Csendes Don

Szeretem nézni azokat a műsorokat, amelyekből esetleg kiderülhet, hogy nem vagyok teljesen hülye, tudok egyet s mást én is. Növelik az önbizalmamat. Ilyen a Legyen ön is milliomos! első néhány kérdése, aztán a másfél millió fölöttiek vagy a Riporter kerestetik villámkérdései. Például könyvcímeket mutattak szerző nélkül. Könnyű nekem, világéletemben könyvmoly voltam.
Még álmomban is olvastam, ahogy nagymamám mondta, és hogy rá fogok fizetni, mert csak a szememet rongálom.
Most, hogy már jó pár éve nem él, néha azt hiszem, igaza volt. Ráfizettem. Mi hasznom van abból, ha tudom, ki írta a Hideg napokat?
Mégsem ilyen egyszerű a kérdés, mert mindig nagyon izgulok a szereplőkért is. Valahogy jobb kedvem van attól, ha nemcsak az aktuális médiasztárokban szakértők, hanem történetesen akkor is értelmes arcot vágnak, ha azon törik a fejüket, ki az ördög írhatta az Egyperces novellákat. Mondanom se kell, ritkán van okom örülni. Megjelenik például a képernyőn szép, méltóságteljes betűkkel: Csendes Don. Csak a csendes Don lehetett olyan csendes, amilyen csöndet a két riporterjelölt produkál a stúdióban. Azt is elhalva mondják, hogy passz. Majd megjelenik egy könyvborítón a Hideg napok. A csönd, ha lehet, még letaglózóbb.
Mit tanulhatnak ezek a fiatalok az iskolában? – tűnődöm, és hogy vajon a Szovjetunió összeomlásával Solohovot is törölték a térképről, Nobel-díjával együtt? Esetleg Bulgakov megmaradt? Az is eszembe jut, milyen nagy esélye van a kötelezővé tett irodalomnak az el nem olvasásra. Néhány Jókai-regénytől, a Légy jó mindhalálig-tól és A Pál utcai fiúktól eltekintve én sem nagyon olvastam a kötelezőket, inkább maguk a diákok határozták meg hallgatólagosan már akkor is, mit tanácsos olvasni, hogy az ember szalonképes legyen a társaságban. Salinger, Fitzgerald, Ottlik volt divatos egyetemista éveim kezdetén, na és a megunhatatlan Dosztojevszkij. Sok-sok lázas tekintetű Raszkolnyikov járkált gőgösen körülöttünk hosszú kabátban, az előadásokon sosem láttuk őket. Lehet, hogy így van ma is, azért nincs idejük a Csendes Donra?
Nálam viszont a Csendes Donnak külön története van, már-már kultuszkönyvnek nevezhetem.
Tizenhat-tizenhét évesen, nyáron, mi mást tehettünk volna húgommal, természetesen a nyíregyházi strandon heverésztünk. Egyszer csak izgatottan jön felém, kezében fagylalttal. „Képzeld, egy pasas a Csendes Dont olvassa.” „Viccelsz?” „Dehogy viccelek, nézd meg!” Kis idő múlva föltápászkodtam, vigyázva, hogy feltűnést ne keltsek, elindultam a jelzett irányba. És tényleg. Ott feküdt a hátán, kezében a könyv. Kicsit öreg volt ugyan, lehetett vagy húszéves.
Hogy miket olvastak akkoriban a nyíregyházi strandon? A fő sláger természetesen a Ludas Matyi című vicclap, aztán Berkesi, Szilvási minden mennyiségben. Esetleg Moldova.
Ezek után nemcsak aznap, hanem legalább egy hétig a Csendes Dont olvasó pasason nevetgéltünk. Ma már fel nem tudom fogni, mi volt ezen olyan mulatságos. Igaz, akkoriban a Csendes Donnál sokkal kisebb horderejű dolog is óriási jókedvre tudott deríteni.
Évtizedekkel később következett magánmitológiámban a Csendes Don újabb fejezete. Egyik legnagyobb szerelmem állította, hogy ő olvasta ezt a regényt. Megjegyzem: nem volt irodalmár. Persze nem hittem el, de úgy alakult, hogy egyszer egy hosszabb részletet olyan érzékletesen mesélt el belőle, hogy akkor már nem lehettek kétségeim. Irodalomszenvedélyünk odáig fajult, hogy egyszer, amikor már minden egymásnak szerzett földi jón túl voltunk, azt mondtam: „Mesélj valamit a Csendes Donból.” Nem kellett biztatni, mesélt. Újabb és újabb részeket. Ezt ugyan nem állítom biztosan ennyi év távolából, mert úgy emlékszem, csak hangja zsongására volt szükségem ahhoz, hogy elaludjak. Évekig a Csendes Donra aludtam el. Van-e még rajtam kívül valaki, aki ezt elmondhatja magáról? Valamilyen fordított Seherezádé-történet alakult ki, mígnem aztán, ahogy az lenni szokott. Egyre többször veszekedtünk, más miatt lettem lázas beteg, más miatt olvastam a Háború és békét szenvedélyesen, más miatt lettem szerelmes Pierre-be, csak azért sem Andrejbe, azért még néha az ágyban köttöttünk ki, de már nem voltam kíváncsi a Csendes Donra.
Vége lett ennek a szerelemnek is. „A szerelem véget ér, Mitya.” Ha jól emlékszem, erről szól a Csendes Don is. Mi másról szólhatna?