Jákobtól Szent Ferencig

LAPSZÉLJEGYZETEK

A régi könyvek bejegyzéseinek leggyakrabban előforduló fajtái gyakorlati célokat szolgáltak. Mivel az írásbeliség elterjedtsége szorosan kapcsolódott az egyház életéhez, érthető, hogy a történelmi múlttal rendelkező könyvtárak állományában sok prédikációskönyv található, s ezek bejegyzései között a leggyakrabban szentbeszédvázlatokkal és prédikációkhoz használt emlékeztetőkkel találkozhatunk. Ezek a lapszélre, előlapra kurtán feljegyzett szövegek sokfélék lehetnek; némelyik komoly irodalmi értéket képvisel, a nagy többség azonban kevésbé érdekes, inkább csak régisége okán figyelemre méltó alkotás.
Ezek közé tartozik az a vázlat is, melyet Heinrich Helmesius XVI. századi hitszónok 1556-ban Kölnben megjelent latin nyelvű szentbeszédgyűjteményének előlapjára írt fel az ismeretlen magyar szerzetes. Valójában a sok rövidítéssel és egyszerűsítéssel elkészített szentbeszédvázlat Helmesius egyik homíliájának szabad fordítása. Helmesius, illetve más néven Heinrich Helm obszerváns ferences életéről nagyon kevés biztos adat áll rendelkezésre: sem születésének, sem halálának pontos idejét nem ismerjük, de az is kétséges, hogy Halberstadtban látta-e meg a napvilágot, ahogyan azt sokan feltételezik. Az azonban biztos, hogy Helm nagyon sokat tett a rekatolizációért. Életében legalább öt könyve – kevés kivétellel mind szentbeszédgyűjtemény – jelent meg Párizsban, Lyonban és Kölnben. A korban elengedhetetlen hitvitáknak is gyakori résztvevője volt, egyik reformáció ellen írt munkája, a De Verbo Dei még életében kétszer is megjelent nyomtatásban. Műveinek számos példánya volt meg Magyarországon, ezek közül néhány ma is fellelhető, bár népszerűsége jócskán elmarad a kor legnagyobbjaitól, például rendtársáétól, Franciscus Polygranusétól, akinek egyik kötetét Heinrich Helm sajtó alá is rendezte.
A magyar bejegyzéseket tartalmazó, jó állapotban fennmaradt fatáblás, vaknyomásos, bőrkötésű, rézkapcsos Helm-kötet több XVI–XVII. századi magyar nyelvű bejegyzést is tartalmaz, és valamennyi egy kéztől származik, ám a „firkáló kedvű” szerzetes az utókorral szemben megőrizte inkognitóját. A leghosszabb összefüggő szöveget a könyv szennylapjának két felére írta, szemmel láthatólag gyorsan, hevenyészve és több nehezen megfejthető rövidítést használva. Egyetlen támpont a névtelen feljegyző személyére vonatkozóan, hogy olyan részletet választott fordításra, melyben Szent Ferenc életének egyik nevezetes eseménye is előfordul, és ez alapján valószínű, hogy a magyar használó is ferences szerzetes lehetett.
A prédikáció első fele Jákob látomásának allegorikus magyarázata: „Moses könyvében olvastuk, hogy midőn szent Jacobb más tartományra ment volna es igen el faradott volna az úton, az eö feje alá nagy köveket rakván, es almaban lata nagy magos laitorjat, melynek teteje az eget éri vala, es a vegi az földnek also reszit, es az a lajtoria oly fenyes volt, mint az arany…” – kezdődik a szentbeszéd. Majd a történet további ismertetése után következik annak magyarázata: „Ezen nem egyebet érthetünk, hanem a 8 boldog[ságot] a ket oltalom a hitet és remenseget [jelenti].” A beszéd folytatásában azt a történetet beszélte el a magyar fordító, amikor Szent Ferenc egy alkalommal némán prédikált.
Ferenc ösztönös és teljesen őszinte hitszónok volt. Celanoi Tamás szerint „Szent Ferenc mint evangélista jobbára egyszerű embereknek és egyszerű témákról prédikált, és így inkább erőteljességre, mint szépen csengő szavakra volt szüksége, de fejlettebb lelki igényű és műveltebb emberek közt élettel teljes és mély tartalmú beszédeket is tudott mondani. Röviden megmagyarázta azt, amit lehetetlen volt szavakkal kifejteni, és a szavait kísérő eleven mozdulataival és ide-oda hajlásával szinte az égig ragadta hallgatóit.” Legendái több helyen is megemlítik, hogy bár sugallatra gyakran igen ékesszólón hirdette az Igét, és hatalmas tömegek tértek meg beszédei hatására, de előfordult az is, hogy alapos készület után zavarba jött, elakadt a beszédben, majd őszintén bevallotta hallgatóinak: elfelejtette, miről akart szólni. Egyik alkalommal pedig, amikor a klarissza nővérek hívták San Damianóba beszédet tartani, hosszú ideig némán állt, hamut hintett a fejére, majd az 50. bűnbánati zsoltárt mondta el nekik. A hatás szinte leírhatatlan volt.
A Perugiai legenda szerint Ferenc így intette társait, akik prédikálásra kértek kiváltságot: „A magam részéről én azt a kiváltságot kértem az Úrtól, hogy ne legyen semmiféle kiváltságom embertől, csak az, hogy mindenki iránt tiszteletet tanúsítok, és a szent regulának való engedelmesség által, inkább példával, mint szóval térítsek meg mindenkit.”
A magyar nyelvű szentbeszédet készítő, XVI–XVII. században élt szerzetes is ezt a látszólag „prédikációellenes” legendát beszélte el hallgatóinak: „Masodszor Sz. Ferencz mondá egy fraternek hogy gyere ki es en majd predikalok a varosban. Ki menenek szép együgyüen össze tették a kezeket két utukat ki kerülvén mongya a Fráter sociusa: hiszen azert hitál engemet ki hogy prédikallas, es mongya Sz. Ferencz: a példa adással mostan jobat cselekedtünk hogy sem egy predikatioval, mert az embernek egy példa adása sokkal jobb másnak a tudomanjánál.”
A korabeli hallgatók bizonyára meg is értették, amire a török hódoltság és a vallási villongások ideje alatt emlékeztetett az egyszerű barát, vagyis hogy a példaadás fontosabb az ékesszólásnál.