Szeretik a hívei II. János Pál pápát, és tisztelik a vele polemizálók is. Különleges alakja ő kétezer esztendős egyházának, s egyedülálló személyisége korunknak. Alakja, egyénisége, szerepe, befolyása XXIII. Jánoséhoz mérhető, ha lehet egyáltalán ilyen összehasonlítást tenni közöttük. Tény azonban, hogy az elmúlt negyedszázad mind a Vatikán, mind a Szentszék – azaz mind az egyházi állam, mind a katolikus világegyház – számára Karol Wojtyla negyedszázada volt. II. János Pál rendkívül erőteljesen és hatásosan befolyásolta egyházát s vele a nagyvilágot is. Sikeres politikus, sikeres egyházfő, sikeres ember. Vajon mi a titka?
A Vatikánban és a Vatikán falain kívül, egyházi embereknél és világi kutatóknál jártam. Próbáltam felcsipegetni mindannak a morzsáit, amit a tovatűnt viharos évszázad utolsó negyedében a pápa és életműve jelentett a világnak.
– Sikerének kulcsa nem abban keresendő, hogy mikor, hová és hányszor utazott, hány boldogot és szentet avatott, hány szinódust hívott össze. Sikerének titka, ha szabad így fogalmazni: a pápaság minősége – mondja Giovanni Marchesi atya, a jezsuita Civiltá Cattolica munkatársa, a pápai utak egyik szervezője. A római Pincio park melletti székházban fogad, a könyvtárban beszélgetünk. Marchesi atya kifogyhatatlan a II. János Pálról szóló történetekből.
– II. János Pál tevékenysége eleinte gyanakvást szült, és nehézségeket okozott az egyház berkein belül is, elsősorban a kúriában, hiszen évszázados hagyományokat borított fel. A pápák ugyanis azelőtt nemigen hagyták el a Vatikánt, Rómát is alig, ő pedig utazott szerte a világban, zarándoklatokra indult a glóbusz valamennyi szegletébe. Ez a pápa, aki vakációzni szokott, síelni járt, aki – legalábbis pontifikátusa első időszakában – naponta hívott meg ebédre vagy vacsorára barátokat, hívek csoportjait, nos, az első években, bizony, okozott gondokat ebben a lustácska vatikáni közegben – meséli szelíd iróniával Marchesi atya.
1978 októbere: a Szent Péter téren felszáll a fehér füst. „Habemus papam!” Aztán felhangzik a név is, Karol Wojtyla, és az ablakban megjelenik az ereje teljében lévő krakkói főpap.
„Sia lodato Jesu Christo!” – mondja, akit attól kezdve II. János Pálként szólít a világ. A sokat szenvedett Kelet-Európából érkezett, ismeri a hit és az ateizmus konfliktusát, az elnyomást, a jogtalanságokat, az újfajta evangelizálás szükségességét. Új szellemiségű egyházfőként köszöntik őt, a gyorsan változó világ pápájaként. Szokatlan energiával vág bele küldetése teljesítésébe, páratlan „úti programot” bonyolít le, szerte a világban bővíti az egyébként több mint egymilliárd lelket számláló katolikus egyház híveinek táborát.
Aktivitása, stílusa meghökkenti a világot, de lényegi változásokat is eredményez.
– Óriási dinamizmust hozott az egyházba szerte a világban. Fantasztikusan mozgékony, vagy százötven–százhatvan országban járt, s nem is akármilyen eredménnyel – ezt már Angelo Macchi atya, a jezsuita Civiltá Cattolica vezetője mondja. Gondolatait mintegy folytatja a neves Vatikán-szakértő, Marco Politi, számtalan könyv, köztük II. János Pál életrajzának írója.
– Ez a pápa azonkívül, hogy vallási vezető, a nemzetközi politika színpadának szereplője is. Gondoljunk csak a nyolcvanas években a szovjet totalitárius rendszer elleni harcára Lengyelországban, aztán mindarra, amit a szovjet birodalom felbomlásáért tett! S 1989 után kialakult az a nemzetközi helyzet, amely máig is érvényes, amelyben ma is élünk: egyetlen gazdasági-politikai-katonai szuperhatalom maradt, az Egyesült Államok, s egyetlen erkölcsi szuperhatalom, a Vatikán, amely nemegyszer bírálta is a világ politikai-katonai szuperhatalmát, legutóbb például az iraki háború miatt. Wojtyla pápa Vatikánja ugyanis új nemzetközi rendet szorgalmaz, új világrend kialakítását tartja szükségesnek – mondja Politi.
Ezt az új rendet a pápa már el is kezdte alakítgatni, egyelőre a különféle vallások között. II. János Pál pontifikátusának egyik leglényegesebb eleme: az érdemleges vallásközi párbeszéd megkezdése. Látogatást tett a világ hindu közösségeinél, a buddhistáknál, s áttörés volt, amikor Marokkóban a jelenlegi uralkodó atyjával, II. Hasszán királlyal tárgyalt, és vendége volt mozlim fiataloknak. Aztán, 1986-ban történelmi kézfogásnak lehetett tanúja a világ: a római főrabbi és a római pápa megbékélési gesztusának a római zsinagógában. 2000-ben pedig II. János Pál a Szentföldre, Izrael államba látogatott. Személyében első ízben járt a zsidó államban katolikus egyházfő. II. János Pál, aki egyúttal Vatikán állam feje is, elismerte a zsidó államot, történelmi mea culpájában pedig bocsánatot kért mindazon bűnökért, amelyeket a katolikus egyház az elmúlt két évezredben elkövetett.
E sokrétű szellemi párbeszéd persze csupán része a katolikus egyházon belüli egész szellemi és erkölcsi megújulásnak. Ahogyan Joaquin Navarro-Valls, a Vatikán szóvivője fogalmaz: a pápa hatalmas feladata egyetlen mondatban foglalható össze: megkísérli megvalósítani a II. vatikáni zsinat döntéseit.
A II. vatikáni zsinat negyvenegy esztendővel ezelőtt kezdődött: 1962 októberében. Wojtyla is részt vett rajta krakkói segédpüspökként. A Szent Péter-bazilikában összegyűlt 2450 (!) egyházi méltóság négy esztendőn keresztül tanácskozott, és jelentős reformokat léptetett életbe. A tanácskozás ideje alatt hunyt el XXIII. János pápa, és lépett a helyébe VI. Pál.
E zsinattal kezdődött el tulajdonképpen a katolikus egyház lényegi megújulása, modernizálódása. Ám a mai napig sokan vélik úgy, hogy míg a jelenlegi pápa nemzetközi téren modern és újító, addig az egyház belső ügyeiben és dogmatikai kérdésekben maradi, pontosabban erősen konzervatív.
– Bizonyos tekintetben II. János Pál haladónak, sőt egyenesen forradalminak is nevezhető, más szemszögből nézve viszont nagyon is konzervatív – mondja Giovanni Marchesi. – Ám ha közelebbről és mélyebben vizsgáljuk meg személyiségét és életművét, azt mondhatom, hogy II. János Pál meghaladja azokat a kategóriákat, amelyeket mi szoktunk használni, talán szellemi restségből is, s amelyekkel manicheus módon haladókra és konzervatívokra osztjuk a világot. Egy pápa nem teheti meg, hogy ne a hit alapvető igazságait ismételje és hangsúlyozza! Akkor nem lenne pápa. Nos, ha így nézzük a dolgokat, valóban lehetnek, akik azt mondják: tetszik az énekes, de nem tetszik a dal, azaz tetszik ez a rokonszenves pápa, de az már kevésbé, amit mond.
Karol Wojtyla valóban többarcú személyiség. Nem festhető le fekete-fehér színekkel, kell hozzá a világos és a sötét, sőt alkalmasint a szivárvány színképe is. Hiszen politikai téren például a kommunizmus bukása óta őt nevezik szinte az utolsó szocialistának. Meleg szívvel kiáll ugyanis a szociális jogok mellett, pártját fogja az úgynevezett harmadik világ szegényeinek, védelmezi a társadalmi igazságosság elveit Európában, Afrikában, Latin-Amerikában egyaránt. Az viszont egyértelmű, hogy dogmatikai kérdésekben nagyon is ragaszkodik a hagyományokhoz. Egyetlen példa: tavaly jelent meg egy vatikáni dokumentum, amely nemcsak a nők pappá szentelését tiltja változatlanul, hanem diakóniai munkájukat is. E tekintetben tehát II. János Pál valóban konzervál: megőrzi a hitről és a szolgálatról alkotott hagyományos elképzeléseket. De gondolhatunk akár a válásról vagy a mesterséges megtermékenyítésről vallott nézeteire is. Összegezve: bár Karol Wojtyla a II. vatikáni zsinaton a reformszellemű hittudósok és papok mellé állt, a nyolcvanas évektől már fokozatosan azon munkálkodott, hogy a reformszellemet megszelídítsék. 1985-ben például püspöki szinódust hívott össze éppen az újító szellem „kordában tartására”. Hallani sem akar olyan fontos kérdések megtárgyalásáról, mint a válás vagy a papi nőtlenség esetleges eltörlése. Sokan érzik úgy, hogy az ő egyháza szigorú és tán rideg anyaként viselkedik híveivel. Meglehet, ennek is része van abban, hogy a világias Európában egyre kevesebben szegődnek Isten egyházi szolgálatába. Apad a papi hivatást választók tábora.
Különös egyébként, hogy éppen II. János Pál mutatkozik ilyen konzervatívnak, mondhatnánk merevnek a hétköznapi élet ügyeiben, hiszen ő már felnőtt fejjel, színészi pályafutása után kötelezte el magát a papi hivatás mellett. Ám amikor az egyház embereit erről kérdezem, erre is kész a válasz:
– Éppen mert megismerte az emberi élet meganynyi arcát, megvan az elégséges intelligenciája és hite ahhoz, hogy tudja: az emberi viselkedés nem mindig olyan, amilyennek lennie kellene – magyarázza a kör négyszögesítését Angelo Macchi atya. – Igen – mondja – Wojtyla fiatal korában ismerte a szerelmet, ám pozitív dimenzióban ismerte!
Macchi atya nem bíbelődik azzal, hogy elmagyarázza, mit is jelent ez a bizonyos „pozitív dimenzió”, s ha van ilyen, akkor vajon a katolikus anyaszentegyház megannyi papjának miért nem engedtetik meg a házasság. Sokat sejtetően mosolyog és kifejti: szerinte a pápa jól teszi, hogy – minden bizonnyal a saját tapasztalatai alapján – meg akarja óvni Isten szolgáit a szerelem nem pozitív dimenzióitól.
– Mondana konkrétumokat is? – erősködöm, de persze ő sem adja fel:
– Példa erre a prostitúció. Ha egy férfi megismerkedik az utcán egy nővel, és hazaviszi az ágyába, akkor arra nem mondhatjuk azt, hogy szerelem, ugyebár?! Az csak egy szexuális aktus – kuncog.
Meglehet, ez tényleg így van, csakhogy a világban sem ezt tartják számon szerelemként, gondolom s mondom, és kitartok amellett, hogy a pápa, éppen élettapasztalatai okán, lehetne megértőbb is. Macchi atya nevet ugyan, de figyelmeztetően felemeli ujját:
– Létezik egy latin mondás: principiis obsta, sero medicina paratur, vagyis vigyázz az elvekre, ragaszkodj szigorúan hozzájuk. Mert ha az elveinkben nem vagyunk szilárdak, akkor minden orvosság, amelyről azt hisszük, hogy gyógyírt hoz, későn érkezik. Az elvekben tehát nem szabad bizonytalankodnunk, nem szabad gyöngének, lemondónak, megadónak mutatkoznunk!
Elsétálok a vatikáni kertekbe. A Szent Péter-bazilika mögött húzódnak négy és fél hektáron. Ez már Vatikán állam területe, ahol saját postahivatal, vasútállomás, pénzverde, patika és parányi bolthálózat van. Időtlenség és nyugalom uralkodik itt, alkalmas hely ez az elmélkedésre. S szó, ami szó, van is miről töprengeni.
A katolikus egyházban is sokan szorgalmaznak változásokat, például a püspökök nagyobb beleszólását a döntésekbe, a helyi egyházak nagyobb szabadságát, akár még új zsinat összehívását is. Érthető az igény: válaszokat kell megfogalmazni az olyan új kihívásokra, mint a klónozás, az eutanázia, a bioetika; s bizony javítani kell az imázson is, mert az elmúlt időszak botrányai, például a pedofil papok ügye alaposan felborzolta a kedélyeket. Az egyházon belül is. A Vatikán mögötti zárt parkba igyekszem. Az anyaszentegyházat szolgáló főpapok otthonai vannak itt, kényelmes, tágas parkban álló palotákban. Ciprusok hűvösében magányoskodó kúriaszerű épületben várnak reám. A ház a dombtetőn áll, alattam a Vatikán és egész Róma. Messzire ellátni innen, távlatos a világ.
Joviális, jóságos, kerekded főpap fogad. Őt is régóta ismerem: Crescenzio Sepe bíboros, aki most az evangelizációért felelős kardinális a vatikáni hierarchiában. Lassan, nyugodtan fejti ki a Vatikán álláspontját napjaink olyan lényeges kérdéseiről, mint az őssejtkutatás vagy a klónozás. De fontosnak tartja a katolikus anyaszentegyház megtépázott hírnevének helyreállítását is:
– Egyházunkra valóban szenny fröccsent, ahogyan a szentatya fogalmazott: egyik-másik pap igen súlyos bűntettekkel piszkolta be önmagát, és ejtett foltot az egyházon is. Ezt sürgősen orvosolni kell! Talán felül kellene vizsgálnunk azt is, hogy kit is szentelünk fel pappá. Az utóbbi években ugyanis túlságosan könnyen lehetett valakiből pap. Bárki előtt nyitva állt az ajtó, s mi soha senkinél nem vizsgáltuk, valóban alkalmas-e a papi hivatásra. Megvan-e benne az elhivatottság, az alázat, a tisztelet? De most egyházunk minden erejével azon igyekszik, hogy megtisztítsa, megjavítsa a róla kialakult eltorzított képet. És ami talán ennél is fontosabb: a változó világ nagy kérdéseire is ki kell alakítanunk válaszainkat. Az egyik ilyen nagy horderejű kérdés a klónozás. Válaszainknak az evangélium valóságában kell gyökeredzniük, s ezzel máris előrevetítem várható álláspontunkat. Hogy a már említett példánál maradjak: a klónozásra adott válaszunk nem lehet más, csakis nemleges. S ez mindig így lesz, nem csak II. János Pál pápasága idején.
Az emberfia persze szeretné önmagát, önnön világát és annak változásait viszontlátni – de legalábbis visszfényét felfedezni – az egyházban is, a hit embereinél, szolgálóinál is, az alkalmazkodó ideákban is. S az emberfia morog, morgolódik, ha úgy véli, túl lassú az alkalmazkodás. Paul Poupard bíboros – a Vatikán „kulturális minisztere”, egyébiránt kiváló kutató, remek író, esszéista – döbbent rá a valóságra:
– A pápa – tegnap VI. Pál, ma II. János Pál, holnap más – nem teheti azt, amit akar. Köti őt az örökség, amelyet kapott, s amelyet tovább kell adnia. A pápa nem mondhatja ki egyik napról a másikra, hogy változtatni kell, mert az egyházban nem a modernség az úr. Alkalmazkodni persze lehetséges, sok mindenben szükséges is, ám az alapokhoz egyetlen pápa sem nyúlhat. Hiszen akkor összeomlik az építmény – mondja lakosztályában a francia születésű Poupard. S franciás eleganciával int hozzá: voilá!
Voilá! – mondom. Ilyen egyszerű.
Ilyen egyszerű?
FOLYTATJUK
origo.hu
Taxisgyilkosság Tatabányán: pár ezer forintért ölték meg a fiatal férfit
