Elméletileg mindig érdekelt a jog lehetőségeinek, határainak kérdése, ami leginkább a társadalmi normalitástól eltérő, ezért a jogalkotót is előre nem látható, kivételes helyzetek kezelésére készteti. A második világháború után, a múlttal való szembenézés erőfeszítéseit megismerve, régóta tűnődtem a nácizmus és a század másik rákfenéje, a kommunizmus után a jogra váró feladatok mérlegelésén is. Rá kellett döbbennem: annak ellenére, hogy a jog számos válasza szimbolikus, ezek mégis drámai erejű társadalmi irányváltásokat indíthatnak el vagy legalizálhatnak. A múltat lezáró új indítás jelképeként válhatott kulcsfontosságúvá az igazságtétel gondolata is.
– Milyen közvetlen jogi akadályai voltak a múlt megnyugtató lezárását jelentő természetes társadalmi igénynek? Miért buktak meg az igazságtételi törvényjavaslatok?
– Amikor az Alkotmánybíróság deklarálta az elévülés bekövetkeztét, a felelősségre vonás lehetőségei csaknem teljesen megszűntek. Nemzetközileg elismert jogi szaktekintélyek szerint a számonkérést nem lehetetlenítő körülmény az, hogy egy diktatúra elévülteti saját bűntetteit. Az elévülést az idő múlása működteti ugyan, de ép jogérzékkel aligha mondható, hogy ez pusztán mechanikusan mért fizikai idő. Hiszen ha a jog az értékkövető célszerűség megállapodásszerűen rövidített kifejezése, úgy a jog céljával szembefutó, öncsonkító lesz az eredmény, ha a hivatalosság nem érez jogi relevanciát a bűntettek számonkérésének kezdeményezésére.
– Ön szerint tehát másképp is értelmezhetőek a jog tételei a társadalmi igazságosság érvényre jutása érdekében. Megvalósítható-e mindez a klasszikus jogelvek sérülése nélkül?
– A jog szocialista nihilizálására adott magyar válasz a jognak hasonlóképpen romboló fetisizálása lett. Tegyünk egy kis nemzetközi összevetést. A német alkotmánybíróság – több tapasztalattal és érettséggel – nem úgy tekintett a jogállamiságra, mint amit bunkóként forgatnak a fejük felett. A jog mint a rend közvetítője, melyet a népesség elemi jogérzéke is táplál, nem hagyhatja figyelmen kívül a társadalom jogos igényeit. A jog nem élettelen tárgy, hanem intézményi értelmezésével hat, vagyis a társadalmi kultúra függvénye. Ezért is épülhetnek azonos szövegre eltérő gyakorlatok különböző kultúrákban. Továbbgondolva: ezért problematikus a nemzetiszocializmus és a bolsevizmus meghaladhatósága, mert diktatórikusan átnevelte a társadalmat, háttérkultúrát is formált, nem csak jogi textust. A jog betűinek szoktunk demiurgoszi erőt tulajdonítani, pedig bennünk rejlik a teremtő erő. Vajon a jog változott-e meg Amerikában szeptember 11-e után, vagy a megdöbbenés késztetett olyan újraértelmezésre, amiből lassan egy elveiben is más Amerika formálódik?
– A dilemma, maga a rendszerváltozás ténye ma is vitatéma. Az igazságtétel jogi eszköztára nem tudott sokat hozzátenni a múlttal való szembenézés igényéhez. Gondolok itt például az átvilágítási törvényre, amelynek célja a diktatúra közszereplőinek megjelölése lett volna, de amely szankciók nélkül, csendben elenyészik.
– Jeleiben formalizálhatjuk, személyteleníthetjük a jogot, az élő működés mégsem pusztán logika, elvont fogalmi művelet. Ugyanazért van jogunk, amiért kultúránk és benne erkölcsünk: pillanat szülte esetlegességeinket kívánjuk értékeink szerint formált mértékeinken átszűrni. Bolond az, aki saját eszközével maga ellen fordul, és még bolondabb, aki ezért eszközét okolja.
Hivatásos gáncsoskodók már az argentin junta bukásakor szörnyülködtek a számonkérés gondolatán. Hála nekik a megoldatlanság világszerte nyomasztóvá terebélyesedett, és így mára finomodik a jogvédők szótára. Ma büntetőjogi felelősségre vonásra is kötelezettnek látják az utódkormányzatot, ha tömegesen súlyos jogsértéseket követett el. Simábbak lehettek volna az útjaink, ha civilizátoraink korábban lépnek a megvilágosodás útjára.
– A „megvilágosodás” szomszédainknál, a többi posztkommunista országban sem történt automatikusan, kivéve talán Németországot, bár az igazságtétel, a felelősségre vonás a szó szoros értelmében ott sem ment végbe. Követendő, optimális modellre akarva sem lelhettünk volna. Könyvében említi, hogy a diktatúrák utáni helyzet kezelésének nincs vagy alig van nyoma az irodalomban. Nemrégiben szóba került a nürnbergi per törvényessége. Mit gondol erről?
– Nürnberg ítélkezése a történeti okulás keretében valóban vitatható, ám ez jórészt szakmai kérdés. Közvetlen üzenete kétségbevonhatatlan: akkoriban szembe mertek nézni a kor kérdéseivel, optimálisnak gondolt felelős választ kínlódva ki magukból. A politikai hatalom természete, hogy érdekeinek megfelelően alkalmazza a jog eszközeit.
Az egyes ember gyakran nélkülözi az „igazságosság” megjelenítését a jogban. Jogokkal is élhetünk szigorral vagy kevésbé szigorúan, a jogban sincs királyi út. Bármely formális kérdésre igennel vagy nemmel válaszol egy ítélet, de ez csak külső burka, végkifejlete annak az alkotó töprengésnek, amely a szabályok és elvek kavalkádjában mint finom mérlegelés és egyensúlykeresés megelőzi. A zsidó és arab jogban, az angolszász mentalitásban azért oly hangsúlytalan a logika szerepe a döntéshozatalban, mert a jogi kultúra pontosan ezen egyensúlykeresés érzékenységéből és viszonylagos nyitottságából adódik, abból, hogy a jogi állandóságban és folytonosságban is biztosítja a változás, az újragondolás lehetőségét. Az angol jogrend nem holt betűkbe, hanem a közvélemény kulturális erejébe vetette bizalmát. Érett kultúrákban éppen emberi dolgaink vállalása ad biztonságot arra nézve, hogy a szavaknak súlyuk, a tetteknek következményük legyen.
– Életünket máig is kísérti a múlt szelleme, és feltehetően még időre van szükségünk ahhoz, hogy teljességében érvényre juthasson a múlt meghaladása és az új demokrácia kibontakozása.
– A cselekvés elodázása tetézi a bajt. Sorsfordító idők legkisebb kisiklása is generációkon keresztül bosszulhatja meg magát. A gondolkodói restség és önállótlanság aligha alkalmas út a boldoguláshoz. Az őserdőkben csapást vágók elszántsága, fáradtsága és kockázatvállalása nélkül nemigen leljük meg az ösvényt oda, ahová reméltük.
origo.hu
Elképesztő: ezért támadta meg az iskolás kisfiút egy felnőtt férfi
