Cseh csalafintaságok

Szeretjük a cseheket. Szívesen járunk az aranyvárosba megcsodálni az óratoronyban sétájukat végző apostolokat; odavagyunk bájos kisvárosaikért és a történelem viharaiban is épen maradt kastélyaikért; méltányoljuk kiterjedt sörkultúrájukat. Némely horgásztavuk mellett mintha megrekedt volna az idő: a húsz év előtti árakon lehet virslit kapni a husáki feelinget idéző kempingbüfében; s félreeső szerpentineken még mindig látni rozzant, ómódi Skodákat vesztegelni a felforrt hűtővíz miatt. Ettől függetlenül a csehek régóta kultúrnép hírében állnak mifelénk (Madách két színt is ajándékozott Prágának a Tragédiában), amely imázsba olyan sajátosságok is beletartoznak, hogy például a századok során több ízben is defenesztrációval (a politikai ellenlábas ablakon keresztüli kihajigálásával) oldották meg belső konfliktusaikat; vagy hogy a husziták keresetlenül babiloni örömlánynak nevezték a római anyaszentegyházat.
Csehország azonban nemcsak Hasek, Capek, Hrabal és Kundera. Nemcsak Menzel és Forman (akikben nevük alapján akár német vér is csörgedezhet). Ha az Aranyművesek utcájában élő, többszörösen kisebbségi Franz Kafka megéri, akár kétszer is deportálhatták volna a XX. század közepén: előbb a háború idején azért, mert zsidó; majd a háború után azért, mert német. A csehek a benesi dekrétumok révén a kutyaharapást szőrével akarták gyógyítani, de csupán a fogsort fogsorért elvéig sikerült eljutniuk. A kollektív bűnösségre alapozó kitelepítéseknek félmillió áldozatuk volt: túlnyomórészt németek, de tízezrével felvidéki magyarok is.
Pedig a csehek amúgy sok mindenben példát mutattak Közép-Európának; s nem csupán 1968-ban. Bársonyos forradalmuk nem is volt annyira bársonyos: a Charta ’77 képviselői megkötötték ugyan a maguk kerekasztal-kompromisszumát a kommunistákkal, de 1989. november 17-én, az 1939-es nagy diáktüntetés fél évszázados jubileumán a diktatúra rendőrsége brutálisan szétverte az utcára vonuló diákokat. Ez volt a gyutacs a rendszerváltoztatáshoz. (Egy finom áthallás: a diáklázadás egyik vezére Jezek Vlastimil, a cseh közrádió első embere volt.) Ami ezután következett, legalább olyan mozgalmas demokratikus színpad, mint a budapesti verzió. Volt kuponos privatizáció (ennek „hőse”, Viktor Kozeny, miután Azerbajdzsánban is pénzügyi botrányba keveredett, ma a Bahamákon bujdosik a körözés elől). Volt fantommagyarjuk (bizonyos budapesti illetőségű, ám nem létező Bács Lajos pártszponzorációja hozzájárult Klaus 1997-es bukásához). Volt ólomügy (Zeman miniszterelnök környezete 2000-ben koholt magénéleti vádakkal kívánta kompromittálni szocdem pártbéli riválisát, Petra Buzkovát; az ólom vegyjele és a politikus asszony szignója egybeesik). Volt dramatizált politikai lottóötlet (választási kampány keretében kisorsolandó röpcédulák, vándorló meseszínház a potenciális szavazók gyermekeinek). Sőt volt szarajevói merénylet is (Klaust azalatt buktatták meg, míg Boszniában volt hivatalos látogatáson). Az már csak porcukor a cseh túróson, hogy Klaus belügyminisztere, Jan Ruml úgy fogalmazta meg politikai hitvallását, hogy „nem hazudni a normális”; Zeman pedig visszavonulásakor úgy festette le a jövőjét, hogy „a fákat ölelgeti”.
Mindezek után már nem csodálkozhatunk azon sem, hogy a csehek inkább szégyellik, mint kedvelik a Monarchiát kijátszó Svejket; s a minálunk oly népszerű Rumcájszban is inkább a kommunizmust szétlopkodó kisembert látják. Bohumil Dolezal, az egyik legnagyobb élő cseh publicista pedig a Mária Valéria híd újjáépítésében gyilkos iróniával a félresiklott cseh kultúrmisszió felemás diadalát ismeri fel: a demokrata felsőbbrendűség nem bizonyosodott be, ám a hídon át özönlenek az esztergomiak Párkányba knédlit vásárolni.
Persze korábban is gyanút foghattunk volna: hátha egyoldalú a mi szerelmünk. Mátyás óta ugyanis történt egy és más, ami arra mutatott: a Monarchián belüli sorstárs nép némiképp lekezel bennünket. Amikor Jaroslav Hasek valami isten háta mögötti helyen akar megszabadulni az idegeire menő, cserfes unokaöccsétől, a magyar pusztára viszi. Cseh politikusok 1867-ben demonstratívan Moszkvába és Szentpétervárra zarándokolnak, hogy így tiltakozzanak az osztrák–magyar kiegyezés ellen. Ezek persze apró jelek. Fontosabbnak tűnik Emanuel Radl cseh filozófusnak, a Károly Egyetem professzorának a könyve 1928-ból, A csehek háborúja a németekkel címmel, amelyben keményen bírálja a nemzetiségek elnyomását a fiatal Csehszlovákiában.
Persze Masaryk idején nem lehetett felkészülni Benesre. Benes már londoni emigrációja előtt is három évig államelnök, az emigrációban Sztálin-barát politikát folytat, s 1948-ban (ismét köztársasági elnökként) a kommunista puccsot is szentesíti, ám fél év múlva az új alkotmány aláírása helyett már lemond. Alighanem politikai életművének kudarcába hal bele. Előbb azonban még 1945 májusában (exlex helyzetben, hiszen parlament sincs) meghozza dekrétumait a német és magyar nemzetiségű állampolgárok teljes vagyonelkobzásáról, csehszlovák állampolgárságuktól való megfosztásáról, előkészítve a kárpáti németek, a szudétanémetek és temérdek magyar elűzését. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés a dekrétumokat utólag hitelesíti az „ok és következmény” dogmája nevében, amely a kegyetlenkedéseket és gyilkosságokat a háború alatti német atrocitások elkerülhetetlen folyományaként igyekszik feltüntetni.
Nyilvánvaló, hogy ez nem Európa, még ha az unió nagyvonalúan el is nézi a cseheknek, hogy 2000-ben egyhangú szavazással megerősítették a rezolúciót, a benesi dekrétumok örökérvényűségét. Hiába lépett fel elnökjelöltként a szudétabarát Jan Sokol, hiába volt a cseh és a szudétanémet értelmiségiek Megbékélés ’95 nevezetű mozgalma; Rudolf Dreithaler német nemzetiségű cseh állampolgár elveszítette próbaperét, hogy visszaszerezze apja 1945-ben elkobzott házát: a tíz évre választott cseh alkotmánybírák igazolták a dekrétumok alkotmányosságát. Ez több történelmi csalafintaságnál. Amíg e kórt prágai barátaink nem orvosolják, lyukas marad Európa. Addig bizony csehül állunk.