Dán dűnék

Valami bűzlik Dániában – mondotta Shakespeare mester, s ezzel a dánokat körülbelül olyan megbízhatóan sikerült elhelyeznie a térképen, mint Csehországot a tengerparton. Nekünk, magyaroknak ez a vaktérkép, ha lehet, még vaksibb: Hamlet dán királyfin kívül felrémlik még a homályból a fizikus Bohr, az 1922-es esztendő Nobel-díjasa, a szocreál Nexö és a tündéri realista Andersen, az aranylabdás Simonsen, a tökéletlen Olsen-banda filmeposza, a művészfilmek világából meg a provokatív Dogma iskola, ami azon az égtájon egészen mást jelent, mint mifelénk. Régen se volt ez a kép sokkal tisztább: a „mindenki magyar” elméletét forszírozó délibábos nyelvészeink minden fenntartás nélkül magyarították Koppenhágát Kappanhágónak – egy olyan sík vidéki országban, amelynek legmagasabb pontja 173 méter a tengerszint fölött (Yding Skovhoj).
Mit tehetnénk, ha a tengerparton ücsörgő sellőszoborlányon kívül mást is szeretnénk elraktározni a dánokról? Erről a furcsa átmeneti népről, amely miközben oda van tapasztva a német érdekszférához, skandináv nemzetnek is tiszteletbeli? A közhelyek halvérű nációnak mondják, viselt dolgaik viszont temérdek közös vonást mutatnak a hebrencs magyarokkal. Ha képesek vagyunk rá, próbáljuk Kárpát-medencei szemüvegen át szemlélni ezt a nyirkos és páradús alkotmányos monarchiát.
Először is az eredetmonda szakasztott szittya típusú, a lovak és szarvasok értelemszerűen hajókkal helyettesítve. Pontosan a mi honfoglalásunk idején a kettős identitású (egyszerre norvég és viking törzsfőnök) Hardegon meghódítja a Jütland-félszigetet. Innen származtatja magát a dán monarchia, amely magát a világ legősibbjének tartja. Hardegon fia, Grom akkortájt hozza létre birodalmát, amikor a mi Árpádunk, csakhogy a dán Árpád-ház szívósabbnak bizonyul. Dánia meghódítását amúgy Grom fia, Harald (Szent István?) fejezi be, különös gondot fordítva a kereszténység elterjesztésére.
A középkori Dániában sincs persze hiány árulásokból, merényletekből és gyilkosságokból. (Shakespeare tehát e tekintetben autentikus.) A feltörekvő dinasztiák azonban már a XIV. század végén felfedezik a „házasodj, boldog Dánia!” receptjét, létrehozzák a Kalmár Uniót, amely Margit királynő alatt egyesíti Dániát, Norvégiát és Svédországot, s közös erővel elkezdi a balti térség módszeres kizsákmányolását. Svédország, amely különösen sokat szenvedett a dán háborúk terheitől, meg is elégelte az alárendelt helyzetet: megválasztotta Gustav Vasa királyát, és az unió 1523-ban (tehát Dózsa felkelése és Mohács között) fel is bomlott. Norvégia azonban további háromszáz éven át éppúgy nyögte a dán igát, mint mi a törökökét meg az osztrákokét.
Az első lényeges különbség tehát itt rejlik: sokkal jobb – de mindenképpen kifizetődőbb – hódítónak lenni, mint meghódítottnak. Persze azért a dán évszázadokat sem kell fáklyásmenetként elképzelnünk. A reformáció a XVI. században itt is végigsöpört az országon, templomokat égetve és polgárháborút okozva. 1536-ra végzetesen meggyengült a katolikus egyház befolyása, s a monarchia megalapította a dán lutheránus egyházat. (Ismerős a módszer Angliából.) Viszonylag jól is mentek a dolgok a harmincéves háborúig, ami Dánia számára rossz üzletnek bizonyult: az ország földeket veszített el, IV. Keresztély király pedig a fél szemét. III. Frigyes azonban még erre is rátett egy lapáttal, úgy elpáholták a svédek.
A kalmárszellem mindig segített kiheverni a háborús csapásokat, ám a dán nagyhatalmi álmokról lassan le kellett mondani. A napóleoni háborúk idején Anglia kétszer is megtámadta a kis országot, súlyosan megtépázva a dán flottát. A svédek pedig kihasználták a helyzetet, s elérték, hogy Dánia engedje át nekik Norvégiát. Ez fájdalmas veszteség volt, hiszen sokan a dán meg a norvég nyelvet még ma is egymás nyelvjárásainak tartják. 1849-ben, amikor mi kimondtuk a Habsburgok trónfosztását, egy demokratikus mozgalom eredményeképpen létrejött a dán alkotmányos monarchia. (Az egyik nemzeti ünnepük ma is Margit királynő születésnapja, a másik az alkotmányé.)
Semlegesek maradtak az első világháborúban, s ez volt a szándékuk a másodikban is – ám 1940 tavaszán elég volt a német harci gépeknek átrepülniük Koppenhága felett, hogy Dánia behódoljon Hitlernek. (Ez két lépcsőben történt: három évig még rendelkeztek némi autonómiával.) Az élethez szerencse is kell: Bornholm szigetét keményen bombázták ugyan a szovjetek, ám az ország többi része viszonylag érintetlenül került ki a világégésből, hogy aztán elkezdje kiépíteni jóléti államát.
S hogy milyen ez az állam valójában? Egy félszigeten és 474 kisebb-nagyobb szigeten terül el, s Észak-Európa legsűrűbben lakott országa, virágzó mezőgazdasággal és minőségi iparral. Az évszázadok óta tartó erdőirtás és a túlzott legeltetés megtette a magáét: Dánia természeti értékei helyrehozhatatlannak látszó károkat szenvedtek. Úgy hírlik, a táj annyira megváltozott, hogy szinte nincs is olyan patak, amely életben maradna, ha nem táplálnák mesterségesen. Nem csoda, ha az országnak csupán egyetlen nemzeti parkja van: a Rebild Bakker az egyetlen igazán jelentős összefüggő erdőségben, a Rold Skovban található.
Amit azonban nem ad meg a természet (s ne becsüljük le a dűnéket sem), pótolja a civilizáció: Dánia a zenei fesztiválok országa. S meg ne feledkezzünk Legolandról Billund városka közelében, amely tíz hektáron kínálja magát a legózás szerelmeseinek. A történelem azonban nem játék, így inkább nyitva hagynám a kérdést: jó vagy rossz-e nekünk, hogy nem lettünk Dánia?