Eladósorban

Eladó az egész világ – hangzik a refrén, avagy röfrén, ahogy eleink mondták, s van-é bölcsesség, mely manapság ennél időszerűbb? Felcseperedett a világmenyasszony, s eladósorba került, vőlegényjelöltből pedig épp elég akad. Igaz, eleink elei, az indiánusok még úgy tudták, hogy a pénzt nem lehet megenni, ezért haszontalan találmány. És mi a helyzet? A pénz életben maradt, az indiánok pedig halomszám hullanak.
Úgy tűnik, két istenverte rozsdamentes ereklye maradt ránk, amibe az idő vasfoga csak nem akar beletörni, jelesül: az állam és a pénz. Filozófiailag szinte értelmezhetetlenek. Tömérdek kékharisnya, filozopter és forradalmár küldte el őket melegebb égtájakra, illetve száműzte a történelem szemétdombjára, hisz oly anakronisztikusak, ám ők, az állam és a pénz még nem értesültek saját ellehetetlenülésükről, így aztán virulnak.
Mindkettő azért oly különös, mert tulajdonképpen nem beazonosítható. Az állam nem nép, nem nemzet, nem osztály, sőt még ország sem a szó klasszikus értelmében. A pénz pedig úgyszintén a legjobb úton van afelé, hogy absztrahálódjon.
Valaha, míg a dollár aranyra való konvertálhatósága még fungált, s a világgazdaság a termelőszférában összpontosult, a pénz még egyezményes értékek fedezeteként volt tételezhető, avagy fordítva: az volt a pénz, aminek akadt fedezete, s így bölcseletileg igaz volt a pénz.
A ’29-es nagy világgazdasági válság bebizonyította, hogy a pénzügyi rendszer bármikor összeomolhat, ha önmagát a gazdaságból eredezteti. 1929-ig érvényes volt a marxi tétel: a felépítmény az alapból, a gazdasági teljesítményből táplálkozott, s a felépítmény, vagyis a pénzügyi rendszer az alap gazdasági kijelzőjeként szolgált.
’29 és ’45 közt a világgazdaságot háborús konjunktúra jellemezte. A ’29-es sokk konklúziója késve, a Bretton Woods-i egyezmények által, a Világbank és a Valutaalap megszületésével manifesztálódott. Ettől kezdve már a felépítmény diktál az alapnak, vagyis kiderült, hogy a menedzselhetőség magasabb fokú érdek a reális gazdasági folyamatok pénzügyi leképezésénél. Azóta a nemzetközi pénzügyi rendszer arra koncentrál, hogy a valós folyamatok ne mehessenek végbe a piacgazdaság törvényei szerint.
A ’95-ös Mexikó-sokk is pregnánsan bizonyította, hogy a halottak nem halhatnak meg, a klinikai halál állapotába került nemzetgazdaságokat a permanens nemzetközi menedzselhetőség végett célszerűbb lélegeztetőgépre kapcsolni, semmint hagyni őket meghalni. A fenntartott fenntarthatatlanság szükségképp teszi fiktívvé a pénzmozgásokat.
A pénzvilág egy olyan kaszinóhoz hasonlít, ahol a bank sohasem veszíthet, még akkor sem, ha a játékos nyer. Úgy tűnik, hogy az emberiség megtanulta mind az atomháború, mind pedig a totális és globális gazdasági válság elkerülésének rituáléját. Kerülj, kerülj, asztalkám az új jelszó. Fényes jövő áll az asztaltáncoltatók előtt.