Hűbéresek

Megbüntetünk minden bűnözőt, őrizetbe vesszük azokat, akik megsértik a törvényt – kiáltozott néhány napja a nép haragján felbőszült Eduard Sevardnadze, majd, hogy az elnöki kijelentés még nagyobb hangsúlyt kapjon, a törvényhozás épülete körül felsorakoztak a mindenre kész páncélosok. Sötét ágyúcsövek és ragyogó tekintetű tüntetők néztek farkasszemet, s a világ már a legrosszabbtól tartott.

Nem jó így a CNN képernyőjére kerülni – hangzott el a grúziai eseményeket élénk figyelemmel kísérők szájából. „Itt még bármi megtörténhet” – tették hozzá a szakértők, miközben a Rusztaveli sugárúton a tüntetőkkel szemben álló katonák szájából döntő jelentőségű mondat hangzott el: „Nem támadunk barátainkra!”
Parlamentfoglalás, zászlólengetés, ultimátum, ölelkezés, tűzijáték, néhány óra címszavakban, s már véget is ért a reggel még polgárháborúval fenyegető, estére azonban népünnepéllyé finomult „bársonyos grúz forradalom”.
Sevardnadze távozott, pedig néhány órával korábban még fennhangon kötötte az ebet a karóhoz: „Nem mondok le. Akkor távozom, ha elnöki mandátumom az alkotmány szerint lejár”. A ravasz „fehér róka” tudta jól, visszavonulása csak úgy lehet diadalittas, ha kihúzza 2005-ig. Sevardnadze azonban távozott, mert így akarta a nép, és mert ő maga is belátta, hogy a népharag úgyis elsöpri. Sevardnadze távozott, mert térdre kényszerült, de a múltat megszépítő emlékezetben így legalább továbbra is az a „mosolygó kaukázusi” maradhat, akinek Mihail Gorbacsov mellett döntő szerepe volt a vasfüggöny felszámolásában, s ezért kissé felemás, de mégiscsak méltó helye van a történelemben.
Grúzia 1991-ben nyerte el függetlenségét, vezetője pedig az az Eduard Sevardnadze volt, aki mint egykori szovjet külügyminiszter, kétségtelenül nagy szerepet játszott a kelet-közép-európai országok demokratizálásában. Míg azonban az egykori keleti blokk országainak jó része már összefoldozgatta demokratikus építményeit, s talán jó eséllyel ácsingózik a „dicső” Nyugat vívmányai és javai után, Grúziában még az egységes állam is csak hiú ábránd maradt.
Abban az országban tehát, ahol a javak jelentős része idegen kézbe csúszott át, ahol máig orosz katonák állomásoznak, a napi jövedelem nagyjából egy dollár, s az egyik legfontosabb személyes tárgy a Kalasnyikov, kár lenne huszonnégy óra eseményeit túlértékelni.
Hogy a tüntetők kisebb dulakodás árán, de tulajdonképpen könnyűszerrel bejuthathattak a parlamentbe, a legtöbb megfigyelő szerint egyértelműen a központi hatalom rendkívüli gyengeségéről árulkodott. Az újdonsült ifjú kedvencek, élükön Mihail Szaakasvilivel, percek alatt helyzetbe kerültek, királyságuk azonban könnyűszerrel pünkösdivé rövidülhet. A Financial Times egyenesen úgy fogalmaz, hogy mivel az ország több térsége is különböző irányokba húz, illetve ha jogilag nem is, de tényszerűen már önállóvá vált, ebben a helyzetben az ország puszta fennmaradása is kétséges. Sevardnadze 12 éve szemtanúja volt a Szovjetunió szétesésének, saját országa diadalát vagy haláltusáját azonban már Németországból nézi majd végig.
Valószínűleg mindenki tudja, mit vesztegettek el a múltban, arra azonban, hogy mi vár rájuk, ma még egyetlen grúz sem merne fogadást kötni. A gazdaság romokban van, a kormányzat széthullott, a korrupció áthatotta az egész rendszert, nem korlátozódott csak a volt elnökre és körére. Nem is beszélve a három etnikai szakadár területről. A káosz eluralkodásában pedig Sevardnadze kétségtelenül ludas volt.
A kétharmad magyarországnyi Grúzia stratégiai jelentőségével ugyanakkor mind Oroszország, mind az Egyesült Államok tisztában van. Moszkva az elhúzódó csecsenföldi krízis miatt fordít különös figyelmet a Kaukázus térségére, hiszen számukra máig fontos ütőkártya, hogy orosz katonák állomásozhatnak Grúziában. Washingtont inkább a gazdaság érdekli, hiszen az amerikaiak számára a kis kaukázusi köztársaság a Kaszpi-medencéből származó olaj átszállítása miatt fontos. A Tbiliszi számára is létfontosságú vezetékek megépítésére az áldatlan állapotok miatt egyelőre azonban nincs esély.
Nyilván nem véletlenül kapta ugyanakkor a Hűbéresség címet a párizsi Liberation hét elején megjelent vezércikke sem, hiszen az elmúlt napok eseményei sem feledtethetik Moszkva egykori kaukázusi akcióinak brutalitását, amellyel egyrészt ellenőrizni akarta a kőolajutakat, másrészt megmutatni regionális hűbérúri hatalmát. Sevardnadze békés távozása ugyan jórészt a nagy testvér külügyminiszterének, Igor Ivanovnak köszönhető, ám a polgárháborús hangulat nagyvonalú lecsillapítása előtt a zűrzavarért nem kis részben maga a Kreml volt felelős.
Ráadásul rögvest napvilágot láttak különféle összeesküvés-elméletek is, Stanislaw Ciosek, a lengyel államfő külpolitikai tanácsadója például úgy vélte: nem zárható ki, hogy a grúziai események forgatókönyvét Moszkva és Washington előre egyeztette.
S hogy mit hoz a jövő, milyen lesz az utcakép néhány hónap elteltével a Rusztaveli sugárúton? Ma még csak az a biztos, hogy az eufória nem tarthat sokáig, s az oly népszerű, legutóbb Sevardnadzét elkergető vezéreknek már nemcsak kommunikációs készségeiket, hanem tisztességüket és politikai rátermettségüket is bizonyítaniuk kell. Addig is a grúzoknak bízniuk kell Nino Burdzsanadze asszony ideiglenes elnöklésének sikerében.
Az első komolyabb kihívás azonban már közeledik is: az alkotmány szerint ugyanis az elnök távozását követő negyvenöt napon belül választásokat kell tartani Grúziában. Tbiliszi polgármestere már le is mondott, hasonlóan több, Sevardnadzéhoz hű városvezetőhöz, s rögvest bejelentették, mindannyian indulnak az elnökválasztáson. A zűrzavar is folytatódik, hiszen az ország testéhez csak vékony szálakon kötődő Adzsár Autonóm Köztársaságban a tbiliszi fordulat hírére Aszlan Abasidze elnök – akinek Újjászületés nevű pártja a hivatalos eredmények szerint második lett a grúziai választásokon, s aki legutóbb Sevardnadze támogatójaként lépett fel – rendkívüli állapotot hirdetett ki.
A jövő legnagyobb vesztese mindenesetre a folyamatosan becsapott grúz lakosság lehet. Már most előrevetíthető, hogy néhány hónap múlva az emberek újra az utcára vonulnak, de ezúttal a „nem ezt akartuk”, „nem ezért küzdöttünk értetek” jelszavakat skandálva. Az új vezetők ma még európai uniós és NATO-tagsággal hitegetik a grúzokat, miközben elképzelhető, hogy az ország jövő ilyenkor már egyben sem lesz.
Sevardnadzét persze nem kell sajnálni, hiszen történjék hazájában bármi, ő azt már – egyes feltevések szerint – a jó nevű Grundig családtól megkaparintott baden-badeni villájában, tévéje előtt forró grúz teát szürcsölgetve fogja végignézni.