A befejezetlen per

Most is folyik. 1945-ben kezdődött újra. Vagyunk számosan, és gyarapodunk, ahogy időnk telik, akiknek nyugtalanok az éjszakái, és gondokkal rakottak a nappaljai. Emésztődünk, hogy sorvad bele a lelkünk. Hullanak széjjel falvaink, kis házaink padlásain a fekete gond virraszt. Félünk és féltünk. Még aki fel sem fogja valóságát a miértnek, az is tétova, se erre, se arra nem lát, csak sötétséget. Hogy lehet ezzel elbírni? Némán sehogy! De azért vagyunk, hogy szóljunk.
A cím és az első bekezdés frissen írott levélből kimásolt néhány gondolat, amely igenis arra ösztökélt, hogy megszólaljak. Nem nagy ez a mi országunk, és bármerre megfordulok, minden tájról azt gyűjtögettem: megvan-e még a régi ragaszkodás a földhöz, földjeinkhez, mert mi jó páran a magunk körében ezt tartjuk a legnagyobb veszedelemnek; kiárusítják alólunk az országot. Egy-egy találkozó, őszinte beszélgetés megnyitotta zsilipjét a panaszáradatnak, megrázóbbnál megdöbbentőbb vallomások hangzottak, bűn arról nem tudósítani tételesen, az igazság nevében. Válogattam a számomra legszemléletesebb vélemények közül, hogy azután összegezzem saját látásommal az élő állásfoglalást, amely erőteljesebb, és az „amolyan parasztsírásnak bagatellizált szakértői párt- és kormányvéleményt” kell megrendítenie. Persze azt, hogy ezek nyomán elgondolkodnának, nem remélem. De bűnös, aki hallgat, és hagyja, hogy ebben a következmények nélküli országban azok irányítsanak, akik soha nem a sokaságot, az egészet, az országot tekintik, mindössze a maguk és talán pártjuk érdekeit, amelyek olyan mélységes távolságra találhatók a közösségi, népi-nemzeti gondoktól, mint a Csomolungma csúcsa a Mariana-árok aljától. Ekkora szakadék a föld népe és a magukat szocialistának hazudott vezetők között soha nem volt Magyarországon.
„Uram! – idézem az egyik Tisza-parti község lakóját –, ilyen világot még nem éltünk, pedig megértem hatvan esztendőt. Egyik csalás, másik lopás, rendszeres sikkasztás, fosztogatás bűnöse hiába, hogy megvan, vígabban él, mint az a sok nyugdíjból tengődő öreg, akikről úgy szólt a nóta: mi építettük fel a pusztulásból az országot. Van itt egyáltalán törvény? Papolják a parlamentben, egyik fehércseléd a másiknál jobban szaporítja a szót, hogy ez nem lesz, de az meg lesz, mi eközben egyre jobban megkoplaljuk a mindennap beígért jólétet. Mondja! Lehet még ennél többet, nagyobbat hazudozni?”
A folytatást a baranyai találkozás tapasztalataképpen idézhetem. „Volt itt errefelé egyke, lett egyse, most úgy fest a jövő, nem lesz itt semmi se. Kínkeservesen visszaveszekedtük a földet, a kis erdőrészt, most kerülgetnek olyan nemszeretem kinézetű emberek: nem eladó ház-föld-pajta? Mindegy mi, szóljunk, ő majd eljár az ügyünkben, nekünk meg már úgyis gond, teher, de ő mindent intéz. Ezek a kis semmi földek nem érnek sokat az unióban. Új temetőre való földet pedig hagyunk. No, ezekből a jóakarókból nem kérünk semmit, őket is a szél hordaná el.”
Az előbb írottakból szeretnék aláhúzni egy mondatot, a jellemzőt. Új temetőre való földet pedig hagyunk. Kapaszkodjon meg minden olvasóm valami jól megalapozottba, mert ez a hányaveti, mindent és mindenkit lesajnáló mondat árulkodóbb sok eddig hallottnál. Ezek az országjáró vigécfélék nem tudom, kinek a szolgálatában az egész országot elveszésre ítéltnek tekintik? Még elég kegyesek, hogy temetőre való földet hagynak, a többi eladó. Ugyan kinek vagy kiknek a megbízásából szerencséltetnek bennünket ilyen szép és kívánatos holnappal? Ki pénzeli ezeket a fogadatlanokat? Vagy talán felhatalmazó van bőségesen, de csak rejtve és fedve. A felbujtó titkos, ezekkel a szédelgőkkel pedig elszaladt a ló. És ha már eddig jutottunk, erősítsük meg visszavonhatatlanul: a magyar föld nem eladó. Megismertük a mindenféle zsebszerződésekkel befészkelődötteket, s azok felülvizsgálata még hátravan. Lehet, hogy az országot dobra verő kormány nem tesz semmit, de hatályát nem veszti az a törvénybe kívánkozó megfogalmazás, hogy a magyar föld tulajdonosává az válhat, aki öt évnél régebb óta itt él, az államnak adózik, a nyelvet ismeri és önmagára nézvést kötelezőnek tartja az ország minden törvényét. Beilleszkedés nélküliekre egyetlen nemzetnek nincs szüksége, ezt a nyugat-európaiak már régen így rögzítették. Természetesen az új betelepülni szándékozók, akik kalandból, gazdagodási vágyból érkeznek, mind a kiskapukat keresik, de azokat kötelesek vagyunk befalazni. Megtanultuk a legigazabb tanítótól, hogy aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem máshonnan hág be, tolvaj az és rabló. Aki az ajtón lép be, az a juhok pásztora.
Kik szeretnék kiárusítani az ország földjét-örökét? Akiknek soha nem volt a talpuk alatt egyetlen barázda, egyetlen rög sem, ami sajátjuk lett volna. De szebben fogalmazták ezt a bihari faluban olvasókkal történt találkozó alkalmából.
„Ugyan, ugyan! Aki még egy falatkertnyi földért sem verejtékezett meg soha, mit tud az olyan a földről? Annak mindegy, gyep vagy műfű, csak zöld legyen. Amelyiket ápolni kell, amelyikkel dolog van, azt állja a paraszt. Különben is, a mező olyan semmiség, aminek csak a marha tud örvendeni. Birka, meg avas, zsíros kabátok, kalapok, puszta és kunyhó, amiből kifordul egy városi, ha oda belépett. Hát akkor ne kívánják a földet se, mert az nem kótyavetye, de az az élet. Határból kihordanivaló mind, aki csereberének tekinti az emberiség eltartóját. Ezektől országárverés lenne saját zsebre-haszonra, az ajtót meg mindenki húzza be maga után, ha megtollasodott. Bizony ilyen világ felé tartunk.”
Biharból egyetlen lépés Hajdú, és tudom, nem divatos, de hallatsszék már egy igazi népi baloldali hangja kerítéseken túlról, Veres Péter igaza. A Napszámos énekek egyik prózaversének sorait sorakoztatom elő, mely igaz és meggyőző volt akkor is, ma pedig éppen aktuális.
„Kapaszkodj meg ebbe a földbe erősen, magyarom,
ha nem lehettél szálfa, legyél hét cserje, vagy legyél csak gyom…
Ez a föld itt a tiéd, tartsd hát erősen magyarom…
…ne engedd ezt a földet magyarom…
Csak bőven termő bamba diófája ne legyél senkinek.
Ez a föld a tiéd, tartsd meg hát magadnak magyarom,
ha nem lehetsz már benne szálfa, legyél hát cserje, vagy legyél csak gyom.”
Nem tudom, van-e fülük a hallásra, szemük az olvasásra, de ennél mélységesebben nem található földjeink értékének kincse paraszténekbe fogalmazva. De nehogy azt higgye valaki is, hogy más korábbi klasszikusaink gondolatai nem ezt fogalmazták. Jókai Mórt tessék fellapozni. 1862-ből való írását. „Volt egy korszak, amikor áldottuk a sorsot azért, hogy semmink sincs, se vasutunk, se gyáriparunk, se kereskedelmünk, se hitelünk: csak az alattunk levő föld, az a mienk, az a mi védelmünk, az, ami megállítja a hódítót is.”
A legnagyobb per a földért tehát folyik, szeretnék úgy intézni, hogy zaj nélkül, kigondolt félrevezetéssel az se vegye észre, akitől elvették. Mint a mesebeli gyerek, akinek palotát, terített asztalt ígértek, aztán szépen elaltatták és a semmi közepében ébredt föl. Most nem szabad ellankadni egyetlen pillanatra sem. A földünk az életünk, a holnapunk, s egyszerre veszíthetünk mát és jövőt, ha az ígérgető kormány másító szavait komolyan vesszük. Európa nem látja, nem is sejti a mi gondjaink súlyát, felelősen soha sem foglalkozott a magyar kérdéssel. Mindenért magunk vagyunk felelősek, személyenként is minden állampolgár. Ezért ne feledjük: csak az alattunk levő föld a miénk, de az a mi utolsó erősségünk, védelmünk.