Gyökérmetszők

Néhány hónapja Magyarországon is felvetődött az az egyelőre értelmiségi probléma, amely évekkel ezelőtt terjedt el Párizsból. Azért kívánok beszámolni a vitáról, mert talán egyedül vagyok hazánkban, aki ott volt kirobbanásánál, és bár nem voltam soha a mozgalom tagja, szimpátiával viseltettem annak vezetői iránt. Mi több, 1986-ban közösen publikáltunk egy vitairatot De Benoist-val, az Új Pogányság gondolkodójával, amelyben ő védte a pogány tételt, én pedig a katolikus oldalt. Komoly vita volt ez eredmény nélkül, hiszen az árok közöttünk mély és áthidalhatatlan. Ezt előre tudtuk, tehát nem dialógust indítottunk (ami általában nem sokra vezet), hanem tisztázni kívántuk a nyilvánosság előtt ezt a két sarkalatosan ellentétes álláspontot.
De menjünk vissza a kezdetekhez. Bizonyos francia jobboldali vezető, Charles Maurras (1869– 1952) fél századig uralta az intellektuális és politikai teret, űrt hagyva maga után, amikor meghalt. Ekkor került válságba a katolikus egyház is, ami a második vatikáni zsinathoz vezetett, és erősen (véglegesen?) megosztotta a katolikusokat – mondhatjuk – világszerte. Franciaországban a törés (fordítása a görög krízis szónak) főleg a baloldali katolicizmust virágoztatta fel, de az 1968. májusi események a jobboldalt is felébresztették. Azok a fiatal értelmiségiek, akik Maurrast elavultnak tekintették, és persze a marxizmust teljesen elvetették, új csoportosulásokat alapítottak jobboldali, balliberális-ellenes, antiburzsoá profillal, ugyanakkor szembefordultak az uralkodó ideológiák és politikai pártok mindegyikével. És nehéz helyzetbe kerültek, főleg Párizsban, ahol minden értelmiségi valahová tartozik.
A csoport vezetője Alain de Benoist volt, akit körülvett néhány tucat „lázadó”. Vele még a hatvanas években kötöttem barátságot, és rajta keresztül e rokonszenves fiatal gárdával (Guillaume Faye, Michel Marmin, Parvulesco, J.-Claude Valla). Persze mindannyian tudtuk, hogy választófalak emelkednek a vallásfilozófiában, a kereszténység kérdéskörében. Mindez nem akadályozta meg, hogy közösen adjunk ki egy vitakönyvet, és hogy Benoist meghívjon engem kongresszusaira mint szónokot. Ahogy azonban mozgalma nőtt, az ellentétek terebélyesedtek köztünk. Az Új Jobboldal és a tőle elválaszthatatlan Új Pogányság mozgalmában Nietzschét és Heideggert, de Spenglert és Carl Schmittet is követve Benoist kidolgozott egy tant, mely szerint a keresztény befolyás Európában elmetszette az „ős”-vallások (a germán, kelta, görög stb.) gyökereit, és eltörölte az antik világlátást, ceremóniát, öntudatot, kultúrát. Továbbá meghonosította az egyház monopóliumát, s elterjesztette azt a világ többi részében, semlegesítve a honi értékeket és bölcsességet. Így amikor a felvilágosodás, lévén maga is pogány eredetű, halálos döfést adott a keresztény vallásnak, utóbbi haláltusájában szekuralizálta önmagát, és modern ideológiákat kezdett táplálni: a liberalizmust, a marxizmust, a nacionalizmust és a haladástant. Benoist szerint tehát a középkori kereszténység lerombolta a régi Európa természetes kereteit, a modern kereszténység ismét lerombolta az európai kultúrát, amikor megszülte az ideológiákat, amelyek az amerikai és a kommunista praxisban folytatják, amit kétezer évvel ezelőtt az egyház megkezdett. Nem kétséges tehát, ki az évezredes ellenfél.
Azt is megértjük, miért csatlakoznak Benoist mozgalmához azok a húsz-, harminc- és negyvenévesek, akik kitörnek a keresztény, liberális és marxista egérfogóból, és reményüket vetik egy új pogány reneszánszba, új felvilágosodásba, etikába, nemzeti tudatba, mondjuk ki Heideggerrel, új istenekbe! Elfelejtik, hogy nem lehet új vallásokat létrehozni, vagy régieket feltámasztani, és ha lehetne is, hasonló problémákba ütköznének. Elfelejtik továbbá, hogy Jézus vallása nélkül a hanyatló Rómát elárasztotta volna a keleti misztikum, esetleg a hinduizmus származékai vagy Wotan hívei. És bár mély tisztelettel hivatkoznak Carl Schmittre, megfeledkeznek a mester téziséről, amely szerint az egyház nélkül nem született volna meg Európában az a műremek, amelyet ő klasszikus államformának nevez. És még sok más eszmei és művészeti remekmű. Ezt tagadni vagy lebecsülni már nem pogányság, hanem barbárság. Mi sem felejtjük el, remek elméjű, jóindulatú emberekről van szó, akik a kísértés ellenére sem a marxizmust választották életútjukként. Ők is Európa részei. Párizsban és Budapesten egyaránt.