A meztelen nyelv

-Szigetvilág-

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Rendkívüli esztendő volt 1625, Apáczai Csere János születési éve. Júniustól szeptemberig olyan szörnyű szárazság uralkodott, hogy a szőlő a tőkén öszszeaszott, a taplógomba leszáradt a fáról, a bor azonban kitűnő lett. Október 31-én 9 óra tájban lángoszlop mutatkozott a nyugati égbolton. Ebben az évben két boszorkányt égettek meg Brassó városában. 1628-ban tűz, szélvész és földrengés pusztította a várost és környékét. Ekkor Bethlen Gábor látogatása, 1629-ben a nagyfejedelem halála, 1630 januárjában a gyulafehérvári temetés tartotta lázban a polgárságot.
A kolozsvári iskola történetírói kevés adattal rendelkeznek az 1630-as, 40-es évekről. Apáczai valószínűleg hét esztendeig tanult Kolozsvárt. 1643 őszén Gyulafehérvárra megy, a hevesen óhajtott akadémiai stúdiumokra. Itt a reformátusoknak 1565 után már volt iskolájuk; az akadémiai gondolat Bethlen Gábortól származik. Az enciklopédiában emlegetett szorgalom dühe (diligentiae oestrum), átlagon felüli tehetsége hívta fel Apáczaira a nagy hatalmú püspök, Geleji Katona István figyelmét is. Az enciklopédia előszavában írja a szerző, hogy Geleji nagy pártfogója volt, s az egyház költségén küldötte ki a németalföldi akadémiákra.
A későbbi enciklopédista irodalmi műveltsége hagyott némi kívánnivalót maga után. „Egészen valószínűtlen – írja Bán Imre Apáczai-monográfus –, hogy a puritánus hittanhallgató komolyabban ismerte volna Balassi Bálint és Rimay János költői munkásságát. Vagy később Zrínyi nagy eposzát. Irodalmunk világi termékei, a históriás ének, szerelmes vers, széphistória iránt érdeklődni illett ugyan a magyar nemességnek, vitézi rendnek, de nem egy teológusnak. A nagy Rotterdami Erasmus – maga is elegáns latin poéta! – sohasem vett tudomást például legnagyobb költőtársa, Ariosto működéséről. Milton ügyet sem vetett Shakespeare remekeire. ”
Franeker, ahová Apáczai 1648. július 22-én iratkozott be, Németalföld legrégibb egyetemei közé tartozott: 1585-ben alapították, s számos magyar hallgatója akadt az idők folyamán. Apáczai első mestere a héber nyelvben például maga Coccejus János volt. Nem hosszú ideig, mert Apáczai szeptember 5-én már a leydeni egyetemre iratkozott át. Ez a tanintézmény a legjobb tanerőket igyekezett megnyerni: tanárai között olyan nevek szerepelnek, mint Justus Lipsius vagy a botanikus Clusius. Itt volt orvosprofesszor az a dr. Tulp, akinek akadémiai leckéjét Rembrandt, a város szülötte 1632-ben megörökítette.
1649 húsvétja táján Apáczait Utrechtben találjuk. 1650 márciusában előadta nyilvánosság előtt tanárának, az ortodox holland reformáció vezéralakjának, Voetius Gisbertnek egyik vitairatát. A következő év áprilisának elején beiratkozott a harderwijki egyetemre, ott árpilis 22-én teológiai doktori szigorlatot tett, s április 26-án ünnepélyes külsőségek között avatták fel. Díszes oklevelével poggyászában hamarosan viszszatért Utrechtbe; a „doctor sacrosanctae theologiae” újonnan elnyert rangja csak fokozhatta az irányában megnyilvánuló tiszteletet. Feleségül vette Aletta van der Maetet, Utrecht egyik legelőkelőbb polgárcsaládjának sarját.
Apáczai hozzákezdhet hát élete fő műve, a Magyar encyclopaedia megszövegezéséhez. Ugyanekkor megkapta Erdélyből Csulai püspök hazahívó levelét. 1653 nyaráig megszerkesztette és nyomdába adta az enciklopédia első nyolc fejezetét, majd hazaindult családjával. Augusztus 29-én, Szent János fejvételének napján érkeztek Gyulafehérvárra. Hiába volt képzettsége, a gimnáziumnak csak a második „poetica classisát” bízták rá. 1653. november 11-én megtartotta székfoglaló beszédét latin nyelven, De studio sapeintiae címmel. A következő évben kinyomtatta Magyar logikácska című tankönyvét.
„Apáczai Csere János a magyar nemzeti művelődés missziójának való önfeláldozó szolgálat kényszere alatt állott” – írja Erdély filozófus-teológusa, Tavaszy Sándor. Ezt igazolja továbbá az a tény, hogy korábban megkezdett enciklopédiája latin nyelvű megfogalmazásáról már Utrechtben lemond – anyanyelvén ír. Az európai nagy nemzeteknek még alig van nemzeti nyelven írott tudományos könyvük akkor, amikor irtózatos erőfeszítések közepette Apáczai magyarul rögzíti az összes tudományok elemeit, alapismereteit magába foglaló Magyar encyclopaediát.
S küzd a pallérozatlan, bárdolatlan magyar nyelvvel, birkózik a tudományos fogalmak és koncepciók kifejezésére még nem hajlékony nyersanyaggal, számtalanszor félbeszakítja munkáját – a mű előszava szerint – a „nyelvnek elegendő szók nélkül szűkölködő” mivolta miatt, sokszor elijeszti vállalkozásától a nyelv „meztelensége”, de csak újra kezdi minden alkalommal. Hányszor törhetett föl Apáczai Csere János lelkéből a sóhajtás: „szerencsétlen magyar nép, mely a tudományokhoz csak idegen nyelven jut…” „De mi haszna, ha távolról csak henyélve nézem a kedves hazámnak siránkozásra méltó állapotát? Orvos és orvosság kell a nyavalyának.” A nemzeti művelődés pusztulásának lehetősége látomásként merült fel szeme előtt, „és annyira furdalta bús szívemet, hogy azért gyakran nem is alhatám, a tanulásra sem lévén kedvem, egyedül e nyugtalanító gonddal vesződtem: vajjon miképpen lehetne segíteni a kedves hazámon?”
1655. szeptember 24-én Basirius (Basire) Izsák (a kivégzett I. Károly angol király volt udvari papja, Bisterfeld halála után a gyulafehérvári főiskola vezető professzora) a vakáció előtti záróvizsga alkalmával, amelyen a fejedelem, II. Rákóczi György is részt vett, nyilvános vitát provokált Apáczai ellen. A kalandor Basire engesztelhetetlenül gyűlölte a puritánokat. A vizsgálatot bevezető beszédében ráterelte a szót a presbiteriánusokra és independensekre, „figyelmeztetve a fejedelmet, a mágnásokat, püspököket és másokat, hogy jól vigyázzanak magukra, nehogy végül rájuk is az ő királyának, az angol királynak sorsa várjon. Azt is bizonygatta, hogy ha elég jókor nem történik intézkedés, ama gazembereké helyett a fejedelmek vére fog kiömleni.” Basire Izsák e szavai után a fejedelem felugrott, s ingerülten kérdezte: van-e a tanári karban olyan, aki independens nézeteket vall? Apáczai felállott és ezeket mondotta: „Felséges uram, nem tudom, hogy köztünk independens lenne, de én presbiteriánus vagyok!” A fejedelem indulatosan válaszolt: „A presbiteriánizmus út az independentizmus felé!” Amire Apáczai csak ennyit felelt: „Kegyelmes fejedelem! Ezt csak úgy mondják!” Apáczainak veszélyben forgott az élete meggyőződése nyílt megvallásáért. Hogy micsoda érvek, ellenérvek hangzottak el, nem tudjuk, azonban e vitáról írt művét ezekkel a keserű szavakkal fejezi be: „Az én első magam mentésében senki sem volt mellettem, hanem mindnyájan engem elhagytanak, ne tulajdoníttassék ez bűnül ő nekiek. De az Úr én mellettem állott, és engemet megerősített.”
A feltüzelt fejedelem e szavakkal fenyegette meg: „De Isten engem úgy segéljen, valaki mást tanít, a Marosba vettetem, vagy a toronyból hányatom le!” Érthető, hogy Rákóczi irtózott a puritanizmustól, ettől a „felforgató ángliai mirigy”-től, hiszen I. Károly angol királyt az efféle nézeteket valló Cromwell végeztette ki. Másfelől az episcopalis rendszer az ő hatalma alatt állott; míg a presbitériumok felállítása esetén a magyar társadalom nézeteit gyökeresen meg kellett volna változtatni. A presbitériumokban ugyanis a község, jobbágy és nemes vegyesen felügyelt volna az egyházi kérdésekre. A megszégyenített fiatal tanárnak lehetetlenné vált a helyzete a fehérvári iskolában: a püspök beszüntette fizetését, a fejedelem megfosztotta professzorságától. Felajánlották neki a kézdivásárhelyi és enyedi papságot – nem fogadta el. Majd marosvásárhelyi rektorságot kínáltak fel, de erre azt felelte, hogy oda még diák korában hívták. Csulai püspök házából is kitiltotta. Végül a fejedelem anyja, Lorántffy Zsuzsanna közbenjárására 1656 nyarán áthelyezték Kolozsvárra.
Kolozsváron 1526 óta van protestáns iskolája, előbb lutheránus majd református kézen. Első tanítói, a protestantizmus úttörő hazai terjesztői a wittenbergi, jénai és heidelbergi akadémiák diákjai közül kerültek ki, mint például Vizaknai Gergely, Heltai Gáspár munkatársa a Biblia magyarra fordításában, Dávid Ferenc, kinek nyugtalan pályája innen indult. Az iskola a protestáns Báthori Gábor alatt indult gyorsabb fejlődésnek, aki 1608-ban az óvári templom mellett jelölt ki számára új épületet. Bethlen Gábor elejtette a kolozsvári kollégium ügyét, utódai ismét fölkarolták. Brandenburgi Katalin külföldi tanítókat hívatott, s az intézmény adományleveleit megerősítette. Az 1640-es években restauráltatta Rákóczi György a Farkas utcai templomot. Az ezzel szomszédos telekre, mai helyére ifjabb György alatt, az 1650-es években költözött az iskola, melynek felvirágoztatása Apáczai Csere János nevéhez fűződik. Ám 1655 áprilisában hatalmas tűzvész pusztított a városban, mely az új iskola jóformán kész épületét is részben elhamvasztotta. Mindössze egyetlen nagyobb terem maradt használható állapotban, ahol Apáczai megtarthatta 1656. november 20-án latin nyelven beköszöntő beszédét De summa shcolarum necessitate (Az iskolák fölötte szükséges voltáról) címmel.
Valóban nem puszta tudós értekezés ez az oratio, de ennél sokkal több: igazi professzió, átélt, megtapasztalt szent eszményekről szóló bizonyságtétel, amelynek minden sora csak úgy szikrázik a belső tűztől. Fejteget, meggyőz, ítél és kárhoztat, valósággal lázít az iskola, a tudomány, a bölcsesség mellett. „Ideje fölébredned, te álmos, te mámoros, te hályogos szemű magyar nép! Végre, ős álmodból ébredj föl… szemeid homályát írral oszlasd el!” Szinte bárdolatlan, érdes, kemény a beszéd minden sora, amellyel társadalmunk, népünk tunyaságát, elmaradottságát ostorozza és kárhoztatja. „Az iskolában annyi kósza árnyék, a valódi tanulók üres álcái, kitanult rókák, és a politikában annyi megvásárolható bírák, Bieleám követő ügyvédek, igazságtalan perek, erőszakoskodások, zaklatások és zsarolások, a nép közt anynyi panasz, siránkozás, sóhajtás és nyögés… rongyos város, piszkos utca, ronda közút és hogy szóval mondjam meg, mit mondani akarok, annyi rosszul kormányzott közügy…”
1657. szeptember 18-án meghalt első gyermeke. A következő év elején keze alá került Bethlen Miklós a Farkas utcai új iskolában.
1658 augusztusában az Erdélyre zúduló török hadak elpusztították az egész Barcasággal együtt szülőfaluját is, testvérei, rokonai Kolozsvárra menekültek. Szeptember 5-én a pusztító török hadak felégették és kirabolták Gyulafehérvárt. Szeptember 10–14. közt a török hadak Kolozsvár falai alá érkeztek, de a város 60 ezer tallér árán megmenekült a pusztulástól.
Nem volt elég a szomorú közállapotok nyomorúsága és megpróbáltatásai: a kicsinyes zaklatások is napirenden voltak. Bátai György kolozsvári pap jár elöl a jó példában, amint Apáczai leírta Geleji Katona István udvarhelyi espereshez intézett levelében: „Bántódásom is nagy vagyon, a miá a kevély Bátai miá. Tellyességgel azon vagyon, mint kevés bötsületetskémben megkárosíthasson. Vasárnap a titulusért erősen ki praedicálla. A Deákok fogják fel ügyemet. Valóban ők is feladták néki a vizes inget, de még hátra is van valami.”
Apáczai felemésztődve az emberfeletti küzdelemben, a sok tanulásban, a „közönséges jóra” törekvő erőfeszítéseiben, az 1659. év utolsó napjáról újévre virradóra itt hagyta ezt az árnyékvilágot, amely Bethlen Miklós szerint őreá méltatlan volt. Temetése az újonnan épült iskolamesterházból történhetett. Elhunyta után kilencedik napra azt jegyezte fel az elhantolást végző szabócéh könyvébe a számadást író céhmester: „Die 9 Jan: 1660. Apaczaj Vr(am) temetessetol attak f1 2/50.” Aztán az egymagára maradt, messzi földről ideszakadt „igen gyámoltalan belga feleség”: Van der Maet Aletta is, akiről az utolsó emlékezet 1660. február 20-ról maradt meg a kollégiumnak ajándékozott egyik könyvben, nemsokára, talán még az özvegyi év letelte előtt s talán ugyanebből a házból követte korán elköltözött urát és gyermekét, hiszen a reá nézve idegen világban már amúgy sem volt mit keresnie. Aletta van der Maet nevét Áprily Lajos tette még halhatatlanabbá a magyar irodalom egyik legszebb versében.
Alig múlt el száz esztendő, Bod Péter kimondta Apáczairól az ítéletet: „Ha ez az ember tovább élhetett volna, úgy lehet ítélni, hogy a tudományok is jobb lábra állottak volna; mivel néki a tanításban nagy földön mássa nem volt…”
„Apáczai – írja idézett esszéjében Tavaszy Sándor – a mártíromság koronáját hordozó erdélyi sors megtestesítője, de egyszersmind az acélos hitű és minden mártíromságok között is győzedelmes erdélyi lélek és személyiség példaadója.”