Bércsapda

Végre megtört a jég: az Európai Bizottság legfrissebb tanulmánya szerint Magyarországon elképesztően alacsony a bérszínvonal. Miközben tehát a Medgyessy-kormány, illetve a hozzá közel álló elemzői gárda azt harsogja, hogy hazánk versenyképessége nem a kabinet tehetetlensége, hanem a magas munkaerőköltség miatt zuhan egyre mélyebbre, addig a brüsszeli testület szerint igen kevés pénzért dolgozunk. Az uniós szakértők úgy fogalmaznak, hogy hazánkban kifejezetten ellentét feszül a bérszínvonal és a termelékenység között. Így nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy változatlanul dolgos és szorgos nép a magyar, hiszen itt dolgoznak a leghatékonyabban a 2004-ben csatlakozó új tagállamok közül. S ez nem öntömjénezés, ugyancsak az említett jelentésben olvasható. (Jegyezzük meg, hogy az osztrák hatékonyság kétszer akkora, mint a magyar, ám a fejlődés ezen a területen elvitathatatlan.)
Voltaképpen tehát hálát adhatunk az Európai Bizottságnak, hogy leírta azt, amit eddig is tudtunk: nap mint nap a nyugati átlagfizetés ötödéért dolgozunk, így a bérköltségeink alig érik el az uniós átlag 20 százalékát. Füleinknek azonban ennél még kedvesebben cseng, hogy Brüsszel óva inti a keleti bővítés szereplőit – így természetesen Magyarországot is – attól, hogy versenyképességüket az olcsó munkaerőre alapozzák. Szakértők szerint ez csapdahelyzet, amiből, ha beleragadunk, egy jó ideig nem tudunk kikecmeregni. A bizottság nyíltan kimondja, hogy a magyar versenyképesség még egy rendkívüli, akár 50 százalékos bérköltség-növekedést is kibírna. Ezek szerint, ha a mostani fizetésünk felét még pluszban haza vihetnénk, mindenki boldog lenne. A munkaadók azért, mert a megemelkedett jövedelem által okozott gazdasági körforgás nem veszélyeztetné a globális trendet, mi munkavállalók pedig azért, mert végre azt érezhetnénk: nemcsak alamizsnáért, hanem az európai javadalmazástól ugyan még távol álló, de hozzá közelítő bérekért kaphatunk napi 10-12 óra ledolgozása után fiatalon infarktust.
De komolyra fordítva a szót, az Európai Bizottság jelentésének köszönhetően gyakorlatilag minden eddigi tankönyvszerű balliberális szakértői tézis megdőlt, Magyarország ugyanis nem beszállítói szerepre ítéltetett ebben a térségben. Persze az alacsonyabb képzettségű társadalmi rétegek számára szükséges, hogy összeszerelő üzemek is működjenek, viszont a cél nem lehet kevesebb, mint megvalósítani a tudásalapú társadalmat. Visszatérve a jelentésre, nem tudni, mit szól ezekhez a megállapításokhoz az amúgy Brüszszelnek állandóan hajbókoló baloldali kabinet. Tudják-e a döntéshozók, hogy milliósra becsülhető azoknak a tábora, akik 20–30 ezer forintos nyugdíjból, 50 ezer forintos fizetésből tengődnek hónapról hónapra? Hogy ezek az emberek, akik magyarabbak, gerincesebbek, mint mi itt Budapesten, ha belepusztulnának, akkor sem kéregetnének a polgármesteri hivatalban vagy az utcán.
Ha a miniszterelnök fellengzős franciaországi nyaralását vagy kubai/thaiföldi telelését megszakítva ellátogatna Miskolcra, Kazincbarcikára, Nyíregyházára vagy éppenséggel Békéscsabára, egyáltalán: ha az olcsó PR-fogásokon kívül lenne valós kapcsolata a társadalommal, akkor személyesen is megtapasztalhatná, milyen körülmények között, s milyen gyalázatosan alacsony fizetésből élnek ma Magyarországon az emberek. Hogy a brüsszeli Európai Bizottság tanulmánya szó szerint igaz, mindannyian tudjuk, mi több, a bőrünkön is érezzük. Éppen ezért most fanyalgás nélkül állítjuk: Brüsszelnek tökéletesen igaza van.
Sajnos, a tévedés kizárva.