A jövő árnyékában

Megpróbálják felhívni a figyelmet az új esztendő beköszöntése előtt a mai jövendőmondók, statisztikusok, demográfusok komoly számítások alapján, mire számíthat az ország a következő évben. Az előrejelzési mutatók közül a legszomorúbbat és a legmegrendítőbbet választottam, hogy elgondolkodtassam minden hazánkbeli társamat 2004 várható fejleményeiről. A figyelmeztetés így szól: eljön 2004. május–június hónapja, tehát egy szűk fél esztendő, és hazánk lélekszáma tízmillió alá csökken.
Akit jól fejbe ütnek, az első magára ébredés után elkezd gondolkodni, kitől kapta, miért érdemelte, majd a töprengés arra józanítja, hogy önmagának feltegye a kérdést: mivel szolgált rá a bekövetkezett figyelmeztetésre? Ilyenkor az a legjobb, ha az irodalom olykor dübörgő jelenéseit keresi meg az ember. A Budapesti Napló 1906. február 10-i számában Ady Endre azt a címet adta cikkének: Haldoklunk. Néhány mondatot idézek az írásból:
„Az egész világ hallja meg, haldoklik egy ország. Magyarország elmúlni készül. Dideregtető, kegyetlen, borzasztó ez gondolatnak is. De a számok beszélnek. A hivatalos statisztika számai. Még nem halt meg annyi magyar egy év alatt, mint az 1905-ös évben. Százötvenezerrel született több, mint ahány meghalt. Éppen százötvenezren vándoroltak ki Amerikába. Százötvenezer felnőtt helyett százötvenezer csecsemő – és nálunk a csecsemők halnak a legszívesebben. … Lássunk tisztán. Sem ok, sem ész nem menthet meg bennünket, hiszen ezer éve éltünk Európában. De voltaképpen fiatalok vagyunk. Nem élhettük az életünket. Nem hagyták, hogy éljünk. Az emberiségnek adósok maradtunk ezer szép ígérettel.”
És még egy szomorú verssor 1932-ből, József Attilától: „Ezernyi fajta népbetegség szapora csecsemőhalál…” És most nézzünk szembe magunkkal, az új esztendőbe fordulás előtt, 2003 decemberében. Országunk egyik fele süllyed, megállíthatatlanul, a szegénységbe. Azt már észre sem veszik az újságok, hogy falun egy-egy természeti katasztrófa és a hozzá társuló kormányzati felelőtlenség hogyan veszi ki az emberek kezéből a kenyeret – aszály, befagyott felvásárlás, hiteltelenség, kátyúba jutott gazdasági irányítás, a politikusok érzéketlensége az agrárium iránt –, és szinte senkit nem érdekel, hogy akkor mi marad? Menekülés talán az öngyilkosságba? Nem érdekli azokat, akik új villákban, ebül szerzett vagyon gazdagságában kelletik magukat, hogy mi is történik falun. Azt azonban mégis végig kellene gondolni végre, hogy megszaporodtak az önvesztések. Tegnap egy tehenesgazda, aztán a baromfiakkal küszködők, lassan tucatnyian lesznek, de hát ezek mind csak parasztok. Az egész múlt század parasztellenes volt, és legmegalázóbban a parasztságot érte a nagy felszabadulás után is az elnyomás. A megkülönböztetés, a kirekesztés a falvakat pusztította. Igen, mert ők élték legtovább saját életüket. Az új gyarmatosítás moszkvai irányítása alapján a falvakat törették meg a legkegyetlenebbül. Ennek a legárulkodóbb jele lett, hogy a népfogyás ott következett be legelőbb, de aztán mint a járvány, végigpusztította az egész hazát. Az egyházak jó néhány felvilágosító javaslatát elhallgatták, majd kijátszották a legaljasabb fegyvert; mi vagyunk a földrész, sőt a világ legbűnösebb nemzete. Legjobb lenne, ha nem is lennénk. Belénk plántálták a jövőtlenséget, és aztán klinikák, kórházak nőgyógyászatain folyt a gonoszul megrendezett népirtás. Trianon új Trianont hozott, és amit a gonosz idegenek diktálta békekötések nem tudtak tetőzni, azt a bolsevik uralom bőségesen teljesítette. 1956 volt az a XX. század közepén ismétlődő tragédia számunkra, amely halottak, menekülők, elítéltek, kivégzettek, megbélyegzettek háromszázezres szörnyű veszteségével az új családalapítók rendjében ütötte a legsúlyosabb sebeket. Aztán ismét bűnösebbek lettünk, mint bármikor. Nekünk vezekelnünk kell! Szinte sugallták, hogy ne szaporodjon a magyar. Egy-egy magános próféta, mint Fekete Gyula, csak írta, öszszegezte, hirdette nemzetvesztő adatainkat, de őt túlzónak, idejét múltnak, egyébként is a népi írók utolsó hírmondójának ítélték, akiket soha nem kellett komolyan számba venni. És hiába, hogy 1990-re minden ideológiai fronton vereséget szenvedett a kommunista diktatúra, a föld alatti sejtekben még létező rombolásra kész vének gárdája új osztagbeliekkel gyarapodott, felhasználva nemzeti vétkünk, a széthúzás, pártoskodás bűnét, ismét ott találták magukat a hatalomban, amelyből szinte ki sem estek. Rövidlátó népünk megint nem vette észbe, hogy Kádártól Hornon át Kovácsig a folytonosság nem szakadt meg. Az új győzelemhez csak pénz, külföldi, jól bevált bolsevik összeköttetés kellett. De nem sikerült már úgy, mint régen. Ezért új fegyvereket kell bevetni, minden erőt a megtépázott családok ellen kell fordítani. Züllessz, rombolj, hiszen ez egy következmények nélküli ország, és ha bármi sötétség kiderül, hazudj rezzenéstelenül. Tehát a cél a megingatott történelmi magyar nagycsalá-dok szétverése, hiszen ahol nincs jövendő, ott megáll a továbbélés. Gyerek? Minek? Már a rómaiak is tudták: carpe diem, a megragadott nap, a perc a tied, a többi mellékes. A magyar családokat a nihilizmus pusztító mételye bomlasztotta erőtlenre, s ebben kiváló eszköz lett a televízió, a sajtó, ahonnan árad, fröcsög, undorít az emberi alávalóság állandó megjelenítése. Már nem is te ragadod meg az időt, de az országot züllesztő láda foglya vagy. Mert hitet hirdető világpéldák helyett a családi tűzhely melegét árasztó műsorok idejét megszállja a félrevezetés. Az embergyermek helyét, holnapját megjelenítő világörökséget átveszi a perverzitás.
Ifjak nem mernek családot alapítani. Gyermekek nem tudnak megszületni, mert az a nemzet, amelynek eddigi gyümölcséből száz csoda támadt a világ számára, most vegetál. Mert nem fogyunk, de pusztulunk, olvadunk, a hatalmak olvasztó tégelyében. Mert ugyan mit tud rólunk az az Amerika, amelyiknek szívélyesen fogadott vendége az ügynök. Európa is csak addig dédelgetett bennünket, amíg diktáló nagyhatalmai nem kezdtek másként gondolkodni, azaz nem egy-két országot akartak uniósítani, hanem egyszerre tízet, mert ez lesz az ő felvevőpiacuk. Hozzák is hozzánk a hatalmas tárolókból mindazt az élelmiszernek csúfolt valamit, amit ott már jószágeleséggé degradáltak. Hanem a földünk az jó lenne. De ez most más kérdés.
Ilyen lealázott gazdaságban, a tönk szélére jutott országban minden sátáni erő ellenére meg kell kapaszkodnunk. Egymásban.
Ma látszólag nincsenek szent célok, de a kemény akarat még megvan. Ez őrzi magyar konoksággal azt, ami még meg tudja változtatni saját életünket. Ennek az akaratnak első és legfontosabb célja a megmaradásunk. Minden kampány ellenére nekünk erre kell törekednünk. Talán üresnek tűnik a szó, de meg kell állítanunk a nemzetfogyást, hogy a néhány kárörvendő ne hirdethesse rólunk: ezért a népért úgyis mindegy, eb sorsot akar, hát akarja. Ezt is a múlt század legnagyobb vátesze, Ady kiáltotta a fülünkbe. De ő volt, aki a legnagyobb mélységek gödréből mindig a Holnapra szavazott. Mi is csak a magunk teremtette holnap küldöttei lehetünk, más választásunk nincs. Ne is legyen.