A kísérlet

Magazinunkban hírt adtunk arról, hogy az egyik szeretetszolgálat támogatási programot indított tehetséges erdélyi magyar gyerekek számára (Jelképes örökbefogadás Erdélyben, Magyar Nemzet, 2003. szeptember 13., 27. oldal). Az írás megjelenése után megkeresett egy olvasó, aki vaskos kéziratot cipelt magával. Komjáthy István író lánya édesapja doktori diszszertációját hozta el, amely A tehetségkutatás magyar módja címet viseli.
A Mondák könyve szerzője (a debreceni Egyetemi és Nemzeti Könyvtár adatai szerint) 1944. június 24-én tartotta meg bölcsészdoktori értekezését. Főtárgyként pedagógiából summa cum laude, filozófiából szintén summa cum laude, esztétikából pedig cum laude minősítéssel tette le a vizsgákat, és ugyanazon a napon megtörtént doktorrá avatása is. A háborús körülmények miatt a doktoravató ceremónia elmaradt.
A száznegyven oldalas tanulmány borzongatóan szép és tanulságaival ma is hasznos olvasmány. A csallóközi Ekelen született író, műfordító életének besztercei szakaszáról szól, ahol az állami gimnázium tanáraként dolgozott. Az iskola különös kiváltságnak örvendett az erdélyi oktatási intézmények között: 1941 szeptemberében itt is elkezdték a jó eszű falusi gyerekek felkarolására kitalált tehetségmentő program életbe ültetését. A nemzet akkor hatszáz tehetséges fiatal taníttatását vállalta magára, ebből huszonöt diák jutott Besztercére. A kísérlet tanulságait összefoglaló, ízes nyelven megírt, anekdotákkal teli dolgozat a huszonegyedik század gondjairól is szól: gyökereink megőrzése, a magyarság szellemi-kulturális hagyományainak ismerete nélkül a legjobb szándék mellett is katasztrofális következményekkel járhat az új, az „európai” kritikátlan befogadása.
A dilemma a negyvenes évek elején is hasonló volt: a több értelemben is kettészakadt magyar élet részeinek egymáshoz közelítése. „A közvélemény többsége úgy tekinti a kérdést – fogalmazta meg a szerző –, mintha a szegény falusi gyermeket, aki az élet mostoha körülményei folytán el volt zárva eddig a magasabb műveltségtől, most üstökön ragadjuk, kiemeljük környezetéből, s olyan ügyes, talpraesett embert faragunk belőle, aki a városban is megállja a helyét, félszegségeit levetkezi, hogy még tulajdon édesanyja se ismer rá, ha majd hazavetődik hébe-hóba. Az iskola nemcsak segíthet, árthat is. A nagyszalontai parasztgyermek, Arany János példája bizonyítja ezt, akiről – a magyar irodalom szerencséjére – a debreceni kollégiumban tanult idegen hatás úgy pergett le, mint gyapjúról a víz, hogy aztán a Bolond Istók második énekében fogalmazza meg az akkori oktatási rendszer kritikáját. Mert nem feltétlenül »együgyű lélek« az, aki felismeri a különbséget a világot csak a száraz logikai szűrőn át látó racionális elme és a gondolat- és érzelemgazdag, szubjektív észlelés között.”
A besztercei állami gimnázium tanárai 1941-ben utánamentek a diákoknak. Ellátogattak a messzi Csíkba, okos gyerekeket kerestek a borgói hegyek alatt és a Maros mentén, így szeptemberben fehér harisnyás székelyek és szürke posztónadrágos szórványmagyarok foglalhatták el az ingyenes internátusi szobát. Első körben jóval több mint huszonöten. A rostálást Nyugat-Európából importált képességvizsgáló teszt alapján végezték el. És itt kezdődtek a problémák. Komjáthy István nem rejti véka alá aggodalmait: „… vajon a tehetségvizsga nem jelent-e puszta létével nemkívánatos numerus clausust a szegény magyarsággal szemben? Hiszen a szegény gyerek így csak bizonyos követelmények árán nyer belépési engedélyt oda, ahova a középosztályi vagy módosabb szülők gyermekei minden vizsga nélkül bejuthatnak” – írja. Az is fogas kérdés, hogy a Lajtán innen jól működik-e az azon túli szűrő, figyelembe veszi-e a magyar lélek szemérmes hallgatagságát, a lassú észjárás természetességét és a környezeti változás okozta traumát.
Az aggodalmak beigazolódtak: a gyerekek többsége elbukott a teszten. Nagy részük meg sem értette a kérdést, vagy a tiszta logikai következtetést felborította a saját életükből merített tapasztalatuk. A jóindulatú kérdező az egyik számtani feladványt imigyen fordította le a székely gyereknek: ha a kerteteket egy munkás egy nap alatt ássa fel, és édesapád még hív egy segítséget, akkor mit gondolsz, ketten rövidebb vagy hosszabb idő alatt ássák fel? Hosszabb ideig – vágta rá a gyerek gondolkodás nélkül –, mert édesapám mindig pöröl, így elbeszélgetik az időt.
Hasonló nehézségek, félreértések adódtak a fogalmazások íratásakor is, mert a diákok egytől egyig azt hitték: a fogalmazás olyan különös művelet, amely révén arról tesznek tanúbizonyságot, hogy mennyire sajátították el a középosztály nyelvét. Ennek következtében a dolgozatok tele voltak beszajkózott mondatokkal, rossz helyen vagy rosszul használt kifejezésekkel olyan gyerekek tollából, akik az egymás közti beszélgetéseken gondolatgazdag, pompás hasonlatokkal teletűzdelt, színes nyelvet használtak.
A balul sikerült teszt után az iskola tanárainak dönteniük kellett. A viszonylag jobbaknak jóváhagyták az ösztöndíjat, akiket pedig sejtéseik szerint kár lett volna hazaengedni, azokat kedvezmények juttatásával próbálták a gimnáziumban tartani. Az első időkben a diákok szorgalmasan tanultak, de aztán kezdett lehervadni arcukról a mosoly. Nem értették a tanárokat, a tanárok pedig nem tudták megértetni magukat velük, hiába próbálkoztak az összes pedagógiai fogással. Komjáthy az első félév végén ismerte fel a lelkekhez vezető utat egy folyosói korrepetálás alkalmával: otthoni, „csallóközi nyelven” magyarázta el a leckét tanítványának, és mindjárt fellobbant a tűz a hallgató szemében.
Rászoktatták a diákokat arra is, hogy rajzolják le a leckét – a gazdag fantáziával megáldott gyerekek így sokkal könnyebben jegyezték meg a történetet. „Megéreztem egyszerre az otthon varázsát, azt a hatalmas erőt, mely rettenetes gúzsával ezeket a gyerekeket a falujukhoz köti” – vallja a dolgozatban a szerző. „Ha nem lelkük szerint próbálkoztunk velük, megmakacsolták magukat, és inkább vállalták a tudatlanság bélyegét, mint hogy saját világukból engedjenek.”
A felfedezés után az addig zárkózott gyerekek újra kíváncsi, éhes diáksereggé váltak, és szivacsként szívták magukba a tudást. Tanultak egymástól is: az egyik a favágás mesterfogásait mondta el, a másik a szénakaszálás titkaiba avatta be társait, miközben a tanárok a tudományokat csepegtették a fejükbe. Kiderült, hogy a „falusiasság” pontosan megfogalmazható kultúrát, jól megalapozott jogrendszert, keleti ízű vallásos kultuszt, a magyar nyelv alapos ismeretét, békés, független társas együttélést rejt magában. Ezek semmibevevése, a velük való békés együttélés nélkül végzetes hibát követtek volna el a tanárok az oktatás során. Érdekes tapasztalat, hogy mindezek érvényesítése mellett bőven jutott idő a hivatalos tananyagra is: a gyerekek év végére a többi rövid vers és elbeszélés mellett betéve tudták még a János vitézt is annak ellenére, hogy például a csíkjenőfalvi Benes Simon Ágoston a Falu végén kurta korcsma című vers után megjegyezte: „jobban mondva megismerteti Petőfi a falusi legények vigadozását”.
A szeptemberi tehetségvizsgán kihullt diákok a tanév végére kitűnőknek bizonyultak, többen a gimnázium éltanulóivá váltak. A könnyen bejutottak közül pedig sokan visszaestek és megbuktak. A besztercei tanárok két év után elvégezték az alkalmassági teszt ellenőrzését: a gimnáziumban időközben kitűnő teljesítményt nyújtó Benes Simon Ágostonnal próbaképpen megint megoldatták a felvételi feladatsort, és ő újfent elbukott a vizsgán. Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy azt a gyereket, akit nemcsak a gimnázium egész tanári kara, hanem az országos szervezet vezetősége is tényleges tanulmányi eredményei alapján alkalmasnak ítélt a gimnáziumi tanulmányok folytatására, a tehetségmentő szervezet által a jófejű falusi gyermekek érdekében életre hívott vizsgaeljárás rekesztette volna ki hivatalosan onnan, ahol különben igen jól megállta a helyét!
A szerző, akiről a napokban óvodát neveztek el szülőfalujában, tanulmányában elemezte az Országos magyar tehetségmentés elnevezésű program egészét is. A sárospataki gyökerű mozgalmat a magyar jövőért való aggódás mellett a nevelési reform igénye hozta létre, a falusi gyerekek felső szintű képzésre való joga és igénye. Az elképzelés a pedagógiai szempontokon túl szociális, jogi és társadalmi kérdések garmadáját hozta felszínre, valamint annak a lehetőségét, hogy valós eredmények helyett csupán „janicsárképzés” lesz a nemes gondolat eredménye. A program megvalósításának egyik helyszínén, Hódmezővásárhelyen például kimutatták, hogy a tanyasi gyerekek kimaradása a középiskolai oktatásból nem elsősorban anyagi okokra vezethető vissza, hanem egyfajta paszszív ellenállásra a gyerektől idegen iskolarendszer ellen! A tanárok és az egyházi férfiak éleslátásának köszönhetően már 1938-ban megnyílhatott itt a tanyai tanulók otthona, ahol a gyerekek saját lelkük törvényei szerint nevelkedhettek.
Az író negyven éve, 1963. december 20-án hunyt el. Dolgozatának végszavait a mai magyar politikai elit tagjainak és az oktatási tárca döntéshozóinak egyaránt eszükbe kellene vésniük. A beiskolázandó kamaszokról ugyanis ezt írja: „Utánuk kellene menni. Ide kellene édesgetni őket. Meg kellene velük szerettetni az iskolát. S ha meg tudjuk szerettetni velük különös szép világunkat is, majd úgy töltjük meg lelküket, hogy annak ősi formáin csorba nem eshetik. Ez lehet végső fokon a tehetségkutatás egyetlen feladata is. Minél több, vagyis minden odavaló gyermek különösebb megszorítás nélkül bekerülhessen a gimnáziumba. (…) Mert higgyétek el: minden magyarra szükség van Csíktól Csallóközig.”
Az 1943 húsvétján befejezett bölcsészdoktori értekezés nemcsak a pedagógus, hanem a laikus számára is érthető, gondolkodásra serkentő olvasmány. Az író lánya, Komjáthy Mária most kiadót keres a vaskos kézirat megjelentetéséhez. Végezetül pedig még egy mondat a máról: az erdélyi tehetségmentő programot útjára indító Magyar Baptista Szeretetszolgálat arról számolt be, hogy bár szeptemberben száznál többen csatlakoztak a diákonként havi kilencezer forintos ösztöndíjat tervbe vevő kezdeményezéshez, sok jelentkezőnek decemberig nem volt ideje, hogy teljesítse nagylelkű felajánlását, azaz befizesse az összeget.