Az élet Medgyessy után

A feltevés adott. Vajon milyen élet vár majd ránk, ha egyszer már nem Medgyessy Péter lesz a miniszterelnök? Hogyan alakulnak majd mindennapjaink, ha nem Lázár György egykori pénzügyminiszterének sajátos demokráciafelfogása nyomja rá a bélyegét az államgépezet működésére?
Egészen bizonyos, hogy nem duzzadna föl újra ezermilliárd forint fölé az államháztartás hiánya. Reménykedhetnénk benne, hogy megfontoltabb népjóléti intézkedésekre kerülne sor, nem száznapos kampánycsomagokat osztogatnának a hiszékeny tömegeknek. Abban is hihetnénk, hogy egy másik kormányfő kevesebbet kérkedne a közgazdasági szaktudásával. Valószínű, hogy néhány rongyos milliárdért nem zúznák szét az eddig viszonylag jól működő lakástámogatási rendszert. Ha egy valóban szakértő kormány hozzányúlna is az Orbán-kormány által kidolgozott szisztémához, akkor azt csupán alapos előkészítés után tenné meg, őszintén elmagyarázva a polgároknak, hogy milyen okok indokolják az esetleges korrekciókat. És persze nem az év utolsó heteiben kényszerítené a karácsonyi bevásárlás lázában égő embereket megalázó helyzetekbe, az ügyvédek utáni rohangálásra és a földhivatalok előtti sorban állásra.
Szinte bizonyosra vehetjük, hogy egy Medgyessy Péter hibáiból tanuló kormány nem tákolna össze egy olyan koncepciótlan és jövőkép nélküli költségvetést, mint amilyen 2003 decemberében várt az országgyűlési képviselők asztalán az elfogadásra. Az adóterhek változtatásai valószínűleg összhangban lennének a korábbi választási ígéretekkel, már csak azért is, mert épeszű politikusok addigra úgyis megtanulnák, hogy a szavazópolgár nem szereti, ha idiótának nézik, és azt próbálják neki megmagyarázni, hogy a kezében lévő fonnyadt citrom azonos a beígért naranccsal.
Bizonyos, hogy az önkormányzatok több pénzt kapnának. Talán javulna a vidéki nagyvárosok tömegközlekedésének helyzete, és kevésbé fenyegetne a veszély, hogy néhány presztízsjellegű beruházás mögött bujkálva kántálgatnák az illetékes elvtársak az unalomig ismert Európa-lózungokat. Több történne a már sokadszor beígért négyes metró ügyében, amely jelen helyzet szerint változatlanul csupán Demszky Gábor fantáziájában létezik. A hivatalos ügyeket Pató Pálhoz hasonló tempóban intéző Medgyessy-kormány a beígért 2003. szeptemberi határidő után három hónappal még mindig nem írta alá a beruházási szerződést. És persze nem rohangálnának a baloldali szimpátiájú tévétársaságok kamerákkal a Vegyépszer által épített autópályákon állítólagos hajszálrepedésekre vadászva, mint ahogyan az is sejthető, hogy az életképes ötletként bevezetett autópálya-matricák forgalomban tartása kevésbé függene az SZDSZ éppen aktuális népszerűtlenségi indexétől.
A nyugdíjasok több pénzzel számolhatnának. Nem ötvenharmadik heti alamizsnával meg Szekeres Imre virágkollekcióival aláznák meg őket, hanem a nekik juttatott összegeket úgy vehetnék kézhez, hogy az emelés az utolsó fillérig beépülne a nyugdíjalapjukba. Az is kevesebbszer hangzana el a kormány sajtótájékoztatóin, hogy az aktuális – mellesleg törvény által előírt – nyugdíjemelést tessék megünnepelni, mint valamiféle hőstettet. Ha már nem Medgyessy Péter lenne a miniszterelnök, akkor Horváth Csaba és Újhelyi István is visszatérne az eredeti foglalkozásához. Kevesebb KISZ-fióka lebzselne a kormányhivatalok körül, és talán nem kellene naponta hallgatnunk a Ron Werber által kiképzett ifjú titánok Járai-járulékról szóló monológjait. Nem hiányoznának Tóbiás József nyelvhelyességi hibáktól hemzsegő röplapjai és az utcákon kóborló MSZP-aktivisták sem.
Gál J. Zoltán nélkül kifejezetten unalmas lenne az élet. Képzeljük csak el, milyen álmosító lenne egy olyan sajtótájékoztató, ahol a kormányszóvivő a hivatali kötelességének megfelelően csupán tájékoztatna, és nem az ellenzék politikusait minősítgetné ostobán kétélű kifejezéseket használva. A kormányzati sikerpropaganda Európa-szlogenjeinek száma biztosan csökkenne, helyettük inkább érdemi tájékoztatás folyna végre, mert ami az utóbbi hónapokban történt az uniós felkészítés ügyében, az elborzasztó. Hovatovább visszasírjuk az áprilisi szép napokat, mert akkoriban legalább azt megtudhattuk, hogy Bécsben is lehet majd cukrászdát nyitni. Semmi jele annak, hogy az információs kiadványok ellepnék az újságosstandokat, és az is rejtély, hogy a közoktatási reform bűvöletében égő Magyar Bálint vajon mikor szándékozik végre levinni az integrációs alapismeretek oktatását az iskolák szintjére. Jelen állás szerint az unióbeli jövőnket illetően kizárólag Kovács László bölcsességében bízhatunk, aminek jeleit persze napról napra megcsodálhatjuk a közszolgálati televízió hírműsoraiban. Vélhetőleg minél közelebb kerül hozzánk a 2005-ös köztársaságielnök-választás ideje, annál gyakrabban merevedik majd intelligens ráncokba a külügyminiszter tisztességben megőszült homloka. Persze ha már nem Medgyessy Péter lenne a kormányfő, akkor bizonyosan nem lenne pártpolitikai alkudozások tárgya a legfőbb közjogi méltóság, és még véletlenül sem egy korábbi pártállami apparátcsik neve merülne fel az esélyesek között.
Illetve álljunk csak meg; miért kell többes számban fogalmazni? Miért ne lehetne Mádl Ferencet újraválasztani? Vajon miféle bűvös ok készteti arra a politikai térfél baloldalát, hogy időről időre megszellőztesse Kovács pártelnök államfővé jelölésének kérdését? Lehetséges, hogy az a szándék vezérli őket, hogy ha már a Legfőbb Ügyészség, a Legfelsőbb Bíróság és újabban a kórháztörvényt megsemmisítő Alkotmánybíróság sem úgy táncol, ahogyan a Köztársaság téri dalárda fütyülni óhajt, akkor legalább azt a közjogi méltóságot foglalják el, aminek a hivatali ideje még a jelenlegi parlamenti ciklusban lejár?
A válasz még várat magára, az viszont tény, hogy az Európai Központi Bank tiltakozása ellenére a koalíció elfogadtatta a törvényhozással a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének az átalakítására vonatkozó törvényt, és nincs már hivatalában a Központi Statisztikai Hivatal elnöke sem, pedig neki szintén egyértelmű volt az európai uniós támogatottsága. Gyakorlatilag a Magyar Nemzeti Bank maradt az egyetlen fontosabb pénzügyi hatóság, amelyet még nem ért el a kormányzati guillotine. Elérte viszont az MNB-t a véleményformáló értelmiség és a baloldali koalíció szófacsaróinak dühe, amelyek furcsa módon a forintpiacon kialakult kaotikus helyzetért mindenkit hibáztatnak, csak a hazai gazdaságpolitika legfőbb irányítóját, a köztudomásúan nagy államigazgatási gyakorlattal rendelkező Medgyessy Pétert nem.
A Nagy Közgazdász, korunk Deák Ference csak hallgat. Ha koszorúzni vagy emlékezni kell valakire – mondjuk Antall Józsefre vagy az 1956-os forradalom hőseire –, akkor többnyire a kertek alatt lopakodik oda az emlékművekhez. Hasonlóan rejtőzködő magatartást tanúsít, ha a forint árfolyamzuhanását kellene végre értelmesen elmagyaráznia. Ha már nem ő lenne a miniszterelnök, biztosan minden újra nyíltabbá és érthetőbbé válna, nem volna okunk arra, hogy visszaemlékezzünk: Antall József milyen egyenesen és tisztességesen föl merte tárni a magyar gazdaság tényleges állapotát, amikor a viharfelhők már úgy lepték el az eget, mint taxisblokád az Erzsébet hidat.
Ezért lenne jó, ha már nem Medgyessy Péter töltené be a kormányfői tisztséget. Ebben az országban nagyon sok szemét halmozódott föl a szőnyegek alatt az elmúlt másfél évtizedben, és jó lenne végre, ha a mindenki által unt propagandapolitizálás helyett végre higgadt és szakszerű országépítés folyna. A változások addig kezdődnének el, ameddig még nyugodt és kiszámítható a közhangulat. Ennek bekövetkeztéhez pedig nem az ellenzéknek kell megtennie az első lépést.