Ciprusi citrus

Málta és Ciprus kétségtelenül elsüllyedt, Atlantiszt játszik, nem létezik. Legalábbis a forgalomban lévő euróbankjegyek szerint. Ezt korántsem a kibic malíciája mondatja velünk: maga a két érintett szigetország (2004 májusától az Európai Unió teljes jogú tagja) tiltakozik vehemensen az illetékes szerveknél, mivel szeretnének rákerülni a közös bankón ábrázolt térképre. Az Európai Központi Bank azonban egyelőre nem reagált a felvetésre: a módosítás sok-sok euróba kerülne.
Az eurófronton a svédek még rosszabbul jártak: az érmék Svédországot petyhüdt férfiúi nemi szervként ábrázolják. (A stockholmi diplomácia nem hivatalos úton tiltakozott is az impotens rajzolat ellen. Megfigyelők szerint a különleges forma szándékolt: így állt bosszút Brüsszel a skandináv államokon. Svédország mindmáig nem vezette be az eurót, a térképről hiányzó Norvégia meg nem lépett be az Európai Unióba.) Az euróbankjegyeket Robert Kalina, az osztrák jegybank munkatársa tervezte, miután maga mögé utasított negyvennégy vetélytárs pályázót szerte Európából. 2001-ben az év emberévé is választották Ausztriában – az év térképészévé azonban aligha fogják. A mestermunka ellen ugyanis számos más tagország is kifogást emelt: Luxemburg és Portugália nem volt jól kivehető, Írország és Észak-Írország között nem látszott a határ (ez talán nem is annyira véletlen), illetve a kétezer-ötszáz kilométeres körzeten kívül fekvő területek egyszerűen lemaradtak a térképről. Ezek közé tartozik Ciprus is – de mi ne legyünk ilyen szőrösszívűek: vegyünk tudomást a szépség szigetéről.
A ciprusi országimázs-formálók ugyanis már réges-rég megegyeztek abban, hogy országukat a szépség, a szerelem, sőt maga Aphrodité szigeteként aposztrofálják. Ellentmondást nem tűrően állítják, hogy a szerelem istennője itt kelt ki a habokból, s ha kell, a pontos helyet is megmutatják a Paphosz környéki tengerparton. Már ennyiből is látszik, hogy Cipruson minden a turistákért van. A hímzéséről híres Lefkara faluban például még azt is számon tartják, hogy Leonardo da Vinci 1481-ben vásárolt itt egy hímzett oltárterítőt a milánói dóm számára. A bazári tradíció legalább olyan fontos, mint mondjuk a gasztronómiai. A vándor nem hagyhatja úgy el a szigetet, hogy meg ne kóstolná a muszakát (ezt a darált hússal töltött tésztát), a keftét (ami leginkább a mi húsgombócunkra hasonlít), a halloum nevezetű sajtot meg a kétféle mezét (halból és húsból). Leginkább azonban a karidaki a kihagyhatatlan (fahéjas-szegfűszeges szirupba áztatott zsenge zöld dió) vagy a kandírozott ciprusi citrus, a kitrolemon.
Ám az érzéki tengerpart és az ínyencfalatok sem fedhetik el, hogy Ciprus szigetén ma is tombol a történelem: keresztülhúzódik rajta a felszámolhatatlannak tetsző török–görög frontvonal, állandósult a megosztottság. Kicsit leegyszerűsítve: Európa számára csak a görög Ciprus, azaz a sziget nagyobbik, déli része létezik. A többi sem süllyedt el – csak éppen a törököké, akiket most már huzamosan kívül rekeszt magán a finnyás unió. A kilencezer éves helyi históriában mindez csupán múló epizód – de hát mi épp ennek a szerencsétlen epizódnak vagyunk a kortársai. Uralták ezt a három kontinens határán lebegő szigetet az idők során a makedónok, az egyiptomiak, az asszírok, a perzsák, a bizánciak, az ottománok, a templomosok, a velenceiek, sőt a britek is – most pedig, immár harminc esztendeje öt török dögönyöz öt görögöt és viszont. Előtte még megkísérelték a békés egymás mellett élést, ám miközben az elnöklő Makariosz érsekre még élénken emlékezhetünk, török helyettesére, Kükükre még halványan sem. Az őket követő katonai juntára viszont annál inkább, amelyben nem volt nehéz felismerni a korabeli athéni mintát. A Görögországgal való egyesülést enózisnak mondták, ám amikor áttették a gyakorlatba, a törökök is megjelentek regulárisan a szigeten. Végül berlini mintára osztották fel Aphrodité szülőhelyét, a benesi népességcsere receptjével kombinálva: az északi területekről 18 ezer görög cipriótának szednie kellett a sátorfáját. S ha már a cseheknél tartunk: ők éppúgy segítettek felfegyverezni a béke szigetének déli részét, mint az oroszok és a franciák; míg északon a puska is szigorúan muzulmán.
Két könnyű koktél között gondoljunk inkább a megszelídült régi konfliktusokra – például arra, hogy itt, Famagustában játszódik a féltékeny Otelló története. Eredeti neve Christoforo Moro volt, s az Úr 506. és 508. éve között kormányozta Ciprust. És tényleg volt egy Desdemona nevű asszonya (is), és tényleg megölette, de az a legkevésbé sem bizonyos, hogy a saját halálosztó vasmarkával. Ám ennél is figyelemre méltóbb Oroszlánszívű Richárd esete Ciprussal: őt mindig csak hazatérőben látjuk, amikor álruhában összefut Robin Hooddal a sherwoodi erdőben – holott a keresztes hadjárat során is akadtak viselt dolgai. A pogány elleni hithű küzdelem mellett feltehetőleg hobbivadász is volt – legalábbis ezt mutatja éktelen gerjedelme, midőn az egyik ciprusi bennszülött megölte kedvenc vadászsólymát. Hogy ezért-e vagy más miatt, de tény, hogy az ájtatos király több falu népét is lemészároltatta 1191-ben, sőt bosszúból (mintha csak az övé lett volna) eladta az egész szigetet a templomos lovagoknak. Azok meg továbbadták egy bizonyos Guy de Lusignan nevezetű francia kalandornak, aki szabályos dinasztiát alapított. A Lusignanok hadat üzentek az ott talált kultúrának, gazdaságilag viszont úgy felvirágoztatták Ciprust, hogy 1489-ben már érdemes volt Velencének elfoglalnia. Soha nem lehet tudni, mire jó egy sólyom.
Ciprusnak saját Olimposza is van (kétszer akkora, mint a mi Kékesünk), s természetesen mauzóleumot is emeltek Makariosznak a nevezetes Kikko (ortodox) kolostora közelében. A szépség szigetén azonban a turizmus lényegében eltüntette a part menti síkságok növény- és állatvilágát: a hegyekbe kell mennünk, ha gyümölcsevő denevért vagy griffon keselyűt (János vitéz-féle griffmadarat?) akarunk látni. Ki tudja, ha Aphrodité ma újjászületne, volna-e kedve kikelni a habokból.