Az ötödik háborús karácsony

A legtöbb ember nem hihette, hogy ez is lehetséges. Az első világháborúban „csak” négy karácsonyt értünk meg csatazaj közepette. Akkor ugyan az ötödiknek, az 1918. évinek az volt éppen a szerencsétlensége, hogy már nem harcoltunk, és kardcsapás nélkül engedtük át legszebb városainkat, így éppen az ünnepnapon Kolozsvárt mohó, igazi ellenségeinknek… Akkor, az ötödik évben kellett volna a „mi háborúnknak”, a magyar háborúnak megkezdődnie: az önvédelmi harcnak történelmi határainkért. Nem így történt.
Négy éven át folyt özönével a drága magyar vér, csaknem mindenütt messze az ország határaitól, több százezer magyar hősi halott porladt már idegen földön, és mire hazánk szent földjét kellett volna megvédelmeznünk, nem akadt olyan tekintélyes államférfi, aki az általános békevágy fölött úrrá lett volna, aki felrázta volna a nemzetet aléltságából, mielőtt még a budapesti utca ragadta volna meg az ország kormányzatának önként kihullajtott gyeplőjét… Akkor kellett volna ennek megtörténnie, amikor még sokat nélkülöző vitéz csapataink színe-java a Piave mentén és Tirol bércei között keményen kezében tartotta a jó magyar fegyvereket, és az akkori, kétségkívül jó szándékú, de gyenge magyar kormány hasztalanul követelte vissza a magyar csapatokat az ország határainak védelmére, tehát október közepe táján…
De még később is lehetett volna az ország határaira részben fegyveresen visszaérkező csapatokkal az ország védelmét megszervezni, ha az egyik, uralomra jutott párt kiküldöttei a határokon szét nem züllesztik a magyar ezredeket. Az új, forradalmi kormány nemcsak hatalmát féltette a visszatérő katonáktól, hanem abban a tévhitben élt, hogy ha a német hatalmas haderő az ántánt seregeit nem bírta legyűrni, hogyan lenne erre képes a kis magyar hadsereg. Később persze kiderült, amit előre lehetett volna látni, hogy nem az ántánt seregei vonultak be az ország területére, hanem szomszédaink gyenge, rosszul felszerelt csapatai, részben bocskorosan, sompolyogtak át határainkon… Így virradt azután reánk az első világháborút követő első szomorú karácsony…
Mindezeket ma már sokan tudják, de az még nem bizonyos, levonta-e mindenki az első világháború tanulságait.
Már itt is kell hangsúlyoznunk, hogy ezek a tanulságok semmiképpen sem azt jelentik, mintha most is az első világháború eseményeihez hasonló módon kellene a háború végéhez eljutnunk. De már azt a tényt, hogy immár az ötödik háborús karácsony köszöntött reánk, az 1914–18. évek tapasztalataiból leszűrhettük volna.
1917 folyamán világossá vált az anyagcsaták döntő szerepe. Az a fél jutott előnybe, amelyik több nehéz hadianyagot – abban az időben főképp nehéztüzérséget – tudott termelni és harcba is vetni. Az első világháború a franciaországi és nem, mint sokan tévesen hiszik, a balkáni arcvonalon dőlt el. Az anyagcsaták önmagukban igen hosszan tartó háború után éreztetik csak döntő hatásukat, ha mindkét fél nagyban termeli a hadianyagot. Franciaországban az anyagcsata tulajdonképpen már 1914 őszén megkezdődött, amikor a marne-i csata után állóharc fejlődött ki az egész arcvonalon. 1917-ben, a korlátlan búvárháború kudarca után tehát csak az derült ki, hogy Anglia, az Egyesült Államok és Franciaország fölényes hadianyag-termelésüket el tudják juttatni a döntő arcvonalra.
A mostani világháború villámhadjáratokkal kezdődött, a lengyelországi, majd később a franciaországi hadműveletekre kiválóan fölkészült német haderő fényes sikereivel. Sokan 1940 nyarán biztosra vették, hogy a németek most már hasonló ütemben elözönlik Angliát is. Anglia hadianyag-termelése különösen az oroszországi háború kitörése és az Anglia elleni légitámadások csökkenése után lendülhetett fel. Közben a német hadianyaggyártás is hihetetlen mértékben megnövekedett. Japán termelőlehetősége is fokozódott az új, gazdag területek elfoglalásával.
1940 óta tehát egészen különös helyzet állott elő, ellentétben az első világháború eseményeivel. Akkor már 1914-ben megkezdődött az anyagcsata, most pedig az anyagcsata csak 1941 óta keleten folyik, nyugaton pedig az úgynevezett második arcvonal megalkotásáig még minden az anyagcsata előkészítő állapotában: az anyagtermelés időszakában van.
Aki ezeket az alapvető tényezőket előre látta, az tudhatta azt is, hogy 1940 karácsonyát még több háborús karácsonynak is kell követnie. Hogy mennyinek, azt persze még ma is lehetetlen teljes biztonsággal kiszámítani.
Természetesen az anyagi kérdésen nem múlik minden.
A hadviselők esélyei még sok más tényezőtől is függenek. Ilyenek a többi között a lelki kérdések, a nemzetek háborús elszántsága, a kiképzés mértéke és a hadi helyzet földrajzi adottságai.
E kérdésekkel részletesen csak egy nagy tanulmány keretében foglalkozhatnánk. Nem is láthatunk bele a többmilliónyi katona többségének lelkébe, és ezért csak arra a kérdésre próbálunk feleletet adni, mit gondolhat magában éppen most karácsonykor a két szemben álló fél harcosa. Egybevetjük a természet adta érzéseket azokkal a gondolatokkal, amelyekre mindkét fél győzelmét közismerten alapítja.
Karácsonykor, a legbensőségesebb családi ünnepen, amelyhez gyermekkorunk legszebb emlékei fűződnek, a béke és a szeretet áhítata tölti el minden jó ember lelkét. Nem lehet másképp: minden harcos mindkét táborban a mielőbbi béke után, de a győzelmes béke után vágyódik. Ha valamelyik fél katonái lelkében a mindenáron való béke sóvárgása kerekednék felül, akkor az a fél máris elvesztette a háborút, bármily kegyetlen kéz is akadályozza meg a békevágy nyílt kimondását.
Miért bízik a német katona a győzelemben? Mert különbnek tartja magát és fegyvereit ellenfeleinél. Látja ugyan, hogy a német harcterület szűkebb lett, mint amilyen akár egy év előtt volt, de annál szilárdabbnak és könnyebbnek tartja az ellenállást. Abban is bízik, hogy ha az angolszászok Európa más részein is partra szállnak, és Kelet-Ázsiában is támadnak, annyi veszteséget fognak szenvedni, hogy a demokratikus államok közvéleménye követelni fogja a háború befejezését. De mindenekfölött ott áll az a meggyőződése a német nép nagy tömegének, hogy a vereség a Német Birodalom vesztét jelentené, tehát azért fog győzni a német haderő, mert győznie kell.
Az angolszász és az orosz katona az emberi és az anyagi túlerőben bízik. Most, éppen karácsony ünnepén az amerikaiak és britek lelkén végigborzonghat az a többszörös hivatalos jóslás, hogy 1944-ben az angolszászoknak történelmük legvéresebb csatáit kell végigküzdeniök. De bíznak eddigi vezetőiknek ismert módszereiben, amely szerint az anyagi túlsúllyal igyekeztek a veszteséget csökkenteni, ha ez nem is mindig sikerült nekik. Azt hiszik, hogy a döntés kierőszakolása a német haderő ellen, amelynek túlnyomó részét az orosz tartja lekötve, nem lehetetlen.
A japánoknak tudtunkkal nincs karácsonyuk, de ők is közelítően úgy gondolkodhatnak, mint a németek.
A háború hatalmas méretei közepette kicsinek tűnhetik a magyarság térbeli és népi terjedelme, de mégsem szabad erőnket lekicsinyelnünk.
Magyarságunk a mi egész világunk, ez pedig olyan szent előttünk, hogy hozzá képest eltörpül lelkünkben bármilyen világhatalom nagysága. Ami a nagyvilágban történik, csak annyiban érdekel minket, amennyiben hazánk sorsára befolyással lehet.
Anyagi erőinket persze nem szabad túlbecsülnünk, de tudnunk kell, hogy ez a háború még sok nem várt fordulatot hozhat, mert az összes európai arcvonalak még nem alakultak ki. Csak akkor, amikor már a nagyhatalmak erői az arcvonalakon kibontakoznak, és ott bizonyos mértékig le lesznek kötve, akkor fogjuk igazán látni, hogy a mi, aránylag kisebb erőnknek is súlya van. Most, a tizenkettedik óra előtt mindent meg kell tennünk, hogy haderőnket a tökéletesség lehető határáig fejlesszük. Minden akadályt el kell hárítanunk, ami ennek útjában áll.
A mi magyar karácsonyunkon tehát gondolataink, sajnos, nem szárnyalhatnak a béke és szeretet mennyei tájai felé. Lelkierőnket össze kell fognunk, szent eltökéltséggel kell résen állnunk, fegyvereinket szilárdan kezünkben kell tartanunk, és a múlt tanulságain okulva ellenségünknek kell tekintenünk bárkit is, aki azt kezünkből ki akarja ragadni.
Tombor Jenő dr. ny. ezredes