Díszpolgáraink

Befogadó nemzet a magyar. Ötvenvalahány évvel Sztálin után Wallenberget is Budapest díszpolgárává avatja. A vérgőzös Joszif Visszarionovics mellé a humanista Raoult is bejegyzi a főváros a nagyjai közé. A gyilkos mellé az áldozatát…
Vajon mit tanulnak majd várostörténelemből a ma és a jövő gyermekei? Hogy itt volt ez a nagy bajszú, brutális szovjet hóhér, akit a hálás Budapest fölvett a nagyjai közé, aztán meg itt van ez a Wallenberg nevű svéd diplomata, aki magyarországi zsidók ezreit mentette meg a biztos haláltól, azután meg Sztálin munkatáborában veszítette életét – és ő is díszpolgára ugyanennek a városnak?
Normális, ami itt történik?
Történt ugyan próbálkozás három vagy négy esztendeje, hogy lekerüljön a nagy Sztálin Budapest nagyjainak sorából, ám a Demszky-városvezetés vállát rándította, mi közünk nekünk egy réges-régi tanácsi határozathoz… Most meg odabiggyeszti a sor végére a mártírhalált halt Raoul Wallenberget. Őrület!
Azt ne mondjam, haláli!
Fiacskám, légy büszke fővárosod díszpolgáraira! – mondaná apa a fiának. Már amennyiben elment az esze. Vagy nem ismeri a történelmet.
Azt tanuld meg, fiacskám, hogy ez az a nép, amelyiknek először volt bátorsága ledönteni a diktátor szobrát. De sajnos ez a nép az is, amelyik képtelen széttépni saját torkán a gimnasztyorkát. Hagyja, hogy fojtogassa.
Sztálin nem maradhat Wallenberg mellett. A hóhér nem nyugodhat ugyanott, ahol az áldozata. Demszky Gábor nem csinálhat komédiát a történelemből. Maradj a szamizdatnál, Gábor!