MI A MAGYAR?

A magyar kényes és hiú nemzet lévén, a test ápolására, a test szépítésére is sokat tartott. Ismeretes dolog, hogy őseink még a haj és a szakáll viseletében is nemzeti divatot teremtettek, amihez aztán erősen ragaszkodtak. A haja vagy a szakálla szaggatásáért kész volt minden magyar bárkinek a csontjait zörgővé tenni. Az orr ápolása sem utolsó dolog volt náluk. Magyar úr sasorr nélkül elképzelhető sem volt. Ha a gyermek véletlenül fitosnak született, addig vonogatták, míg meg nem nyúlt. Mert hát azt tartották, aki magyar nemesnek született, akire ősről álló ház és jószág várt, annak minden ízében magyarnak kell lennie. A fitos, avagy a pisze orr meg mindig idegen nemzetre vallott! Amikor a XVI. század utolsó nagy nádorának, Nádasdy Tamásnak egyetlen fia (a későbbi „fekete bég”) 1552-ben megszületett, udvari emberei a távol lévő nádornak legfontosabb hírül ezt írták: „Kis urunknak orra elég nagy, nem lészen fitos!” S a vén nádorispán e fontos hír mellett a többit mind a füle mögé bocsátotta.
A magyar ilyen kényes lévén az orrára, elgondolhatjuk, hogy nem szívesen vágatta le! Pedig az orrlevágás veszedelme gyakran környékezte. A török világ ugyanis ezt az embertelen szokást is meghonosította nálunk.
A törökök sem voltak a bárány természetén; a hosszú harcok őket is megkeményítették, s bizony, elég bőven volt köztük a marcona erkölcsű ember. A kegyetlenségben a török határt akkor nem ismert, amikor magyar részről a törökökön valami csúfságot tettek, avagy kegyetlenkedtek. Szigetvár ostroma alkalmával például Zrínyi két janicsárt nyársba vonatott. A törökök erre az elfogott magyar vitézeket úgy, ahogy voltak, páncélban, sisakban, szablyákkal az oldalukon karóba húzatták, „hogy kiket ha körösztény szem meglát, könnyhullatás nélkül nem tűrheti”!
A magyar kamara számadásaiban évről évre találunk olyan rútul megcsonkított vitézeket, akik a kamarától alamizsnát kapnak. Egyiknek a törökök szemeit tolták ki, másiknak a lábait fűrészelték el, vagy karjait vágtál el. Balassy György nevű szigetvári magyar vitéznek 1555-ben, hogy Dersffy Farkas szigeti főkapitányt bosszantsák, két kezét, nyelvét és orrát vágták le. Az 1562. évben a török az adószedéskor még a hódoltsági falvakban is véres nyársat hordatott, jelezvén ezzel, hogy minő sors vár a nem fizetőkre. Az 1562. évben Hegyesd uráról, Pajazit vajdáról jelentik, hogy többnek húsz embernél szegeztette volt a fákba vasszegekkel a fülöket, s reggeltől estig úgy tartotta őket. Ez a Pajazit vajda különben nagy borivó, jó mulató török volt, aki a magyar hegedűsöket és énekeseket is szívesen látta udvarában. (…) A törökök honosították meg nálunk az orrszedést is. Az orr levágása nem is annyira kegyetlenség, mint inkább a vitézeknek megcsúfítása volt. Az orr levágását élőkön és holtakon egyaránt űzték. Az összegyűjtött orrokat azután győzelmi jelekül a Portára küldötték. Az orrszedés divattá nemigen lett; jobbára csak a XVI. század középéig űzték. Akkor aztán az erőre kapott vitézi élet teljesen kiszorítá, s helyébe a fejvételt tevé általános szokássá, azt tartván, hogy a vitézhöz jobban illik a legyőzött s elesett félnek fejét győzelmi jelül magával vinni, mint az orr levágásával vesződnie. A levágott orrokkal különben sem csinálhattak semmit sem. Holott valamelyik fővitéznek a feje kopjára szúrva dísze volt a végháznak. Minél több s kiválóbb ellenségnek a feje állott dárdára szúrva valamelyik végház sorompója előtt, az illető végháznak annál nagyobb s félelmesebb volt a híre. S hogy az ilyetén fejek hamarosan el ne rothadjanak, arról is gondoskodtak. A törökök és a tatárok ugyanis a levágott fejeket megnyúzták, és szalmával kitömték. Az 1587. évben például 700 török lovas keményen megverte a győri vitézeket. A rabokon kívül mintegy hetven magyar fejet is vittek Fehérvárra. Pálffy Tamás palotai főkapitány jelentése szerint a törökök e fejeket kitömték, és Fehérvár palánkjára állítgatták. Az efféle dologgal a XVII. században már ritkán találkozunk. Legföljebb a tatárok cselekedtek ilyet, akik különben a leölt ellenségnek a véréből is ittak.
(Részlet Takáts Sándor Bajvívó magyarok című könyvéből, 1915–17)