Gyűlöletbeszéd-hiba

A tétlenség, a tartózkodó magatartás gyakorta válik aktív cselekedetté. Hétfőn a Tisztelt Ház néhány ellenzéki képviselő „tevőleges távol maradása” mellett megszavazott egy újabb rossz törvényt. Tizenöt ellenzéki képviselő hiányzott az ülésteremből, néhányan igazoltan, mások csak úgy, megszokásból, így 184-180 arányban világra vergődhetett a nagyközönség által csak „gyűlölettörvénynek” becézett jogszabály módosítása. A szavazást elbliccelő honatyák felelősségét súlyosbítja, hogy előre tudták, a koalíciós képviselők közül többen ellenzik a javaslatot, ezért lehetőségük lett volna eleve elutasítani az előterjesztést. Passzivitásukat az sem menti, hogy a törvénymódosítás valószínűleg az Alkotmánybíróság elé kerül, s nem kizárt, jogtudósaink elit grémiuma visszaküldi az egészet a feladónak. A törvény azonban megszületett, s aligha válik díszére jogállamiságunknak és demokráciánknak.

Az új törvényszöveg leginkább a szovjet büntető törvénykönyv híres-hírhedt 58. cikkelyére emlékeztet. Rugalmas – de ez nem erénye –, homályos, sokféleképpen értelmezhető, önkényes módon alkalmazható, szinte bárkire ráhúzható. Bár látszólag csak jelentéktelen változtatások vannak a szövegben, de azok az „apróságok” súlyosan korlátozzák a véleménynyilvánítás jogát, komolyan veszélyeztetik a sajtószabadságot. A módosított szöveg az uszítás fogalmát izgatásra cseréli, és kiegészül az erőszakos cselekmény elkövetésére való felhívás tilalmával. Egy új passzussal is bővül, amely szerint: „Aki nagy nyilvánosság előtt az emberi méltóságot azáltal sérti, hogy mást vagy másokat a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási hovatartozása miatt becsmérel vagy megaláz, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” Érdekes vagy inkább jellemző módon az új törvényből kimaradt a magyar nemzetre való konkrét utalás, helyébe a „valamely nemzet” kitétel került.

Már az uszítás fogalma sem teljesen egyértelmű – főleg egy törvény szövegében nem az –, de az izgatást végképp nem tudjuk hova tenni. Hasonló módon az emberi méltóság elleni vétség sem világos. Említsünk a közelmúltból vett gyakorlati példákat. Szabad-e mások (nemzeti, etnikai stb. csoportok) kirekesztésére felszólítani embertársainkat? A rendszerváltozás kezdete óta cikkek, nyilatkozatok, szónoklatok százai kérték, javasolták, követelték ifj. Hegedűs Loránt és eszmetársai kirekesztését, anélkül, hogy a büntetőjogi felelősségre vonás legcsekélyebb kockázatát vállalták volna.

Ezentúl a jobboldal, horribile dictu még a szélsőjobb elleni izgatás is bűncselekmény lesz? Netán marad az emberi csoportok között egy kitüntetett csoport, s az izgatás tényállása kizárólag ellenük valósul meg? Más. Sérti-e valakinek az emberi méltóságát, ha azt mondjuk rá, hogy a felső középosztályhoz tartozik? Alig pár hete tudjuk, hogy a felső középosztálybeliek antiszemiták, nőgyűlölők, cigányellenesek, homofóbok, s megvetik a szegényeket. A felső középosztálybeliekre nézve ez elég becsmérlő és megalázó minősítés, vajon egy büntetőeljáráshoz is elegendő lesz? Egyáltalán, az oly gyakran és felhevült buzgalommal követelt elhatárolódás valakitől vagy valamitől nem számít majd izgatásnak?

Nem szólván arról, hogy a gyűlöletbeszéd szakértői szerint a gyűlölködők kódolt üzenetekben fogalmazzák meg gyűlölködéseiket. Egyes nagy tekintélyű teoretikusok állítják például, a keresztény kifejezés a mai közbeszédben azt jelenti, hogy nem zsidó. Semmi mást, véletlenül sem többet vagy kevesebbet. Következésképpen, ha a vasárnapi szentmisén, istentiszteleten azt mondja a pap, lelkész a híveinek, hogy „Legyetek jó keresztények!” – csak dekódolni kell a kijelentését, s máris a gyűlöletbeszéd bűnébe esik. A bíróság majd mérlegelheti, hogy bűncselekményt követett el (izgatott), netán csak vétséget (becsmérelt, megalázott), három évet vagy csak kettőt érdemel.

Jogállamhoz méltó dilemma.