Hosszú út és kemény küzdelem előzte meg, hogy nyíltan lehessen szólni a kommunista diktatúra e bűntettéről. De ma már az USA, Kanada, Ausztrália, Argentína és – ez év november 24. óta – Magyarország parlamentje is elismeri az ukrán népirtás tényét. Az 1932–33-as ukrajnai éhínséget vizsgáló különbizottság jelentését 1988 áprilisában fogadta el az Egyesült Államok kongresszusa. Több mint fél évszázad szükségeltetett ahhoz, hogy fehéren-feketén megfogalmazzák: Sztálin és környezete az ukrán nép kiéheztetésével népirtást hajtott végre. A jelentésben szereplő tények és adatok felsorolásán túl különösen két megállapítás elgondolkoztató.
Az amerikai kormány elegendő és időben kapott információval rendelkezett az éhínségre vonatkozóan, de egyetlen lépést sem tett a helyzet megkönnyítése érdekében. Éppen ellenkezőleg, 1933 novemberében, közvetlenül az éhínséget követően diplomáciai elismerésben részesítette a szovjet kormányt. Az akkori Szovjetunióban tartózkodó nyugati országok diplomatáinak titkos jelentései, feljegyzései is tanúskodnak arról, hogy tisztában voltak az Ukrajnában történtekkel. (Ezek a dokumentumok is segítenek ma a tények bizonyításában.) Megdöbbentő az is, hogy az éhínség idején az amerikai sajtó egyes képviselői együttműködtek a politikai vezetéssel. Nem voltak egyedül. Számos európai újságíró, társutas értelmiségi és politikus csukta be a szemét, kozmetikázta a dermesztő eseményekről szóló híreket, vagy éppen nem óhajtott tudomást venni azokról.
Óhatatlanul felmerül az emberben, vajon, ha nincs ez a cinkosság, vajon hány emberéletet lehetett volna megmenteni? Az igazság iránt elkötelezett történészek máig sem tudják pontosan, hogy 1932 tavaszától 1933 novemberéig valójában mennyien pusztultak el. Demográfiai szempontból – amennyiben az éhínség következtében meg nem született gyermekekre gondolunk – az áldozatok száma a 14 milliót is elérheti – állítják az ukrán kutatók. Félelmetes belegondolni, hogy Európa kisebb lélekszámú államaihoz viszonyítva egy országnyi népességről van szó.
Az 1932–33-as évben történtek nem voltak előzmény nélküliek.
A régi fotográfián mezítelen, felpuffadt hasú gyermek. Nemrégiben még a család szeme fénye lehetett, hisz a hajában még ott a színes szalag. Arca öreg, szeme mint az apadt kút.
„Az éhezők csapatostul sorakoztak fel a Volga partjainál… oroszos türelemmel vagy a haláltusa fásult ernyedtségétől görnyedten közeledtek a folyóhoz, ezrével roskadtak le, énekeltek és haldokoltak… Gyakorta előfordult, hogy a parasztházakba behatolva, egész családot találtak az asztal körül, előttük nyitott Biblia, és mindannyian holtan ültek a székükön” (Stephen Koch: Kettős szerepben).
1921–22 -ben vagyunk. Az akkori hivatalos összesítések kétmillió halottról számolnak be. Utólagos számítások szerint a részben mesterségesen előidézett éhínség első hulláma ötmillió emberéletet követelt az aszály, a polgárháború, az erőszakos kolhozosítás és a nélkülözéssel összefüggő járványok következményeként. Ám ekkor még nem volt teljes a hírzárlat, s Leninnek a sorozatos és kíméletlenül elfojtott lázadások közepette nem volt szüksége az újabb népharagra. Bár nem volt ínyére, de kezdetben hozzájárult az amerikai, az európai segélyszervezetek nagyszabású mentőakcióihoz. A legnagyobb segítség az Amerikai Segélyezési Hivataltól érkezett, amelyet az Egyesült Államok jövendőbeli elnöke, Herbert Hoover vezetett. Ekkor még több mint tízmillió embert mentettek meg a biztos pusztulástól. A bolsevik vezetés egy ideig eltűrte azt is, hogy az élelemhiány leküzdésére a még létező szovjet–orosz értelmiségi és polgári középréteg létrehozza saját segélyszervezetét. A Pomgol (segítség az éhezőknek) tevékenységével kapcsolatos eredmények és a szervezet népszerűsége viszont már útjában állt Leninnek. Tagjait – néhány, a hatalomhoz közel álló személy, így Gorkij kivételével – letartóztatták. Aki tudott, emigrált, volt, akire börtön várt, másokat kivégeztek.
A bolsevik vezetők az említett időszakban még hivatkozhattak a gabonatermést tönkretevő aszályra, ám Dél-Ukrajnában a tömeges tragédia – a helyi adottságok miatt – elkerülhető lett volna. Az erőszakos iparosítás „aranyfedezeteként” tovább srófolták a beszolgáltatást, tekintet nélkül a helyi élelmezési szükségletekre. Az ukrán földeken learatott gabonát Grúziába és Örményországba szállították. Eközben az ukrán lakosság egynegyede, hatmillió ember éhezett. A gyermekek hetven százaléka meghalt. Az életben maradt lakosság menekülését karhatalmisták szorították vissza.
Tíz évvel később, Ukrajna megtörésével, beolvasztásával kapcsolatban a sztálini gépezet már semmit sem bízott a véletlenre. Ha úgy tetszik, tökéletesítették mindazt, amit Lenin elkezdett. A kulákság fizikai megsemmisítése, a kitelepítések során meghaltak, az ipari építkezésekre való elhurcolások után még mindig volt erő az életben maradt parasztságban. Csak az 1930-as évben 13 754 lázadás robbant ki, amelyben két és fél millió ember vett részt. Ukrajna elöl járt ezekben, a négyezer lázadásban több mint egymillió paraszt vett részt. Nem árt emlékezetünkbe idézni azt sem, hogy a zendülések elindítói számos településen a végsőkig elkeseredett nők voltak. Számukra sem volt kímélet. Tüntetéseikre, meneteléseikre géppuskatűzzel válaszoltak a szovjet politikai rendőrség különítményesei.
A konferencia témája, az 1932 és ’33 közötti ukrajnai éhínség két alapvető szempontból különbözött az előzőtől. Teljes hírzárlat övezte, továbbá a sztálini orosz és ukrán vezetés hideg fejjel tervelte ki azt a politikai műveletet, amelyre a mezőgazdaságot sújtó aszály és az állítólagos helyi túlkapások jelentették a külvilágnak szánt magyarázatokat. Sztálin levelezésében maga írja, hogy a termés nem volt rossz. De a cél: a parasztság „átalakítása”, a nacionalista tartalom megsemmisítése, majd a beolvasztás szentesítette az eszközt. Hetven év után még mindig vannak olyan ukrán és orosz történészek, politikusok, akik azt állítják, a „művelet” nem volt előre megtervezve, és mentséget keresnek a borzalmakra. Léteznek túlélők, akik még mindig félnek beszélni. Érthető, ha arra gondolunk, hogy Lazar Kaganovics – az ukrán népirtásban Sztálin jobbkeze – és társai békésen élték nyugdíjaséveiket Gorbacsov idején.
Az igazság az – állítják a túlélők és a történészek –, hogy Ukrajnában az aszály sohasem vitte el az egész termést, a gazdaságokban lévő állatállományt, a belső tartalékokból, valamint központi segítséggel elkerülhető lett volna az emberek halála. De épp az ellenkezője történt. Az utolsó szem gabonát is elkobozták, hogy azon valutáért a „népnek” gépeket, ipari berendezéseket vegyenek. A cukorrépát Lengyelországba vitték, ahol fölösleg volt belőle, az ukrán szeszfőzdékben pedig a gabonából – szintén központi utasításra – teljes erővel főzték a vodkát. És 1932. augusztus hetedikén megszületik az úgynevezett öt kalászról szóló törvény. Ennek értelmében a kolhoz vagyonából történő lopást főbe lövéssel és teljes vagyonelkobzással büntették. Enyhítő körülmények esetén pedig tíz év börtönnel. Az elítéltek száma 1933 nyarán már elérte a 150 ezret. Az utókorra maradt fotográfiákon csonttá soványodott anya és gyermeke barangol az egykor termő vidéken, ennivaló után kutatva. Ha találtak valamit, a büntetéssel nekik is számolniuk kellett. Az éhhalál elől nem volt hova menekülni. Az ukrán parasztok nem kaptak személyi igazolványt, a vasútállomásokat őrizték, a beszolgáltatást nem „kellően” teljesítő falvakat fegyveresek zárták körül. Feljegyzésekből ismert, hogy a komisszárok szuronnyal hajtották vissza a falvakból négykézláb kúszva menekülő embereket a Kijev felé vezető útról. A vonatokon a kalauzoknak parancsba adták, hogy amikor a szerelvény az éhség sújtotta területeken robog át, a kocsikban be kell húzni a függönyt.
Az utasoknak nem volt szabad látniuk, hogy eltorzult arcú, üvöltő kisgyerekeket tartanak a magasba a sínekig elvánszorgó, csontig soványodott anyák. A kolhozok raktáraiból, a magánházaktól a túlélés utolsó reményét, a vetőmaggabonát is elvitték. Az elhalálozások miatt lakatlanná vált portákat és kiürült falvakat új, többnyire orosz „telepesek” vették birtokba. Utólag összevetve az eseményeket, fehéren-feketén kirajzolódik, hogy az ukrán nép tíz százalékának elveszejtése nem csupán a lázadás csírájának elfojtására szolgált, hanem az ország térképének átrajzolására is.
És mit szólt mindehhez a nyugati világ, az az értelmiségi kör, amely az igazságosság és a jövő társadalmának tartotta a szovjet modellt? A világgazdasági háttérhez tartozik, hogy ebben az időben a tengeren túli gabonatermelő országokban túltermelés volt, s hatalmas készleteket semmisítettek meg. Nem lehet azt sem állítani, hogy az éhínségről semmit sem tudtak, hiszen azt Sztálin nemzetközi nyomásra is kénytelen volt elismerni. A valós okokról és a tragédia kiterjedtségéről viszont hallgattak. Természetesen a szovjet tájékoztatási gépezet propagandistáit is aktivizálták, Európában éppúgy, mint Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban.
Ám minden katonai blokád, hírzárlat ellenére akadtak „hírhozók”. Azok a csontvázakhoz hasonló lények, akiknek sikerült átvergődniük például Galíciába. Az ukrán emigráció, a papság már 1932-ben cikkeken, közleményeken keresztül próbálta felrázni Európa közvéleményét. Így 1933 augusztusában Párizsban, majd 1933 decemberében Bécsben alakultak meg nemzetközi segélyszervezetek az emigránsok kezdeményezésére. De a Szovjetunió továbbra is tagadta az éhínség tényét, üldözték a levelezést is, így a segélycsomagok küldésére gondolni sem lehetett.
Abban az időszakban, amikor négymillió ukrán férfi, nő és gyermek halt éhen, a francia vezető politikus, Edouard Herriot azt állította, hogy gazdag kolhozokat és jóllakott embereket látott az igazi szocialista államban. (A francia kommunista párt egyébként még a hetvenes évek végén is élen járt abban, hogy az ukrán éhínséggel kapcsolatos tényfeltáró irodalom ne juthasson el az olvasókhoz.) A nyugati demokráciákban akadtak mások is, akik a maguk „civilizált” módján hozzájárultak a népirtáshoz. A brit újságíró, G. Johns kivétel volt. Ám hiába járta be 1933-ban gyalog Harkovot és környékét, és látta az emberi tragédiákat, ha mások, mint például Walter Duranty, a New York Times tudósítója tendenciózusan cáfolta azokat. Ő „csupán” azt állította, hogy a Szovjetunióban komoly élelmiszerhiány van, és ez az oka a „megugrott” elhalálozásoknak. A helyzet rossz, de éhínség nincs. Sőt, bizonyos értelemben előrelépés történt, hiszen a szovjet élelmiszerszabvány olyan magas szintre emelkedett, hogy megközelíti az amerikait – írta. Mellesleg Duranty kettős szerepére mi sem jellemzőbb, mint hogy a Pulitzer-díjat és a Lenin éremrendet egyaránt a magáénak mondhatta.
Azok a felelősséggel gondolkodó ukrán értelmiségiek és kutatók, akik a népirtás e formáját nem hagyták feledésbe merülni, kettős szorításban voltak. A nyugati félretájékoztatás és ideológiai vakság mellett a Szovjetunióban lévő politikai erőkkel és az azokat kiszolgáló történészekkel is meg kellett küzdeniük. Noha nyugaton az ötvenes évek derekától szórványosan megjelentek az éhínséggel összefüggő nagyobb publikációk is, az igazi áttörést a nagy éhínség ötvenéves évfordulója jelentette. A francia Alain Besancon történész ekkor mondta ki a népirtás tényét, s ettől kezdve a nyugati sajtó szinte folyamatosan napirenden tartotta a sztálini diktatúra által feledésre ítélt bűntettet. Válaszként a Szovjetunióban még megpróbálták cáfolni a „burzsoá nacionalisták által elferdített ukrán történelmet”, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a hallgatás és a hazugságok falán sikerült rést vágni.
A kiéheztetéssel történt népirtás immár történelmi tény. Most már annak van itt az ideje, hogy a történészek munkája nyomán további összefüggések, tények, adatok is felszínre kerüljenek. Nem beszélve azokról a tényfeltáró munkákról, könyvekről, amelyekhez eddig nem férhettek hozzá.
A szabad Ukrajnával jó ideje közös a határunk. A döbbenetes mégis az, hogy népeink valódi sorsáról, tragédiáiról nagyon keveset tudunk. Az európai jövő szempontjából sem mellékes kérdés, hogy a hetven évvel ezelőtti nemzeti tragédiának milyen a hatása a mai ukrán társadalmi és politikai gondolkodásra.
origo.hu
Pánik a Tisza Pártnál: nem tetszik Magyar Péter dézsmaprogramja a híveknek
