Szocialisták lesen

Mindig reménykedik az ember. A szocialisták időről időre elmondják: ők már nem kommunisták – az elődpártnak legfeljebb a vagyonára tartanak igényt, az ideológiájára nem. Sőt, azt is hozzáteszik: hovatovább nem is szocialisták, hanem már-már szociáldemokraták. (Bár ezt Kéthly a síron túl is kétli.) Ehhez az „ellenforradalmi” metamorfózishoz a szociális érzék lassú tempóban gyűlik (előbb a saját háztájit szedik ráncba, aztán jöhet majd a társadalom), a demokratikus kultúra azonban állítólag teljes fegyverzetben előttünk áll. A demokrata többek között arról ismerszik meg, hogy betartja a demokratikus játékszabályokat, nem változtat az erkölcsein kormányon és ellenzékben – vizsgáljuk hát meg, a kormányzó MSZP megfelel-e ezeknek a kívánalmaknak.
Panaszkodnak a kistérségi menedzserek: a fejlesztési pályázatokat menet közben átírták. Pedig olyan vitathatatlan szakemberek felügyelik ezt a területet, mint Baráth Etele vagy Dobrev Klára, a miniszterelnök korábbi mindenese, a sportminiszter második felesége. A települések hittek a kormányszerveknek, s olykor tízmilliós nagyságrendben költöttek a pályázatírásra. Szépen be is adták a határidő előtt, ám a hozzáértők összeültek és kisütötték, hogy a pályázati kiírás nem volt jó, ezért utólag megváltoztatták a feltételeket. Tehetik, hiszen náluk van a pénz – titkon talán még úgy is gondolnak rá, hogy az övék. Az új feltételrendszer alapjaiban változtatta meg a területfejlesztési leányzó fekvését: például a városokat preferálja, míg a falvakat hanyagolja. Voltak azonban falvak is, amelyek pályáztak. Ha tudják, hogy nincs esélyük, nem költenek a dologra, hiszen az ő szerényebb költségvetésük ezt sokszorosan megérzi. A pályázatgazdák meg széttárják a kezüket: szokjatok hozzá a könyörtelen Európához, különben szedhetitek a sátorfátokat…
Csakhogy Európa nem csupán a virtuóz pályázati rutint jelenti, hanem a szabályok tiszteletben tartását is. A szakzsargon ezt jogbiztonságnak nevezi – mi hívjuk csak szavahihetőségnek. Nincs olyan, hogy a csapatok kifutnak a pályára, a szocialista centercsatár előrefut, harmincméteres lesen megkapja a labdát, majd miután a hálóba vágja, a rendezőség sajnálkozva közli: el is felejtettük mondani, menet közben eltöröltük a lesszabályt.
Demokratikus kultúra – mondottuk; a remény sajkáját tehát a kultúra felől várhatnánk. A kultuszminisztérium például úgy döntött: előreszalad a vágyott szociáldemokráciáig, s kiír egy olyan irodalmi pályázatot, amilyen még nem volt: nagyvonalút, demokratikusat. Hinni sem akartam a szememnek: versre, novellára, drámára hatvanmilliót szánt Hiller István a miniszteri keretből. Tízet-tízet az aranyérmeseknek, hatot-hatot az ezüstérmeseknek, négyet-négyet a bronzérmeseknek. Kész szellemi olimpia – mormoltam magam elé elismerő hümmögéssel, s akaratlanul is megnöveltem Hiller potenciális szerepét a posztmedgyessysta trónutódlás kérdéskörében. Az állítólag ellenzéki terror alatt nyögő Magyar Rádió Krónikájának Háttér műsorába rögvest be is hívták Hillert, s úgy konferálták fel a jelenését, hogy Orbán Viktor rajtam keresztül üzente volna meg neki: őt tekinti méltó partnernek 2006-ban a kormányfői posztért való viadalban.
Nos, akkor vissza az egész. Innen üzenem a Krónikának (s egy füst alatt Orbán Viktornak is, ha már közszolgálatilag kineveztek politikai küldöncnek): Hiller nem lesz jó ellenfél a szorítóban. Félreismertem, a jelek szerint nem az a nagy formátumú politikus, aki képes saját (és posztkommunista pártja) árnyékát átlépni. A magyar kultúra napjára időzített jeligés pályázat porhintés volt: menet közben éppúgy megváltoztatták Hillerék a feltételeket, mint Baráth Eteléék azt a másikat. Az írók, akik nem feltétlenül lógnak az interneten, a mai napig abban a tudatban vannak, hogy ha megírják a legjobb szonettet vagy a legjobb novellát, tízmillió forint ütheti a markukat. Az írószövetségi tájékoztatót nem lehet visszavonni, ám a minisztériumi honlapot percre készen lehet machinálni. Nem kell nagydobra verni a visszalépést sem: ha a sajtó nem szagolja ki a dolgot, a mai napig abban a tudatban volnánk, hogy Hiller egy potenciális Hatvany Lajos, nem pedig egy potenciális Aczél György.
Egy kultúrember nem hátrált volna meg baráti lobbisták nyomulása előtt, egy politikus talán igen. Hiller István olyan kultúrpolitikus, akinél a szóösszetétel második tagján van a hangsúly. A minisztérium hiába bujdokolt napokig, mégiscsak meg kellett indokolniuk valamivel, miért csapták megint arcul a nemzeti kultúrát. Azt mondják: tévedés volt a pályázatban novellát emlegetni – novelláskötetet (sőt regényt) kellett volna. Egy novella az semmi, egy dilettáns keze is elsülhet. Egy kötet az más, az nem lehet véletlen – érvelnek. Ilyen alapon persze Móricz Zsigmondnak sem lett volna semmi esélye a Hét krajcárral. Jó, jó – mondta volna az illetékes Osvát –, ez a munka elég ügyes, de küldjön még harmincat. Akkor – ha minden jól megy –, úgy 1930 táján fel is fedezzük. Hiába küldte volna be Ady is bármelyik földindulásszerű versét a Nyugatnak – előbb kötetet követeltek volna tőle. Radnóti Razglednicáit meg azóta sem lehetne kinyomtatni, mert eléggé el nem ítélhető módon nem szerkesztette őket kötetbe a halálos menetelés pihenőiben.
Talán túlzás ilyen párhuzamokat vonni egy piti szakmapolitikai stiklivel kapcsolatban – de azért nézzünk az ügy mögé, hátha megértjük a mechanizmust. Jön a Szépírók Társasága, s veri a miniszteri asztalt. Mi az, hogy ők nem aspirálhatnak a milliókra – csupán azért, mert már fel vannak fedezve? Mi az, hogy kirekesztik a buliból a regényírókat? Miért mások kapják a pályadíjat, holott hagyományosan mindig mi szoktuk?
Itt persze beúszik a képbe egy összetettebb jelenség, amit sommásan kultúrharcnak szokás nevezni. Ha a művek anonim módon, előzetes szűrés nélkül, önértékük alapján versenyeznek, nem feltétlenül érvényesül a nagy műgonddal kimunkált irodalmi kánon. Esetleg olyanokat támogatnánk, akik tehetségesek ugyan, de politikailag nem teljesen korrektek. Vagy ami még rosszabb: kutyaütő amatőrök, akiknek még nevük sincs. Ja, hogy ez a felfedezés aktusának lényege? Ugyan már! Kinek hiányzik ez a kontrollálatlan hömpölygés, ez a parttalan konkurencia?
A baráti lobbi győzött, s ezzel a Hillerben való bizodalmunknak alighanem vége. Még nem ő az a baloldali demokrata, akivel párbeszédet lehetne kezdenünk. Azt a politikust talán az idő még jó mélyen elrejti méhében. Ez a pályázat pedig egyelőre nem látszik a legtágabb értelemben vett nemzeti örökséget gyarapítani. Már az se volna minőségi különbség, ha a kultusztárca honlapján úgy írnák át a feltételeket: a szerző neve lehetőleg K-val kezdődjön és ukorellivel végződjön. Végül is azt a tízmilliót biztosan megérdemli – de akkor minek ez a demokratikus cirkusz?
A miniszteri keret a miniszteré – számoljon el vele a közlönyben lelkiismerete szerint. Ennél fontosabbnak tetszik, hogy mi van a lesszabállyal. Ne mondjuk eleve azt, hogy legyen les, s ne mondjuk azt se, hogy ne legyen – de ha megegyeztünk egyikben vagy a másikban, tartsuk magunkat hozzá. Feltéve persze, ha a mindenkori hét krajcárokkal tisztességesen akarunk alamizsnálkodni.