Garabonciások

Írt szappanopera-epizódot, kamaradrámát, kisregényt, esszékötetet és az utóbbi év legnagyobb magyar ifjúságiregény-sikerét, a Gergő és az álomfogókat, illetve ennek folytatását, a Gergő és a bűbájketrecet, amely egy magyar kisfiú sámánná válásának történetét meséli el. Válltól lefelé nem mozog Böszörményi Gyula teste, az író vidéki szociális otthon lakója, de éberen is képes arra, amire a sámánok csak révülten: mozdulatlan teste nem korlátozza hihetetlenül színes szellemi kalandozásait. Valaki azt írta róla, ha beszélgetni kezd vele az ember, észre sem veszi a kerekes székét.

Míg olvastam a Gergő-történeteket, reménykedtem, hogy talán mégsem csak a fantázia szülötte az egész, talán tényleg élnek köztünk rejtőzködő táltosok és polgári foglalkozást űző sámánok.
– Attól függ, mit tekintünk igazi világnak. Én például egészen valóságosnak tartom az álomvilágot. Odafigyelek álmaimra, és elgondolkodom rajtuk. Nem kell túlmisztifikálni a dolgot, de meggyőződésem: amikor úgy ébredünk, hogy nem tudjuk kiverni fejünkből az álmunkat, egész biztosan üzenetet kapunk. A súlyos betegek például rendszeresen beszámolnak arról, hogy még semmi bajuk nem volt, amikor kezdtek olyan álmokat látni, amelyek nyomasztották őket.
– Szokott nyomasztó álmokat látni?
– Hogyne, már csak az állapotom miatt is. Kaptam is egy álomfogót Müller Péter Sziámitól, akivel együtt találtuk ki a Gergő-történetek alapötletét. Az ablakba tettem, az indiánok hite szerint távol tartja a rossz álmokat.
– Attól tartok, olvasói nagy részének fogalma sincs arról, hogy milyen hitelesen ír a sámánvilágról, hiszen a magyar mitológiáról az átlagember szinte semmit sem tud.
– Tudja, mióta híres ember lettem, rengeteg tévéssel találkozom, és megdöbbenve tapasztalom, hogy ezek a szegények tényleg azt hiszik, hogy az embereknek az a szemét kell, ami a képernyőről ömlik. Éppen ezért tudatos döntés volt részemről, hogy a magyar őshagyományról beszéljek. Volt egy meghatározó élményem: felkértek, hogy iskolás szereplőkkel rendezzek meg egy augusztus huszadikai ünnepséget. Elkezdtem a munkát, de egyszer csak éreztem, nem működik, a gyerekek nem érzik azt, amit én mondani szeretnék. Beszélgetni kezdtünk, és rádöbbentem: mindez annak köszönhető, hogy az akkori történelmi eseményeket fekete-fehéren látják, így tanították nekik. István a jó, és akik ellene lázadtak, azok mind koszos, büdös, barbár, gyülevész népség. Olyasmiket mondtak, hogy Koppány nem is magyar volt, hanem tatár, vagy nem is tudják pontosan. Leesett az álluk, amikor azt mondtam, hogy ugyanúgy magyarok voltak, mint István, sőt! Azzal együtt, hogy tisztelem István jó szándékait, azt gondolom, rettenetesen sokat ártott azzal, hogy kiirtotta ősműveltségünket és vele együtt a sámánokat, táltosokat, vajákosokat.
– A táltos a szó eredeti jelentése szerint különleges képességű szellemi vezető. Ebben az értelemben táltos volt Rákóczi, Petőfi, megkockáztatom, Mindszenty is.
– Pontosan. Ha ezen kicsit is elgondolkodik az ember, rögtön látni fogja, hogy a vallási háborúknak semmi értelmük, hiszen az emberiség alapvető, ősi fogalomrendszere közös. Ugyanakkor ezzel vissza is lehet élni, és hatalmas katyvasszá olvasztani az egészet. Sokat vagyok gyerekek között, nemcsak a könyv sikere miatt, hanem színjátszó csoportot is működtetek egészséges iskolásokkal. Egyszer azt mondják nekem, hogy az ókori Görögország szomszédos volt Kínával, mert valami hülye sorozatban Xena átrándul Kínába. Hollywood még csak annyi fáradságot sem vesz, hogy ha már mesél, legalább hitelesen meséljen.
– Hogyan született meg a Gergő-történet?
– Müller Péter Sziámival évtizedek óta barátok vagyunk, egy koncerten odamentem hozzá, innen az ismeretség. Aztán eljött hozzám, és nagyon boldog volt, mert aznap tudta meg, hogy újabb gyereke születik. Kitaláltuk, adjunk valamit a gyerekeknek, de ne csak a kis jövevénynek, hanem minden gyereknek. Először musicalra gondoltunk, de hamar elvetettük az ötletet. Azt mondtam, miután én író vagyok, írjunk inkább könyvet. Elkészítettem a szinopszist, és innentől kezdve saját útját járta a mű.
– Muszáj megkérdeznem: ez a Harry Potter-könyvek megjelenése előtt vagy után történt?
– Közben. Sokan azzal vádolnak, hogy megirigyeltem az angol írónő sikereit, de aki olvasta könyvemet, pontosan látja, hogy teljesen más a kettő. Abban hasonlítanak csak, hogy mindkét mű varázsvilágban játszódik, és egy kisfiú beavatásáról szól. Azt tudtuk, hogy jellegzetesen magyar történetet szeretnénk papírra vetni, és az is nyilvánvaló volt, hogy sámánok szerepelnek majd benne, akikről akkor azt hittük, hogy rettenetesen kevés anyag áll rendelkezésre. Semmi esetre sem akartunk hülyeségeket írni, sem hozzákölteni a hagyományhoz. Mindenesetre elkezdtünk utánaolvasni, és a könyv – pontosan úgy, mint a kis Sziámi – kilenc hónap alatt született meg. Ebből négy hónapon át csak olvastam. Utóbb kiderült, volt mit.
– Mi volt az a motívum, ami a révülők világában megérintette?
– Talán a világfa, a magyar népmesék égig érő fája. Kíváncsi lettem, mi is ez pontosan, hogyan kell ezt felfogni. Utánaolvastam, és kiderült számomra is, hogy a sámánok révületben utaznak a világfa mentén a különféle világok között. A révület pedig a mi fogalmaink szerint az álommal azonosítható, vagyis a sámán lelke a testéből kiszabadultan él át különféle eseményeket. Ha az írók nem a mindannyiunk által ismert valóságban akarják szerepeltetni hőseiket, általában másik világot találnak ki, vagy egy idegen bolygót, egy szigetet, Harry Potter esetében pedig egy közönséges emberek számára láthatatlan varázslóvilágot. De az álmok világában eddig nem utaztatta senki a hőseit. Egyszer csak rádöbbentem, hogy az a világ, amelyet én kitaláltam, a samanisztikus vallásokban már réges-régen létezik, de csak azok tudnak róla, akik hajlandók népmeséket és néprajzi esszéket olvasni. Sziámi időközben kiszállt az írásból, és rám bízta a történetet.
– Hogyan alakult ki a cselekmény?
– Mivel azt akartam, hogy ez ízig-vérig magyar mese legyen, tipikus hazai családot kellett kitalálnom. Olyat, amelyik zűrös, ahol a szülők új házasságban élnek, és két fél család próbál összekovácsolódni. Azt is tudtam, hogy a legtöbb mai gyerek neurotikus, szorong, rémálmai vannak, akárcsak a különlegesen érzékeny idegrendszerű sámánjelölteknek, akik úgynevezett sámánbetegségbe estek beavatásuk előtt. Megmagyarázhatatlan rettegés kerítette őket hatalmába, és furcsa rohamaik voltak. Tehát itt is összepaszszoltak a dolgok. Sokszor hallom a gyerekektől, hogy végre egy mesehős, akivel azért tudnak azonosulni, mert nem tökéletes. Egy kisfiú pedig azt mondta, neki az tetszik, hogy az első rész végén nem semmisítik meg a gonoszt, nem darabolják fel, hanem kiderül róla, hogy ő sem teljesen fekete.
– Komoly rajongói klub alakult ki a könyv körül.
– A Kréta című diáklappal közösen elindítottuk az álomfogó varázslatot, ami tulajdonképpen egy országos tanulmányi verseny: úgy hívják, hogy bűbájosképző verseny. A könyvben szereplő kilenc jurta között felosztottuk a különféle tantárgyakat. A varázslókhoz tartozik a matek és a csillagászat. A meteorológia a garabonciások sátrában kap helyet, az ősök jurtájában a történelem és a honismeret, és így tovább. A gyerekek a választott jurtából rendszeresen kapnak majd feladatokat és érdekes cikkeket. Ami viszont a legfontosabb, hogy a harmadik történetet, amely kötetben soha nem fog megjelenni – ez nem Gergőről, hanem testvérének, Zsófinak az erdélyi varázskalandjairól szól –, fejezetenként kapják majd meg a hírlevelekkel együtt a gyerekek. Érdekes, hogy a történet egyre inkább saját magát írja. Szépen felvázoltam az első fejezet szinopszisát, de miközben írtam, azt vettem észre, hogy egészen másfelé ment el a sztori.
– Kétszáz évvel ezelőtt többé-kevésbé mindenki hitt a szellemlényekben, ha másban nem is, az angyalokban biztosan. Ma mindenre azt mondják: csak babonaság.
– Az emberiség még mindig azt a nagyon rossz korszakát éli, hogy a hit helyébe emeli a tudományt, még akkor is, ha tudja, hogy ez nem működik, mert lelkünk alapvető igénye, hogy valamiben higgyünk. Ha a gyerekeinktől elvesszük a tündéreket, boszorkányokat, legkisebb királyfiakat, nagyon szegény és keserű felnőtté tesszük őket. Én még emlékszem arra, hogy mennyivel színesebb és izgalmasabb volt a világ, amikor a barátommal elhatároztuk, hogy akkor most tutira kilessük a Mikulást, most aztán nem fog szórakozni velünk az öreg! És nem sikerült kilesni, mégis megjelentek az ajándékok. Egy csöppet sem voltunk csalódottak, gondoltuk, majd jövőre elkapjuk. Nálunk a nagymamám tartotta össze a családot. Minden karácsonykor leutaztunk hozzá Jászdózsára. Összejött a három gyereke, az öszszes unokája, karácsony volt, meleg volt, illatok voltak, csoda volt az egész. Halála után elillant ez varázslat. Az én családom is széthullott, és most azon fáradozom, hogy újrateremtsem azt.
– Kész csoda, hogy értelmiségi ember, író lett, hiszen elkallódhatott volna az intézetekben, amelyekben az életét töltötte.
– Hiszek a gyerekeknek. Esküszöm, amikor írtam a könyvemet, eszembe sem jutott az, amit most a legkülönbözőbb helyekről érkező gyerekektől hallok: ugye, az író bácsi Borzalag? Borzalag a majdnem táltos, akinek megnyomorodott a teste, mert nem akart a szellemvilág hívó szavára hallgatni, de azért kapott egy kis varázserőt. Igen, azt hiszem, igazuk van, az én sorsom olyan, mint a kis híján táltosé. Ha egészséges lennék, biztosan nem írnék. Apám pilóta, és én is imádok repülni. Amíg valaki fel tudott vinni az ölében a repülőre, addig én is szállhattam vele. Most már ez gyakorlatilag kivitelezhetetlen. Biztos pilóta lennék, vagy rohannék folyton. De nem tudok.
– Mióta nem?
– Kétéves korom óta. Már szaladgáltam, amikor – valószínűleg egy kanyarófertőzés váltotta ki ezt a genetikailag kódolt betegséget – sorvadni kezdtek az izmaim. Az orvosok szerint tízéves korom táján meg kellett volna halnom, azt szoktam mondani, szerencsére erről elfelejtettek értesíteni, úgyhogy azóta így… vagyok. Apám igazi sportember, az ő életébe nem fért bele, hogy beteg gyereke legyen, ezért elhagyott minket. Anyámmal ketten maradtunk, egy idős néni vigyázott rám, hála istennek még mindig él, bár nagyon öreg, szellemileg teljesen friss. Neki köszönhetem a meséket.
– Ő az egyik vajákos néne a mesében?
– Nem azonosítottam őt. Nyaranta kiültünk este az erkélyre, és a csillagokról mesélt, a Hadak útjáról és Csaba királyfiról. Nagy panelházban laktunk, egy éjszaka kint nézegettük a csillagokat az erkélyen, és egyszer csak azt mondta: most megtanítok neked egy dalt, de ezt csak nagyon, nagyon halkan szabad énekelni. Beleborzongok még most is. Akkor tanította meg a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország!-ot. Ketten nagyon halkan énekeltünk. Egyszer csak kinyílt a szomszéd erkélyajtó, nem lépett ki senki, csak egy hang csatlakozott hozzánk. Aztán alattunk is kinyílt egy ablak, és ott is elkezdtek énekelni. Akkor, nyolcévesen tudtam, hogy hatalmas varázslatnak vagyok a részese. Anyám aztán újra férjhez ment, velem nem tudtak mit kezdeni. Megpróbált beíratni a körzeti általános iskolába, még most is hallom az igazgató méltatlankodó hangját: de asszonyom, hogy nézne ki a maga fia az egészségesek között? Anyám ragaszkodott ahhoz, hogy tanuljak, Debrecenben talált egy helyet, ahová bejárt a tanár, csakhogy az egész intézetben hárman voltunk épelméjűek, a többiek mind szellemi fogyatékosok. Kívülről ez nagyon csinos intézménynek látszott, de belül nem voltak kilincsek, zárt osztály volt, ahol a nővérek ütötték-vágták a gyerekeket, este pedig részegen dajdajoztak. Tehát gyakorlatilag zárt osztályon nőttem fel, amikor huszonegy évesen Erdőkertesre kerültem, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni azzal, amikor a vezető azt mondta, kigurulhatok a kerekes székemmel, mehetek, ahová szeretnék. Ugyanakkor a mai napig számtalan konfliktusom van abból, hogy itt, Erdőkertesen is nagyon furcsán néznek rám, amikor azt mondom, hogy ezt a szobát én pénzért bérlem az államtól, ha zavarok valakit a viselkedésemmel, természetesen foganatosíthatnak intézkedéseket velem szemben, de nem úgy, hogy nyolc órakor rám zárják az ajtót, és a látogatóimnak el kell menniük. Azért élek itt viszonylag nyugalomban, mert híres vagyok, és neves barátaim vannak, így aztán a szobámban egyedül lakhatom, a munkámra való tekintettel – erre különleges engedélyem van a fővárostól –, nem pedig egy dühöngő, alkoholista vénséggel együtt, mint az idekerülésem idején. Akkor azt mondták, ez szociális otthon, itt fogsz megöregedni, és ennyid lesz.
– Nincs hová mennie?
– Anyámék ideköltöztek Erdőkertesre, de egy hónapban csak egyszer találkozunk, nincs hová mennem. Egyébként a bezártság használ a tehetség kibontakozásának, hiszen nincs más menekülésünk, csak a fantáziánk. Nézze meg, hogy a zárt osztályokon, a dühöngő elmebetegek között is mennyi tehetséges ember van.
– Mit gondol, mitől lett a könyve ennyire sikeres?
– Mert a gyerekek ki vannak éhezve a mesére, hiszen a mesén keresztül ismerik meg a világot, szegények ezért falnak minden gagyit, ami a kezükbe kerül. Sokszor tapasztalom, hogy a kamaszok számára semmit nem jelent magyarnak lenni, hiszen csak azt tanulják az iskolában, hogy szerencsétlen hülyék vagyunk, akiket folyton csak levertek, és akik semmit sem tudnak kiharcolni. Ami szép és dicsőséges, arra meg azt mondják, csak legenda és kitaláció. Az a benyomásom, hogy a gyerekek úgy hárítanak, hogy azt gondolják, nekik nincs is közük Kossuthhoz, Rákóczihoz, az ötvenhatos hősökhöz, eszükbe sem jut, hogy ezeknek az embereknek a véréből származnak. Én az önbecsülésüket szeretném visszaadni, hogy legyen mibe kapaszkodniuk. Egyébként én is ejtettem hibákat, többen felhívták a figyelmemet arra, hogy a magyar hagyományokra épülő könyvből nem hiányozhatnak a tündérek. Azt hiszem, róluk szól majd a harmadik kötet.