Az említett 847 gyermek közül 392-ről mondtak le ismert személy javára a szülei, vélhetően tehát ők nyílt örökbefogadással kerültek új szülőkhöz. Az örökbeadásnak tudniillik két alapvető formája van: a titkos forma esetén a szülő lemond felügyeleti jogáról, a csecsemőnek ezután a gyermekvédelmi szakemberek keresnek új családot. Ebben az esetben a vér szerinti és az örökbe fogadó szülők nem ismerik egymást, a gyermeknek csak a nagykorúsága után lesz joga a származásáról szóló adatok megismerésére. A másik formával, a nyílt örökbefogadással Magyarországon döntően alapítványok, illetve egyesületek foglalkoznak. Ilyenkor a vér szerinti és az örökbe fogadó szülő még a végleges döntés előtt megismeri egymást, az anya elbúcsúzhat a kisbabájától, akinek a sorsát ismerni fogja, a közvetítő alapítványnál érdeklődhet a fejlődéséről, de nem zaklathatja az új családot. Míg a titkos forma ad a vér szerinti szülőnek – újszülött baba esetén – hat hét gondolkodási időt, nyílt örökbefogadás esetén a gyámhivatal előtt kimondott szó azonnal hatályba lép, visszavonni gyakorlatilag nem lehet.
Talált csecsemők
Ahogyan nincs két egyforma gyermek, úgy két egyforma örökbeadás sincs. Ha az ember írni szeretne erről, két lehetősége van: vagy sok embert megkérdez, és mozaikokból megpróbálja összerakni az egészet, vagy igyekszik egyetlen történetet megmutatva képet adni arról, milyen lehet a többi. Én az utóbbit választottam, és ezért Mórucz Lajosné Gabriellának, a Gólyahír Egyesület elnökének és annak a családnak jár ezer köszönet, akik megengedték, hogy életük egyik legfontosabb napján, akkor, amikor örökbe fogadott kisfiukért elindultak, velük tarthassak.
Ennek a napnak a történetében csak Mórucz Gabriella szerepel majd az igazi nevén. Az örökbe fogadó család természetesen vállalta volna büszkén a nevét, de ezt a kisbaba szülőanyjának érdekében nem írhatjuk le, ő ugyanis titkolta a terhességét, és ez az adat esetleg leleplezhetné őt, csakúgy, mint a helyszín.
Mórucz Lajosné nyugdíjas védőnő, sokáig az Alfa Szövetségben dolgozott, de a dávodi kislány esete után, amikor sok ember bizalma rendült meg a szövetségben, úgy érezte, hogy a zavartalan munka érdekében új egyesületet kell létrehoznia – megtartva persze az Alfa Szövetség minden életpárti törekvését. Így született meg a Gólyahír Egyesület, ami alapvetően ma is a védőnők szervezete. Ez azért nagyon jó dolog, mert az ország minden pontján van olyan szakemberük, aki jó eséllyel találkozik a bajban lévő kismamákkal. Országszerte terjesztett szórólapjuk szerint az egyesület célja, hogy a válságban lévő, helyzetét kilátástalannak látó, kétségbeesett várandós anya is biztonságosan kihordhassa, megszülhesse gyermekét, és a saját családjában nevelhesse fel. Ha ezt bármilyen okból nem tudja megtenni, akkor tudjon arról, hogy nyílt örökbeadással gondoskodhat számára családról. Azért hívtam őket a krízisvonalon, hogy megkérjem, üljünk le beszélgetni tapasztalataikról, de Mórucz Gabriella nem az az ember, aki csak az elvekről szeret beszélni. Néhány óra múlva visszahívott, hogy múlt héten született egy kisfiú, megkérdezi az örökbefogadókat, elmehetek-e velük a babáért. Két perc múlva küldte a család telefonszámát. Nagyon kedves fiatalember vette fel, örült, hogy a Magyar Nemzetnek segíthet, hívott, jöjjek csak, de nagyon korán kell indulnunk, mert sok száz kilométert kell utaznunk, és reggel nyolcra a baba szülővárosának gyámhivatalában kell lennünk. Randevú néhány nap múlva, reggel fél ötkor.
Még volt időm arra, hogy elmenjek a Schöpf-Merei Ágost Kórház- és Anyavédelmi Központba. A kórház legutóbb akkor került a figyelem középpontjába, amikor hét évvel ezelőtt inkubátort helyeztek el a bejáratánál, ahová a mai napig be lehet tenni a nem kívánt gyermekeket. Évente néhány alkalommal találnak is itt babát, de sokan meglehetősen kétkedve viszonyulnak ehhez a megoldáshoz, elismerve azt, hogy életeket ment, mégsem tartják igazán jónak. Budavári Zita, aki a csecsemőgyilkosságok megakadályozására hozta létre az ugyancsak nyílt örökbefogadással foglalkozó Bölcső Alapítványt, kipróbálta, hogy egy kézzel – a másikban ugyebár ott van a csecsemő – nem lehet kinyitni az inkubátor fedelét, ehhez segítségre van szükség. Arról nem is beszélve, hogy oda kell utazni, számolni kell azzal, hogy valaki meglátja. Ez csupa olyasmi, ami az amúgy is rettenetes lelkiállapotban lévő, titokban szült nőket eltántorítja ettől a kalandos vállalkozástól. A pszichológusok ehhez még azt is hozzáteszik, hogy a talált gyerekek még annyit sem tudhatnak a származásukról, mint a többi örökbeadott, és ezt nehezen dolgozza fel az emberi psziché. Budavári Zita létrehozott a várandós anyáknak egy krízisotthont, ahová az utolsó hónapokban elbújhatnak a világ szeme elől, ugyanezt lehetővé teszik a Schöpf-Merei kórházban is, a szülés várható időpontja előtt két hónappal felveszik azokat a várandós anyákat, akik félnek attól, hogy valaki észreveszi a növekvő hasukat.
Csodát remélve
A Schöpf-Merei kórházban szült asszonyok – a Bölcső Alapítványnál megszokott gyakorlattal szemben – csak titkosan adhatják örökbe a csecsemőjüket.
Székely Zsuzsa, a kórház pszichológusa azonnal szertefoszlatta azt a közvélekedést, hogy azokat az anyákat, akik lemondanak a gyerekeikről, bármilyen szempontból is tipizálni lehetne, talán egy dolgot kivéve: valamennyien egyedül maradtak, ha másképpen nem is, érzelmileg. Többségüket elhagyta a gyermek apja, családjuk vagy nincs, vagy pedig nem tud, illetve nem akar tudni a gyerekről. Hogy miért mondanak le újszülöttjükről? Talán hajléktalanok, alkoholisták, maguk is állami gondozásban nőttek fel, pszichiátriai betegek – ne feledjük el, hogy a hajléktalanok egy része szélnek eresztett mentális beteg, akik nem is nagyon képesek a felelősségteljes szexuális életre. Bármennyire is hihetetlen, jelentős csoportot alkotnak azok az anyák, akik a sokadik gyerekükről mondanak le, többnyire anyagi okokból. Ritkábban van arról szó, hogy ahol háromnak jut enni, ott a negyediknek már nem jut, inkább az a jellemző, hogy az anya nem adhatja fel az állását egy kisbaba miatt, mert ez a családot a teljes pénzügyi összeomlás felé sodorná. Ugyanez hatványozottan érvényes azokra az egyedülálló nőkre, akik egy kisgyereket nevelnek, de ha még egyet szülnének, nem volna miből fenntartaniuk az albérletüket, de a főbérlő sem tűrne el egy újabb bőgőmasinát. Nagyon ritkán áll család ezek mögött az asszonyok mögött. Székely Zsuzsa nem győzte hangsúlyozni, hogy csak azok a nők ismerik a „nem tudna velem olyan történni, hogy a gyerekeimet elhagyjam” érzését, akiket szintén ennyire szeretnek, gyerekként így szerették. A legnyomorultabb menekülttáborban sincs senki annyira egyedül, mint az a volt állami gondozott, akinek az égvilágon senkije sincs. Jellemző rájuk, hogy a szülés időpontjáig reménykednek a csodában: visszajön a barátjuk, minden jóra fordul körülöttük, arra ébrednek, hogy még sincs a hasukban gyerek.
Vannak, akik a szülés után is reménykednek. Számukra megoldás lehet az átmeneti csecsemőotthon, ahonnan hazavihetik a babát akkor, ha gondoskodni tudnak róla. Forrai Mária, a Fővárosi Önkormányzat Csecsemőket, Kisgyermekeket és Fogyatékosokat Befogadó Otthonának igazgatónője szerint a csecsemőotthonból távozók negyven százalékát a vér szerinti szüleik vitték haza. A többiek vagy nevelőszülőkhöz kerülnek, vagy – ha a szüleik lemondanak róluk, illetve több mint hat hónapig önhibájukból nem teremtenek kapcsolatot velük – örökbe adhatóvá válnak. Ma már arra is figyelnek, hogy a testvéreket ne szakítsák el egymástól. Amikor az igazgató asszony végigvezetett az Epreskert szomszédságában álló villán – önkéntelenül kiszaladt a számon, hogy nem is olyan szörnyű!
– Miért, milyennek képzelte? – kérdezte az igazgatónő, miközben a csecsemők hempergőjét körülkerítő rácsnál guggoltam.
– Nem is tudom – feleltem, és tényleg nem tudtam. Lehet, nem is feltételeztem, hogy visszanevetnek rám? Szomorú árvaházat képzeltem, ahol boldogtalanul ringatja magát néhány üres tekintetű gyerek?
– A babák között van olyan, akit bejár etetni az anyja, és biztosan haza is viszi, amint teheti – mondja Forrai Mária. – Tény, hogy a nagyon nehéz körülmények között élő családok – nem a társadalom krémje – hagyja itt a gyerekét. A családot nem tudjuk pótolni, de került már vissza ide gyerek, és ki merem jelenteni, hogy nálunk kiegyensúlyozottabban fejlődött, mint az anyja mellett a különféle hajléktalanszállásokon.
Az asszony vallomása
A csecsemőotthonban nagyon kevés tinédzser anya gyermeke lakik. A fiatal lányokat illetően Székely Zsuzsa tájékoztatása alapján két nagy csoport képe rajzolódik ki. A fiatal anyák szülei tudnak a terhességről, de hallani sem akarnak arról, hogy a csecsemő hazajöjjön. Ezek a szülők valósággal kényszerítik a gyermeküket – ezt jogilag megtehetik –, hogy az újszülöttet örökbe adják. A másik csoportba azok tartoznak, akiknek a szülei tudomást szereznek az unokáról, és még a gyerekekük tiltakozása ellenére is hazaviszik. Ha viszont az anya nagykorú, a nagyszülőknek semmiféle jogot nem ad a törvény, a fiuk vagy lányuk akkor is örökbe adhatja a csecsemőt, ha ők felnevelnék.
– Mindig megpróbálom ezeket az anyákat meggyőzni arról, hogy nézzék meg a babát, adjanak neki nevet, búcsúzzanak el tőle. Gyászolják el. Ha ezt megteszik, belenézhetnek a gyermekük szemébe akkor is, ha felnőtt korában megkeresi őket. Azt mondhatják, szerették, és felelőséggel döntöttek a sorsáról – magyarázta Székely Zsuzsa, és rögtön hozzátette: ne higgyem, ha lemond valaki a gyermekéről, azt könnyen fel lehet dolgozni. Nincs módjuk arra, hogy kövessék ezeknek az asszonyoknak a sorsát, de tudjuk, a titkoknak az a természetük, hogy ki akarnak pattanni. A szakember gyanítja, sok depresszió, alkoholizmus, drogozás, sőt öngyilkosság mögött bújik meg az elhagyott gyermekek feszítő titka.
Tejfölszerű köd és jeges éjszaka volt, mikor elindultunk. András és Krisztina azok közül valók, akikkel tíz perc alatt barátságot lehet kötni. A férfi nevetős, kedves, kicsit mackós, az asszony magas, karcsú tanítónő. Hátra ül velem, közöttünk a babahordó kosár, benne kis pléd – és a Nekem két születésnapom van című gyerekkönyvecske, amelyben Marie-Claude Monchaux, a Sehány éves kislány szerzője írta meg az örökbe fogadott gyerekek családba érkezését. András amúgy mérnök, jól menő vállalkozást vezet, néhány hónapja szerezte meg a második diplomáját szociálpszichológiából. A szakdolgozatát az örökbefogadásból írta. Nevetve mesélték, milyen humoros volt, amikor az örökbefogadói tanfolyamon ebből kellett vizsgáznia egy olyan embernél, aki tőle tanulhatott volna. Egyébként e tanfolyam elvégzését törvény írja elő minden szülőnek, aki kisgyereket szeretne magához venni.
Krisztáéknak egyébként van már egy hároméves vér szerinti kislányuk, de az asszony szívbetegsége miatt nem szülhet többet, meg aztán mind a ketten úgy gondolták, hogy nem szeretnék még egyszer átélni azt a sok rosszat és kiszolgáltatottságot, amit a szülés jelentett. Ahhoz viszont ragaszkodtak, hogy a lányuknak legyen testvére. Erre a kisfiúra három éve várnak. Később, mikor ezt említettem Forgács Lászlónak, az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium gyámügyi osztálya vezetőjének, azt kérte, tisztázzuk: nem a gyerekek várnak, hanem az örökbefogadók. A gyermekvédelmi szakemberek mindent megtesznek azért, hogy azok a gyerekek, akik erre alkalmasak – akár azért, mert lemondtak róluk a szüleik, vagy árvák, esetleg a bíróság megfosztotta a szüleiket felügyeleti joguktól –, minél előbb örökbe fogadó szülőkhöz kerüljenek. Ha a jogi státusuk nem tisztázott, lehetőség szerint nevelőszüleik lesznek, akik közül egyre többen vállalnak újszülöttet is.
– Én eddig minden gyereket el tudtam helyezni, sérültet is, cigányt is – jelentette ki később Mórucz Gabriella, mikor még mindig sötétben felvettük Százhalombattán. Háromszoros nagymama, méghozzá a vagány fajtából. Farmernadrág, tornacipő, mobil a nyakában, tollak, több szemüveg és füzetek, köztük a legértékesebb az a notesz, amiben azoknak a gyerekeknek a névsora van, akiket a Gólyahír Egyesület segített családba. A mi kisfiúnk lesz a 267.
Nem is kell kérdezni, ömlik belőle a szó, előző nap egy roppant bonyolult esetet intézett: az anyukának, aki hozzájuk fordult, férje van, aki viszont nem tud a néhány hetes gyerekről, és az anyuka nem is kívánja elmondani neki. Igen ám, de a törvény a házasságban élő asszonyok esetében automatikusan a férjet tekinti apának, vagyis neki is el kell mennie a gyámhatóságra lemondani a gyerekről, akit az új szülei már nagyon szeretnének hazavinni. Azt viszont, hogy a gyerek a világon van, csak a feleség mondhatja el a férjnek, a közvetítő nem. A Gólyahír Egyesület több mint négyéves történetében persze nem ez az első ilyen eset, előbb-utóbb be kell az asszonynak vallania a titkot. Meglepő módon a családok nem is attól rettegnek a legjobban, hogy megtudja a világ, gyerekük született, hanem attól, hogy kiderül az örökbeadás. Ezt ugyanis rettenetes szégyennek tartják.
Inkognitóban
Aztán újra és újra szóba kerül, hiszen annyira hihetetlen: hogyan lehet eltitkolni egy terhességet? Gabi végig győzködött, hogy bizony ezek a gyerekek igenis vigyázzállásban töltik az időt az anyjuk hasában, a szorongástól az izmok megfeszülnek, tényleg alig van hasuk ezeknek terheseknek, nem véletlen, hogy sokan kis súlyú újszülöttet hoznak a világra.
– Emlékszel, hogy Kati azt mondta, mennyire szerette volna, ha valaki észreveszi, hogy terhes? – hajolt előre a férjéhez Kriszta, aki azért továbbra is a szkeptikusok táborát gyarapítja.
Kati tudniillik az ő kisfiuknak az igazi mamája. Két nappal ezelőtt Gabriella bemutatta őket egymásnak. András szerint egyszerű, de nagyon kedves lány, neki az volt az egész találkozásban a legmegnyugtatóbb, hogy bármit kérdeztek tőle, a szemükbe nézett és egyenesen válaszolt.
Huszonéves, van már egy hároméves kisfia. Nem túl jó élettársi kapcsolatban él, az anyóséknál laknak. Az élettárs iszik, a keze gyakran eljár, és fűvel-fával csalja. Szegény Kati egyszer akart „törleszteni”, akkor esett teherbe. Későn vette észre, hogy terhes, akkor már nem volt mit tenni. Amikor már látszott a hasa, és szinte minden rokona megkérdezte tőle, terhes-e, azt válaszolta, hogy a kiújult egy régi, női baja. Elhitték, mint ahogyan azt is, hogy emiatt kellett kórházba mennie. Amikor megszületett a kisfia, megnézte, de nem fogta meg. Az édesapja nevét adta neki, aztán szólt a védőnőnek, hogy nem tudja hazavinni. Így került a Gólyahír Egyesülethez. Andrásék megtartják a kisfiú nevét, de kap majd mellé még egy nevet.
– Milyen a baba?
– Picike, csúnyácska – nevet András –, besárgult, a kék fény alatt láttuk.
Nyolc óra után elkezd csörögni Gabriella telefonja, egyelőre az egyesület ügyeit intézi, a kétségbeesett anyák telefonjai inkább délután felé indulnak meg.
Úti célunkhoz érkezve megint csörgött a mobil. Született éjszaka egy kisfiú…
– Tegyünk boldoggá egy családot? – mosolyog ránk Gabi.
– Tegyünk!
– Jó reggelt kívánok! Móruczné vagyok a Gólyahír Egyesülettől. Megszületett fél háromkor a kisfiuk, két kiló kilencvenöt deka (csend). Jól van, jól van (csend)! Na, semmi baj, örüljenek csak! Menjenek be délután, nézzék meg, a kolléganőm várni fogja magukat (csend). Ne köszönje, menjenek csak!
– Ti is így kaptátok a hírt? – ezt már Krisztitől kérdeztem, de nem válaszol, mert meglátta a gyámhivatal előtt várakozó Katit. Később persze megkaptam a választ, igen, ők is egyik percről a másikra tudták meg, hogy kisfiuk lett, de ez háromévnyi várakozás után történt. Tegnap mindenesetre elmentek hangversenyre, aztán vacsorázni, mert ezután egy darabig ezt biztosan nem tehetik meg. Kriszti szerint ez a kismamaság anynyival lesz jobb, mint az előző, hogy nem jár együtt a szülés utáni kimerültséggel. Amikor Gabi megkérdezte tőle, hogy mellre teszi-e a babát, azt felelte, nem. Ezt nem akarja.
A gyámhivatalban inkognitóban szerepeltem, azt mondtuk, Kriszti húga vagyok. Várunk a sorunkra, mellettem Kati. Hallgat. Nem látszik rajta, hogy kilenc napja szült. Nem olyan a kisugárzása. Talán a Schöpf-Mereiben mondta a pszichológus, hogy a várandósságot nem a nők hasán, hanem a viselkedésén lehet észrevenni. Ezer dolgot kérdeznék tőle. Az ölébe szorította a kabátját, látszott, hogy nem akar megszólalni. Aztán mégis kissé aggodalmasan megkérdezte Krisztit, hogy tetszett-e neki a baba. Közben végre megérkezett a hatóságot képviselő hölgy, és rögtön közölte, hogy azt ne is reméljük, hogy a kisfiút ma hazavihetjük. Anyakönyvi kivonat kell meg határozat, amit majd kiküld az anya címére. Könyörögni kezdtünk, hogy ezt ne tegye, mert titkolt terhességről van szó. Erre aztán kérdezgetni kezdte Katit: jól meggondolta-e a dolgot, mióta ismeri az örökbefogadókat, szoptatta-e a babát? Szegény lány egyre fényesebb szemmel felelget, míg végül kicsordul a könnye. Aztán a szülők következnek, akiknél azt kifogásolta, hogy a két környezettanulmány közül miért csak az egyik van itt – amúgy abból az arasznyi vastag iratkötegből, ami azt volt hivatott tanúsítani, hogy Andrásék minden tekintetben alkalmasak arra, hogy gyereket neveljenek, más nem hiányzott. A hiányzó iratot is tíz percen belül faxolták Pestről. Móruczné sem maradt ki a sorból, ő azt kapta meg, hogy illegális szervezetet képvisel. A gyámügyes hölgy arra célzott, hogy az illetékes minisztérium a működés feltételéül szabta az örökbefogadással foglakozó szervezetek munkatársainak egy tanfolyam elvégzését. (A vizsga két héttel történetünk időpontja után volt.) Én csak annyit kaptam, hogy minek járatom a számat, mikor nem értek a gyámügyhöz. Mindez persze a folyosón, mindenki szeme láttára történt. Végül a hölgy beszólította az érintett feleket, Kati a képzeletbeli apát megjelölve a hatóság előtt lemondott szülői jogairól, Andrásék pedig örökbe fogadták a kisfiút. Mi pedig Gabriellával kint maradtunk dühöngeni.
Fél óra múlva a hölgy is kijött. Közölte, hogy a gyermek családba helyezése nagyon komoly döntés, amit ő most nem tud meghozni. Holnap se. Utána továbbképzésre megy, talán érdeklődjünk a jövő hét elején. Addig viszont a gyereket nem visszük sehová, mert a szükséges papírt nem adja ki. Ehhez egyébként törvény adta joga volt, csak éppen oka nem, hiszen a nyílt örökbefogadás megtörtént, ezután senki sem gondolhatja meg magát. A hölgy arra hivatkozott, megesett már vele, hogy az anyuka lemondott a gyerekről, ismeretlen apát megjelölve, de az apuka úgy látszik, mégis ismert volt, mert néhány nap múlva megszámlálhatatlan felbőszült rokon kíséretében megjelent, és visszakövetelte a csecsemőt. A mi esetünkben azonban nyilvánvaló volt, hogy nincs ilyesmiről szó, de a hölgy meggyőzhetetlennek bizonyult.
– A jövő héten telefonáljanak – közölte, és sarkon fordult. Szegény Kati csak sodródott velünk a közeli parkoló felé.
– Megengeded, hogy lefényképezzünk? – kérdezte András az életet adót (ez Gabi kedvenc szavajárása). Kati bólintott. Átölelték egymást mind a négyen. Engem kértek meg, hogy elkattintsam a gépet, pedig akkor már nagyon könnyesen láttam. Aztán Kati Kriszti kezébe nyomott néhány fényképet a hároméves kisfiáról.
– Válassz! – mondta. Aztán búcsúzkodás, András és Kriszti kéz a kézben a kocsi felé indultak, nem néztek vissza. Kati összegörnyedt, Gabi átölelte, nem is tudom, hogy váltak el. Közben az agyam egyetlen kérdést zakatolt: miért? Miért kell ilyesminek megtörténnie? Később Gabi elmesélte, hogy megkérdezte Katit, ugye, nem bántad meg? Azt felelte, nem, csak nagyon fáj.
Megszólal a telefon
A kórházban mindenki nagyon kedves volt, odaadták volna a kisfiút, majd elküldik Andrásék postán a kihelyezési határozatot. Fel is vittük a babaruhákat a kocsiból.
A baba aludt, most lakott jól. Tiszta anyja! Álmában ráncolta a homlokát, lefelé görbült a szája. Kriszti odaszaladt, megpuszilgatta, milyen jó a szagod, súgta neki.
– Ezt a gyereket én életem végéig akarom nevelni, ne ezen a néhány napon múljon. Ha a gyámügyis nő idetelefonál, megtudja, hogy nincs itt a gyerek, és akkor örökre elveszi – zárta le végül András a vitát. Kriszti belenyugszik, sírva búcsúzik el a fiától, de megígéri, hogy a hét végén feltétlenül lejönnek meglátogatni, és hozzák a testvérét is. Mint valami színpadi műben, ebben a pillanatban megcsörren a városi védőnő mobilja. Kati az. Megköszöni, hogy segített a babának családot találni.
Nagyokat hallgatunk hazafelé. Gabi töri meg a csendet, hihetetlen történeteket kezd mesélni. A hároméves kislányét, akit egyszer csak összecsomagoltak a szülei, és odaadtak másoknak. Gabi majdnem belezavarodott, annyira sajnálta. A cigány babáét, akinek ugyanolyan törzsből való szülőket kellett találni, meg a három ujjal kevesebbel született kislányét, aki nem kellett senkinek. Volt a listán egy lelkész házaspár, felhívta őket.
– Megérkezett az asszony, ő is végtaghiánnyal. Akkor tudtam meg, hogy ők a szülei, amikor odamentek hozzá, és mind a kettőnek első mozdulata volt, hogy megsimogatta a kis hibás kezét.
Mesélt azokról is, akik nem tudták odaadni az újszülöttjüket, és azokról is, akik zokogva hívták fel, hogy mégsem viszik el a babát, mert nem képesek elfogadni. Úgy beszél a gyerekekről, hogy az ember a gólyahíres találkozókat úgy képzeli, mintha megannyi kis szárnyas Cupido repkedne ott, akiket lepkehálóval kell öszszefogdosni.
– Szerintetek is olyan szép mindegyik, ahogy Gabi lefesti? – ezt már azután kérdezem – inkább csak magamtól –, hogy Gabi kiszállt. Egy fillért nem fogad el ezért a munkáért, mégis mind a kétszázvalahány gyerekére emlékszik, ez az élete.
Prológus
– Halló, itt Móruczné! Hazahoztuk a babát! Nagyon aranyos, nem volt vele az úton semmi baj! A nővérkéje is eljött érte, ő volt az első, akire rámosolygott. Felhívtam Katikát, és elmondtam neki, hogy ne aggódjon, most már minden rendben van.
