„Az Ifjú Gárda” Operaházunkban

Az operának mint műfajnak egy egészen sajátos ellentmondás adja a lényegét: az operaszínpad a valóságot jeleníti meg, de a megszokott, hétköznapi „valóságtól” messzire rugaszkodott eszközökkel. Az operaművészet realizmusának ezt az alapvető problémáját talán még soha nem érezte olyan világosan a magyar közönség, mint most, amikor Állami Operaházunknak a legnagyobb elismerésre méltó művészei a kollektív munka nagyszerű példáját adva bemutatták a szovjet zeneirodalom egyik kiemelkedő alkotását, Jurij Szergejevics Mejtusz Az Ifjú Gárda című operáját. Egy-egy bemutató vagy felújítás alkalmával – még ha évtizedekkel ezelőtt keletkezett ún. „szabályos” operákról is van szó – akarva-akaratlanul szembekerül az ember az operaművészet központi kérdéseivel (pl. a Rigoletto kitűnő felújítása). Hogyne volna ez így most, amikor olyan „szokatlan” művel ismerkedünk meg, mint Az Ifjú Gárda. Hogyne volna ez így alig két hónappal a II. Magyar Zenei Hét után, ahol is operaművészetünk elméleti, esztétikai és gyakorlati problémái gyakran törtek be a viták csaknem minden felszólalásába. Operaházunk, ha kissé hosszadalmas előkészítés után is, most Az Ifjú Gárda bemutatójával példás választ adott a viták során felmerült legtöbb kérdésre. Az Ifjú Gárda bemutatója bátorságot ad ahhoz, hogy következetesen hozzányúljunk operaesztétikánk és -dramaturgiánk alapproblémáihoz, bebizonyítva, hogy Operaházunk művészegyüttese mind művészileg, mind ideológiailag a legnagyobb feladatok elvégzésére is alkalmas, és végezetül, de nem utolsósorban, hogy közvetve és közvetlenül segíteni, bátorítani, lelkesíteni tudja az új magyar opera megteremtésén munkálkodó zeneszerzőinket.
Vegyük sorba ezeket a problémákat.
Az opera műfaj alapvető, lényeget jelentő ellentmondásából indulunk ki. Abból az ellentmondásból, hogy az operában a leghétköznapibb szöveg, az akciót jelentő dialógus zenével párosul, recitativo, arioso vagy ária alakjában jelenik meg. A szereplők úgy „beszélnek”, ahogy nemhogy közönséges halandók, hanem drámaszereplők sem szólalnak meg. Minden felfokozódik, sajátos hangsúlyt kap. Egy-egy ária nemcsak megállítja a cselekményt a szó dramaturgiai értelmében, hanem ugyanakkor ki is szélesíti, el is mélyíti azt, az akció szenvedély- és érzelemtartalmát a legmélyebbről és legközvetlenebbül jelenítve meg. Úgy, ahogyan az életben sohasem történik. Az opera szükségszerűen tipizál tehát, s a tipizálásnak a sajátossága éppen ebben az élettől való „elrugaszkodásban” van. Ez az „elrugaszkodás” ugyanis látszólagos: hiszen a valóság különleges ábrázolásáról, az élet ellentmondásainak közvetlen megragadásáról van szó.
Ezért várta a magyar operalátogató közönség felfokozott érdeklődéssel Az Ifjú Gárda bemutatóját. Azt ugyanis mindenki tudta, hogy ebben a szovjet operában semmiféle olyan „segítséget” nem kapunk, ami az opera műfaj sajátos ellentmondását természetessé tehetné számunkra. (Ezért volt a várakozók egy részében igen sok kétkedés, előítélet is.) A segédeszközöknek ez a teljes hiánya okozza azt, hogy Az Ifjú Gárdát „szokatlan”, „szabálytalan” műnek könyveltük el, mert az ellentmondás kifejezésében a lehető legvégső határig ment el: a cselekmény tíz éve játszódott le, a szereplők valóban „egyszerű emberek”, fiatal fiúk és lányok, akik ugyanolyan öltözetben járnak, mint mi, mozdulataik nem a Wotanoknak elnézhető mozdulatok, mert a mi mindennapi mozdulataink.
Operaházunk színpadán megtörtént a „csoda”: az istenek helyén megjelent hős szovjet ifjak a valóság legtökéletesebb, megrázó és felemelő, lelkesítő teljességét hozták el számunkra. A legvégletesebben, legbátrabban megjelenített műfaji ellentmondás az előadás első pillanatától az utolsóig ott volt a szemünk előtt, olyan intenzitással, ahogyan még operában eleddig nem szemlélhettük; de a teljes valóság szenvedélyesen izzó, hű tükreként vettük tudomásul.
Miért történt ez meg?
1942. július 29-én a német fasiszták elfoglalták Krasznodont, a Donyec-medence egyik városkáját. A városka parkjában – ez volt kegyetlenkedéseik betetőzése – augusztusban élve elástak 58 embert. Oleg Kosevoj, egy tizenhat esztendős komszomolista szeptemberben földalatti csoportot kezdett szervezni a kegyetlenkedések megtorlására. A csoport, melynek az Ifjú Gárda nevet adták, októberre már 103 tagból állott. Négy hónapon keresztül rettenthetetlenül dolgozott ez a csoport: fontos fasiszta fészkeket gyújtott fel, fegyvereket gyűjtött, és felkelést készített elő. 1943 januárjában – alig négy héttel azelőtt, hogy a Szovjet Hadsereg felszabadította a várost – a szervezetet elárulták: 103 tagja közül 8 maradt életben. Oleg Kosevoj holttestét csak 1943. március 19-én találták meg: szemét kiszúrták kínzói, mellére ráégették Komszomol-igazolványának számát, és a haja teljesen megőszült. Tizenhat esztendős volt. „Magas homlokára ráhullottak ősz fürtjei – írja Oleg édesanyja, I. N. Kosevaja megrázó visszaemlékezéseiben –, hosszú, sűrű szempillái beárnyékolták arcának márványsápadtságát. Még a szörnyű kínhalál sem változtatta meg arcának nemes vonásait.” Oleg Kosevojt és az Ifjú Gárda másik négy vezetőjét haláluk után a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki.
Ezek a történelmi tények váltak ismertté Fagyejev világhírű regénye nyomán, és adnak példát azóta a földkerekség fiatalsága millióinak. Az opera szövegkönyvét Fagyejev regénye alapján A. C. Maliska írta. (Ukránból Iszakovszkij fordította oroszra, a magyar fordítás pedig Fischer Sándor műve. Az ő nevét nemcsak szép és lelkiismeretes fordítása miatt kell megemlítenünk, hanem azért is, mert a mű magyar bemutatásának előkészítése sokat köszönhet az ő lelkesedésének, gondosságának és ügyszeretetének.)
Mejtusz így írta meg 1947-ben Az Ifjú Gárdát, azt az operát, amely most került Operaházunk közönsége elé.
Oleg Kosevoj, ha ma élne, huszonhat esztendős volna. Körülbelül ilyen idősek volnának azok a hős komszomolisták is, akiket vele együtt végeztek ki. Ilyen idős volna a kedves és komoly Ulja Gromova s a kis színésznő, Ljuba Sevcova is. Oleg édesanyja – az az édesanya, akit a színpadon látunk, és énekelni hallunk – ma is él, és az édesanya fájdalmát – ha ezt a fájdalmat lehet enyhíteni – tíz év múltán az a tisztelet és megbecsülés enyhíti, amellyel hős fia emlékét a világ ifjúságának tíz- és tízmilliói veszik körül.
Így nyúlik bele a jelenbe, hajlik át napjainkba Az Ifjú Gárda cselekménye. Így magasodnak szinte szemünk láttára a gyilkolás, rombolás és embertelenség ellen vívott küzdelem hőseivé azok a fiatalok, akiknek ruhája ugyanolyan, mint a mi hétköznapi ruhánk, akiknek mozdulataiban a mi fiataljainknak mozdulataira ismerünk, de akiknek hőstette minden becsületes ember számára megrázó és felemelő példa.
A történelmi tények, melyeknek a zenedráma a leglényegét ragadja meg, hőstettről, a hősiességnek olyan magas fokáról vallanak, hogy az énekbeszéd itt már talán nem is ellentmondás. Az emberi dokumentumoknak ez a hallatlan intenzitása csak fokozódik azáltal, hogy az opera hősei itt nem csillogó ezüstvértezetben jelennek meg, hanem kopott, szegényes ruhában, rövidre nyírt hajjal vagy búzaszőke hajkoszorúval.
Az eszmei tisztaság, a szépség és igazság győzelmének rendíthetetlen hite, hit az emberben, az ifjúságban, a minden kínhalálon diadalmaskodó jövendőben: ezek azok az eszmei és, mondjuk ki, operadramaturgiai tényezők, amelyek Az Ifjú Gárdában a lehetetlent lehetségessé tették.
Ezek azok a tényezők, amelyek megmagyarázzák, miért feledkezik meg a néző az opera műfaj alapvető ellentmondásáról már Az Ifjú Gárda első felvonásában, de különösen az emelkedő ívű opera utolsó képeiben – annak ellenére, hogy ezt az ellentmondást még soha kiélezettebben nem láthattuk, mint itt.
Asztalos Sándor