Én nem tudom...

Én nem tudom, mennyi az igazság abban a bennem egyre mélyebben gyökeret verő gondolatban, hogy a szocialisták közül azok, akikben szokatlanul erős a nemzeti érzés, előbb-utóbb eltávolodnak a párt általános bevett irányvonalától, s mintegy renegáttá válnak. Ezen tulajdonképpen semmi ámulnivaló nincs, hiszen a baloldalnak mindig is szándékában állt egyneművé formálni a világot, az osztálytudatot a nemzeti tudat fölé emelve (Világ proletárjai, egyesüljetek!). A szocializmus (forradalmi) időszakában az osztályárulás rosszabb volt a hazaárulásnál, a Szovjetunió mint soknemzetiségű ország (és orosz nagybirodalom) az általa egyesített nép belső, kicsinyes érzelmeit nem létezőként vagy mintegy eredendő bűnként kezelte.
Az eszme – mert csak van ilyen, ha szocializmusról beszélünk – az idők során átdeformálódott, rugalmassá vált, de eredendő jellegét (amelynek lényege mindig is a képmutatás volt) nem veszítette el. Osztályról már régóta nincs szó. Gyurcsány, bár nyilvánvalóan nem tartozik a proletárok közé, most nemrégiben, bizonyos szorongattatást átélve, mégis így kiáltott fel: Én is a ti fiatok vagyok!
Pozsgay Imre és Szűrös Mátyás viszont már rég nem számít a mi kutyánk kölykei közé, s mintha Németh Miklós is elidegenedett volna a párttól. Természetesen nem vonom kétségbe, hogy az MSZP soraiban és vezetői között sok a hazafi, hiszen a szocialista hazafiság és az okos hazafiság a Kádár-korszakban is közkeletű fogalom volt. (Medgyessy és Kovács például több alkalommal bizonyította, a határainkon túl élő magyarság körében pezsgőzve vagy vadászgatva okos hazafiságát.)
Nincs szándékomban megalapozatlan elméleteket felállítani, de úgy érzem, hogy a tisztaságra és megújulásra törekvés az MSZMP-ben bizonyos mértékig mindig összefüggött a nemzeti gondolattal. A 90-es évek végén, amikor az Erdély iránti érdeklődés a virágkorát élte, gyakran felvetődött, mint a nemzeti sorskérdésben felelősséget érző baloldali személyiségek, Tabajdi Csaba, Kósa Ferenc és Jánosi György neve. Bár korántsem volt akkora súlyuk a magyar közéletben, mint Pozsgay Imrének, kétségkívül mindegyikük jelentős és jellegzetes szerepet töltött be a politika baloldali térfelén. Egyikőjüket sem érintette meg a botrány bárminő szele. Meghatározó figurának tűntek az új szellemű párt esetleges kialakulásában, bár talán a nagyszabásúság hiányzott belőlük. Éppen ezért a párt immunrendszerét jelenlétük nem hozta izgalomba, nem voltak egészen idegenek a mi kutyánk és kölykei között.
Nincsen különösebb ismeretem arról, hogy Tabajdi és Kósa jelenleg milyen szerepet tölt be, s milyen befolyással bír az MSZP életében. Mintha kissé eltűntek volna, mintha jelenlétük nem osztana és nem szorozna a pártban. Jánosi azonban átvészelte a horni kormányzati s az azt követő ellenzéki időszakot, sőt a legfelső vezetők közé lépett elő mint a választmány elnöke, így szinte megkerülhetetlen személyiségnek tekinthetjük, ha komolyan vesszük a pártdemokráciát.
S most a tisztességről papoló Medgyessy mellett (vagy ellen?) megszólalt a tisztesség vagy a megtisztulni vágyás jegyében. Rosszindulatúak és ostobák volnánk, ha egyértelműen azt hinnénk, hogy ezt a vágyat a sértődöttség váltotta ki, a meg nem szolgált kudarc, hogy a kormányfő Gyurcsányt előtérbe helyezve váltotta le Jánosit a sportminiszterségről. Valószínűleg itt nézetek és elvek ütközéséről is szó van, s rövidesen eldől majd, hogy a párt szorultságában és egyneműségében testidegennek vagy a valódi megújulás hírnökének tekinti-e Jánosit.
Ebben a belső küzdelemben sok minden kockán forog. Kívülről nézve a morál Jánosi oldalán van, most az a kérdés, hogy az MSZP az érdekszövetség pillanatnyi érdekeit és szempontjait vagy a tisztulást választja.
Hogy mi lesz a vége, én nem tudom…