Lepkeszárnyon

Szeretem és csodálom a lepkéket. Csapongó, könnyed röptük el-elnézem. Sodorja őket a tavaszi szél, mint távoli vitorlákat a tengerek. Cél nélkül kavarognak, virágok szirmain hemperegnek, szinte részegen, mint valamikor a görög istenek, ha nektárt ittak az Olümposz hegyén. Aztán halottan lehullanak. Meddig tart egy lepke élete? – tűnődöm.
Eddig sosem foglalkoztam ezzel. Sőt gyermekkoromban néha siettettem halálukat, űztem, kergettem őket. És a szebb példányokat felfűztem egy hosszú cérnaszálra. Néha még ma is kísért a szörnyű kép, ahogy vergődnek, egyre erőtlenebbül.
Azt mondják, hogy csak percnyi élet az övék, van, amelyikük egy napig él, van, amelyikük még addig se. Mégis megszületnek, felröppennek, örömöt visznek a szárnyukon, megrészegedve keringenek.
Mostanában, hogy betegségem a kertre nyíló terasz karosszékéhez köt, sokat gyönyörködöm a színes pillangók röptében, újra és újra azon tűnődve, mi örömük lehet rövidre szabott életükben? Aztán rájövök, hogy az élet szépségét, örömét nem is az élet hosszúsága adja. Hogy tulajdonképpen a pillanatnak élünk mi emberek is. És ezeket a pillanatokat rakosgatjuk aztán össze, s kötjük csokorba, mint a réten talált virágokat. Van, aki színesebb csokrot tud belőlük kötni, van, aki halványabbat.
A csokor idővel elszárad, de az illata megmarad bennünk, és emlékként visszajár hozzánk, akár az éjféli kísértet. Öreg korában az ember tulajdonképpen ismét végigéli az életet az emlékezés ritka szövésű fátylába burkolva.
A lehullott lepkék lárváit takarításkor a háziasszony lapátra söpri, és szemétbe dobja. Ugyanez történik velünk is tulajdonképpen, lapátra tesz bennünket a Nagy Takarítónő. Ki mennyit élt? Rövid idő alatt is sokat lehet élni. Gyakran egy villanása is sok az életnek, hogy érezzük édes ízét, de van, amikor a hosszú élet sem ad semmi örömöt. Csak a keserűség gyűlik az emberben. Elfolyt a létünk, mint nyitott tenyérből a homok.
Petőfi egyik legszebb verse az emlékezés tovaröppenő hattyújáról szól, a költő arra kéri a madarat, hogy lassan szálljon, és tovább énekeljen. Az emlékek hattyúja minden ember szívében megszólal egyszer, hogy visszahozzon egy-egy feledhetetlen pillanatot az életből.
Sokszor csak egy költemény foszlányát. És eltűnődünk ilyenkor, milyen volt a kedves szőkesége vagy Kosztolányi verse nyomán a képzelt Ilona?
Amikor Firenzében jártam, nem Savonarolára voltam kíváncsi, akit megégettek eretneksége miatt, hanem az Arnon átívelő aranyhíd korlátjának dőlve a vízparti sétányt figyeltem, hátha feltűnik egyszer a libbenő lányok között Beatrice, Dante szerelme, miközben a költő a poklokat járja. Olykor önmagamtól kérdem: Mit hoztam magammal az ifjúkorból? Az életbe markoló kezemből is csak a kifolyt homok visszamaradt csillámai ragyognak fel egy-egy villanásra. A szépség, ami nyomot hagyott. Az öröm.
Ha behunyom a szemem, és képzeletben hazaszaladok a falumba, nem csak anyám hangját hallom, amint értem kiált: „Kisfiam!” Látom a gangot is, ahol nagyapa üldögél a bágyadt napfényben, látom a kertet az almafákkal. És felrémlik egy kép, Konyovics Milán bácskai festő képe: magányos fa egy korhadt kerítés mellett. Akácfa. Bácska. Nem tudok ettől a képtől szabadulni, a fa már-már kiszáradt, de azért kivirágzott egy ága, méhek járnak oda találkozni. Nekem ez a fa a magyar kisebbséget jelképezi. A magyarság erejét, akaratát.
Arra is emlékszem, milyen sós volt a könynyem egyszer, amikor sírva fakadtam ifjú koromban. Szerelmes voltam. Nem volt, aki letörölje. És az első csók, a feledhetetlen, az édes, a keserű, a szívet dobogtató, reménységgel kecsegtető.
Aztán mindez egyszer csak távoli tükör villanása marad bennünk, fényjel az örök éjszakában. Lehet, hogy valaki eltévedt, és most segítséget kér? Nincs segítség.
Összébb húzom a takarót a térdemen, mert fázom. És megértem a pillangók örömét. Az élet meg-megújuló öröme ez. Ha véget ér, lepkeszárnyon minket is elröpít. De addig érdemes minden kis örömöt összegyűjteni, csokorba kötni…