Bhopal 19 éve

J O B B S Z E M L E

n Lovas István
A hazánkat uraló rasszista közegben csak félve említhető meg: december 3-án volt tizenkilenc éve annak, hogy megtörtént a világtörténelem legborzalmasabb ipari katasztrófája az indiai Bhopalban. Félve, mert a jelek szerint az áldozatok, ha indiaiak, nyilván „leírható entitások”. Másként nehezen érthető, hogy a bhopali tragédia 19. évfordulóján a világ 65 városában emlékeztek meg az áldozatokról, nálunk viszont a „világra nyitott” sajtó egyetlen szót sem pazarolt, egyetlen könnyet sem hullatott a még ma is – bocsánat a szójátékért – hulló indiaiakért.
A bhopali igazságtételért létrehozott nemzetközi kampánymozgalom szóvivője viszont megjegyezte, hogy az amerikai Union Carbide óriáscég által okozott ipari tragédia 2003-as évfordulója a nemzetközi szolidaritás eddigi legnagyobb demonstrációja lett. Magában Bhopálban „musairaéjjelt” tartottak december 2-án, este 10 órától, amikor az ipari gázmérgezést túlélők 22 helyi költő urdu nyelven írt versét hallgatták meg. Éjfélkor gyújtották meg a gyertyákat a meghaltakért és a még szenvedőkért, majd a musaira fél kettőig folytatódott. A gázzal megöltekre emlékeztek Svájcban, az Egyesült Államok számos városában és egyetemén, de Srí Lankán, Spanyolországban, a Kanári-szigeteken, Hollandiában, Libanonban, Hollandiában és az Egyesült Királyságban is. Hogy nálunk ilyenkor a szolidaritás semmiféle érzését nem tudjuk kimutatni, az kissé üressé teszi azt a panaszunkat, amikor a világon kérjük számon, hogy a mi, határainkon túli kisebbségeinkkel szembeni bánásmód miatt nem mutat nagyobb érdeklődést.
Akkor tehát idézzük fel a tragédiát azzal a mottóval, hogy „soha többé”. És azzal, hogy a meghaltakra és szenvedőkre emlékezni kell.
A fővárostól, Delhitől mintegy 650 kilométerre délre fekvő Bhopal lakói először 1984. december 2-án este 11-kor érezték azt, hogy valami nincs rendben. Az akkor 672 ezres lélekszámú város peremén működő, műtrágyát gyártó Union Carbide egyik dolgozója észrevette, hogy a 45 tonna halálos metilizocianátot tartalmazó tartályban hirtelen emelkedni kezd a hőmérséklet és a nyomás. Éjfél után 56 perccel az anyag egy meghibásodott, a megnőtt nyomásnak ellenállni nem tudó szelepen át kezdett a levegőbe szökni. Egy óra alatt a gáz hatalmas, halálos ködgomolyt képzett, amely a város felé sodródott. Először Dzsaiprakas és Csola nyomornegyedet érte el. Lakóik közül több száz embert álmában ért a halál. A gyilkos gáz ezután elérte a pályaudvart, ahol a hajléktalanokat ölte meg… Ne folytassuk. Az első „körben” 3000 ember halt meg. 150 000 embert kellett kórházba szállítani. A túlélők közül sokan örökre megvakultak. Hat nappal a tragédia után a Hamidia kórházba még mindig percenként szállították a köhögéstől fuldokló, görcsben rángatózó betegeket, akiknek vörös hab csorgott az ajkukról.
A francia Libération a tragikus évforduló másnapján, december 4-én így tudósított a helyszínről, mint az lapunk december 5-i sajtószemléjében is olvasható volt:
„Tizenkilenc évvel az indiai Bhopal városában bekövetkezett környezeti katasztrófa után a gigantikus mérgező tartály még mindig ott rothad a fűben, és mérge most is a talajba szivárog. A tartály körül a levegő elviselhetetlenül bűzös. Tehenek legelésznek körülötte, és asszonyok szednek rőzsét. A katasztrófa helyszínének környékén ma is pusztítanak a betegségek. Nők 25 éves korukban érik el a klimaxot. Sok férfi túlságosan legyengült ahhoz, hogy dolgozni tudjon. A környezetvédő Greenpeace szerint még ma is havonta 10-15 ember hal meg a baleset következtében. A multinacionális cég minderről tud, de az emberek szenvedése iránt teljesen közömbös. Egyes helyeken a talaj és a víz higanyszintje a normál érték hatmilliószorosa. Az 1984-es katasztrófa következtében mintegy 150 000 ember szenved krónikus betegségekben.”
Ugyanazon lap egy nappal korábban egy túlélő, Sampa Devi Sukla sorsán át írta le azt, hogy mit jelentett a bhopali katasztrófa. Sukla 1984-ben harmincéves volt. Az aszszony ma 49 éves, de hússzal többnek néz ki. Háza az üzemtől mintegy fél kilométerre volt. Már aludt, amikor felkeltették: „Kelj fel, jön a gáz!” – kiáltották. Sukla, aki a gázról csak annyit tudott, hogy azt főzésre használják, kiugrott az ágyából, de abban a pillanatban orra és szeme megduzzadt. Tüdejét víz töltötte meg. Bőrén égő fájdalmat érzett. Azt hitte, nem tud levegőt venni. Mellette családja haldoklott.
Sampa Devi Suklának ma, 19 évvel később, még mindig fáj a feje és csontjai. Emésztése nem működik. Az asszonynak a katasztrófa után hat évvel meghalt 18 és 20 éves fia, akiknek a gáz a tüdejüket tette tönkre. Férje nyolc évvel később halt meg. Legkisebb lánya 1985-ben bénult meg. Egyetlen megmaradt fiának három évvel ezelőtt született meg kislánya – ajkak nélkül. Sampa Devi Sukla elhatározta, hogy aktivista lesz, és belépett a bhopali igazságtételért létrehozott nemzetközi kampánymozgalomba. Azok közé, akik megfelelő kártérítést követelnek. A szervezet elnöke szerint sokkal többen haltak meg a hivatalosan közölt 3000 áldozatnál. A kormány közös sírba hányta az áldozatok tetemét, és benzint locsolva rájuk meggyújtotta őket, mielőtt még meg tudták volna számolni őket. Voltak, akik pusztán csak elgyengültek. Őket élve égették el.
Az indiai orvosok nem tudták, hogy miként gondozzák a betegeket, mert nem tudták, milyen gáz okozta a tragédiát. Hívták az amerikaiakat, akik nem tudtak vagy nem akartak válaszolni.
A szervezet szerint – amelyet a környezetvédő Greenpeace is támogat – az elmúlt tizenkilenc év alatt további tízezer ember halt meg a „baleset” következtében.
Az üzem által akkor gyártott műtrágyával teli zsákok még mindig a környéken hevernek. Egyetlen óvintézkedésként rájuk írták: Méreg. A szétrohadt zsákok tartalma a földbe és a vízkészletbe szivárog. Az asszonyok így csak mérgezett vizet tudnak használni főzéshez, ami további krónikus megbetegedésekhez és halálesetekhez vezet.
A születendő gyerekek közül sokan deformáltan jönnek a világra. Sokat közülük csak lélegeztetőgéppel lehetne életben tartani, amire viszont nincs pénz. A kezelést még ma is megnehezíti, hogy az amerikai cég azóta nem volt hajlandó megadni az MIC gáz pontos összetételét.
És a cikk végén ismét bocsánat az emlékeztetésért. De a gáztól elpusztult indiaiak is emberek.