Eleinte, tizenévesen nehezen viselte a népszerűséget, azután belejött a szereplésbe. S bár fel-feltűnik egy-egy magazin címoldalán, jóval csendesebben telik az élete. Nem hiányzik a régi dicsőség?
– Soha nem vágytam rá, hogy rólam szóljanak az újságok. Fontosabb volt mindig a családom, mint a népszerűség, a szereplés. Az újságírók többségét amúgy is csak a magánéletem érdekli, az pedig tabu, az nem a nyilvánosságnak szól. Persze kislány koromban még azt hittem, hogy híresnek lenni jó dolog. Amikor először megnyertem egy korosztályos delfinbajnokság összetett országos versenyét, meg voltam sértődve, hogy nem ismernek meg az utcán, amikor mentünk az érdi henteshez. De hát akkor még nem tudtam, mi mindennel jár az ismertség.
– A kellemes és kellemetlen oldalain kívül például felelősséggel. Megnő az emberek elvárása. Nem nyomasztotta soha, hogy az első nagy siker után már csak a győzelem volt a szakma és a közönség szemében is az elfogadható eredmény?
– Az első olimpián, Szöulban még valóban az esélytelenek nyugalmával versenyezhettem. Később már nem volt ilyen könnyű, nyomasztott a teher, az elvárás. Bár mindig jó versenyző alkat voltam, aki nem izgulta túl a helyzetet.
– Ám mint az másfél éve kiderült, az elvárások között nemcsak az szerepelt, hogy Egerszegi Krisztina mindig győzzön, hanem az is, hogy ne politizáljon. Miután felszólalt a Kossuth téren, kétségbeesett nyilatkozatok jelentek meg, hogy már nem lehet többé a nemzet Egérkéje, a politika elvette az ország egyik felétől. Megbánta, hogy felment a tribünre?
– Nem nagyon figyeltem, hogy miket írnak, mondanak utólag, mert nem érdekelt. Soha sehova nem megyek, nem is mentem még közönségtalálkozóra sem pénzért vagy parancsra. Ahová viszont elmegyek, oda el is akarok menni. Ez a szereplésem bizonyára azért volt meglepő, mert korábban soha nem politizáltam. Volt persze véleményem, de azt megtartottam magamnak. A politika nem az én terepem. És nem szeretek befolyásolni sem senkit, úgy gondolom, mindenki önállóan alakítsa ki a maga véleményét. De azt valóban önállóan tegye, ne pedig mások nézeteit átvéve, gondolkodás nélkül elfogadva. A Kossuth térre a két gyermekem jövője iránt érzett felelősség vitt el. Ezenkívül feldühített, hogy a baloldal az első fordulóban aratott nyilvánvaló győzelme után nem a győzteshez méltóan viselkedik. Nem elegáns a legyőzöttel szemben, ahogyan az illenék, hanem tovább tapossa, alázza. Sportolóként nem ezt tanultam. Ott az ember tisztelte, nem pedig gúnyolta az ellenfelet. A vesztest is.
– Feltűnő, milyen sok egykori olimpikon tűnik fel mostanában a politikai jobboldalon. A sport nemcsak fair playre, hanem mélyebb hazafiságra is tanít?
– Az első olimpiámon, Szöulban éreztem át először azt, hogy magyar vagyok. A szüleim egyik levelükben arra figyelmeztettek, hogy a hazámat képviselem, magyar címeres melegítőt viselek, és ehhez méltóan kell versenyeznem, küzdenem. Azt hiszem, nagyon fontos, hogy mit tanítanak az embernek a szülei. De már kislány koromban a nagymamámnál is mindig a Himnuszt hallgattam a bakelitlemezéről. El is tette, hogy majd annak idején én örököljem.
– Lassan mint szülő érkezik válaszút elé. Dönteniük kell a párjával, hogy merre induljanak a fiúk. Mire szánják őket, és azért mekkora áldozatra képesek. Az Egerszegi szülők nem kímélték magukat annak idején…
– A legnagyobb áldozatot kétségkívül az anyukám vállalta, aki már óvodásként hurcolt bennünket az uszodába a nővéremmel. Először persze csupán arról volt szó, hogy hasznos, ha a gyerekek megtanulnak úszni. Azután kiderült, hogy a nővérem tehetséges, én meg féltékeny voltam rá, ezért mentem utána. A meleg vizes medencéből végül is Kiss Miklós edző csábított el, ő tanított meg úszni. A dilemma később következett, amikor a szüleinknek azt kellett eldönteniük, nem megy-e a tanulás rovására a sok úszás. Az edző azzal biztatta őket, hogy jobb, ha az uszodában csapatban vagyunk, és nem az utcán csavargunk. A családi nehézségek pedig akkor kezdődtek, amikor a hét végi versenyek miatt az apukám elégedetlenkedett. Egész héten két műszakban dolgozott, és szerette volna, ha legalább hétvégeken együtt vagyunk. Nyáron meg az edzőtáborokhoz kellett igazítaniuk a családi szabadságot. Felnőtt fejjel már értem, sőt méltányolom azt is, hogy mindig szigorúan bántak velünk, mert jókor és jól követeltek.
– A nővére nem volt féltékeny a sikereire? Hisz eredetileg őt tartották tehetségesnek.
– Ellenkezőleg. Miután elvégezte a Testnevelési Főiskolán az úszó szakedzői szakot, ő segített az edzésekben.
– Kamaszlányként sem lázadt? Nem kellett a szüleinek jobb útra téríteniük?
– Szerettem úszni, ezért nem esett nehezemre a sok edzés és verseny. Először 1994-ben, a világbajnokság után éreztem, hogy elegem van, hogy abbahagyom. De hát akkor már nem kamasz, hanem húszéves voltam. Anyukám akkor sem győzködött, ahogy korábban sem, csak annyit mondott, menjek le az uszodába, és beszéljem meg a dolgot az edzőmmel, Kiss Lászlóval. Ő nyert.
– Nem hiányzott titokban sem a gondtalan ifjúság? Nem irigyelte a kortársait?
– Az uszodában volt a társaságom, együtt jártunk edzésre, iskolába. Ők lettek a barátaim is. Nem igaz, hogy nem volt gyermekkorom, mert sok emlékem van. Kétségkívül nagyon hamar kellett önállósodnom, hiszen az edzőtáborokban mégiscsak magára van hagyva az ember a hétköznapi dolgokban.
– Mi vagy ki maradt mostanra a „régi”, az úszóéletéből?
– Amikor abbahagytam az úszást, elegem volt az egészből, ezért minden úszással és uszodával való kapcsolatomat megszakítottam. Az egykori barátok már menet közben elfogytak, abbahagyták az úszást. De a két legjobb barátnőmet azokból a régi kapcsolatokból szereztem. Őszintén szólva nem is nagyon foglalkoztat a múlt. Néztem magamról a filmet nemrég a televízióban, és hihetetlen volt, hogy ez én voltam, hogy ez is én voltam. Most egészen más életet élek. Nem hinném, hogy valaha mesélni fogok minderről a gyerekeimnek, mert úgy látom, hogy egy másik generáció számára a múlt nem olyan érdekes, nem is foghatja fel, milyen volt az az idő, amikor ő még nem volt. Egészen mást jelent nekik.
– De az utólagos elismerések azért jólestek: a Magyar Örökség Díj vagy az, hogy Egerszegi Krisztinát választották Európa legjobb és a világ második legjobb női sportolójává?
– Hát persze. Hiszen a munkámat ismerték el. Az is jó volt, hogy 1998-ban a perthi világbajnokságra meghívtak az ausztrál légitársaság legendás utasai közé.
– Mi lesz a fiaival? Ők is mennek az uszodába?
– Ki tudja? Abban egyetértés van itthon, hogy sportoljanak, hisz a mai világban, amelyben számtalan negatív hatás érheti őket, a sport mégis védelmet, hasznos elfoglaltságot ad. De nem ragaszkodnánk ahhoz, hogy ússzanak. Igaz, a nagyobbik, Bálint, aki hároméves, már elkezdte az úszástanulást, és nincs kifogása a víz ellen a kisebbiknek, Barnabásnak sem, aki csak februárban lesz kétesztendős.
– És ha kiderül, hogy örökölték az anyukájuk kivételes képességeit?
– Nem hiszem, hogy érdemes erőltetni a dinasztianevelést, ám ha kiderülne valamelyikükről, hogy tehetséges, akkor biztosan támogatnám, hogy folytassa, hogy próbálja meg ezt a pályát. Azt hiszem, én is akkor tudnám meg igazából, hogy mit tettek értem a szüleim. És persze hét év után, amikor visszagondolok az úszásra, már nem is érzem olyan borzalmasnak, olyan kegyetlennek az egykori megpróbáltatásaimat. Inkább a jó dolgok jönnek elő. Ha a gyermekemről kiderülne, hogy nem feladós fajta, hogy van akaratereje, kitartása is a munkához, akkor azt mondanám: csináld csak, fiam! Tudnám azt is, hogy mikor mit él át. De bármiben is nyilvánul majd meg a tehetsége, a mi dolgunk az lesz, hogy támogassuk, segítsük a kibontakozásban. Csak fontos, hogy ő maga jöjjön rá arra, mit is akar. Naponta szembesülök azzal, hogy milyen nehéz és felelősségteljes a gyereknevelés. A vízből ki lehet szállni időlegesen vagy végleg, de a gyermeknevelést nem lehet pihentetni.
– Sok sportolótársa nem találta meg a helyét a civil életben, mert nagyon, sőt túl fiatalon végezte el a dolgát. Feljutott a pályája csúcsára. Van, aki megpróbál visszatérni, van, aki elkallódik, vagy a rendőrségi hírekben bukkan fel a neve. Egerszegi Krisztina huszonkét évesen elmondhatta magáról, hogy mindent elért, amit sportoló elérhetett. Hogyan tudott továbblépni? Elég volt-e a fiatalon végzett sok munka ahhoz, hogy anyagilag is megalapozza az életét?
– Gazdag nem lettem. Az úszásból annyi az anyagi hasznom, hogy van hol laknom. Nem több. De valóban jól vagyok. S ha a sportban már nincs is szükségem arra, hogy bizonyítsak, azt még igazolnom kell, hogy jó szülő vagyok. Nekem most az a fontos, hogy jól neveljem fel a gyermekeimet.
– És a másokéra nem gondol? A múltkoriban egyik olimpikontársa, Kiss Balázs arról beszélt, hogy fontos a fiatalokat is a győzelem adta sikerélményhez segíteni.
– Edzőnek, azt hiszem, túl engedékeny lennék. Ha panaszkodna egy gyerek, hogy fáradt, biztosan azt mondanám neki, menjen haza pihenni. Akkor viszont elmaradnának az eredmények.
– Mit tervez a későbbi jövőre, ha már a saját gyermekeinek nem lesz naponta szükségük az anyai gondoskodásra?
– Néha azt mondom a páromnak, hogy boldog lennék például egy kis boltban, ahol babaruhákat vagy talán plüssállatokat árulnék. Azt mondják, aki szereti a plüssállatokat, az soha nem nő fel.
– Úgy érződik, hogy kerek, boldog világban él. Ez nem csak látszat?
– Valóban boldog és kiegyensúlyozott vagyok. Bár nem vallom magam gyakorló vallásos embernek, mégis hiszem, hogy figyelnek rám föntről, hogy az életünk útja el van rendelve, és mindennek megvan benne az oka. Talán annak is, hogy nekem valóban minden sikerült. Eredményes voltam az úszásban, megtaláltam a páromat, és még a gyerekek is úgy érkeztek, ahogyan terveztük, ahogy szerettük volna. Ez mind odaföntről jött. Néha arra gondolok, hogy megfordul ez a sorozat, és már nem lepődhetek meg azon, ha valami rossz is történik velem. Hiszek Istenben, sokszor fohászkodtam a segítségéért az életem során. És eddig még mindig segített.
Egerszegi Krisztina úszó (1974). Hetvenkilencszeres magyar bajnok, 1987-ben és 1988-ban USA-bajnok, 1988-ban 200 méter háton olimpiai bajnok, 100 méteren ezüstérmes, 1988–89 között hétszeres ifjúsági Európa-bajnok, 1989-ben 100 és 200 méter háton, 400 méter vegyesen Eb-ezüstérmes, 1991-ben 100 és 200 méteres háton világbajnok, 100 és 200 méteres háton, 400 méteres vegyesen Európa-bajnok, 1992-ben 100 és 200 méter háton, 400 méter vegyesen olimpiai bajnok, 1993-ban 100 és 200 méteres háton, 200 méter pillangón, 400 méter vegyesen Európa-bajnok, 1994-ben 200 méter háton vb-ezüstérmes, 1995-ben 200 méter háton és 400 méteres vegyes úszásban Európa-bajnok, 4 x 100 méteres vegyes váltóban Eb-ezüstérmes, 1996-ban 200 méter háton olimpiai bajnok, 400 méter vegyesen bronzérmes. Többszörös világ- és Európa-csúcstartó. Az év sportolója (1988, 1989, 1990, 1991, 1992, 1993, 1996), Európa legjobb, a világ második legjobb női sportolója (1992). Magyar Örökség (1996) és Csík Ferenc-díjjal tüntették ki (2001).
origo.hu
Taxisgyilkosság Tatabányán: pár ezer forintért ölték meg a fiatal férfit
