Az ön titkársága ez a terem a Sándor-palotában, ahol most beszélgetünk?
– Nincs saját irodám, amikor vendégem érkezik, ebben a történelmi teremben ülünk le beszélgetni. Nincsen titkárságom, mindössze egy munkatársam van, Franciska, aki a programjaimat szervezi. Az elnöki hivatalban azonban bárkihez bármilyen kérdéssel fordulhatok, azonnal segítenek.
– Rendszeresen bejár a Sándor-palotába? Van kialakult munkarendje?
– Általában – hacsak nincs más programom – délelőttönként bejövök. Így karácsony közeledtével azonban egyre kevesebb az időm. Rengeteg helyre hívnak, ezek az én úgynevezett magánprogramjaim. A férjemmel kulturális eseményeken vagy külföldi hivatalos utak alkalmával kell közösen megjelennünk, illetve, természetesen, a külföldi elnökök látogatásakor, főként, ha házastárssal együtt jön az illető.
– Ilyenkor van beleszólása a programba?
– Rendszerint – s ez akkor is így van, ha én látogatok külföldre – előzetesen tájékozódunk a házastárs érdeklődési köréről, és igyekszünk ennek megfelelő programokat kínálni. Az Operaház bemutatását azonban szinte mindig javaslom, szerintem az egyik legszebb épület Budapesten. Kivétel nélkül minden vendégünk el volt ragadtatva, amikor végignéztük. Fogyatékos gyermekek intézetébe vagy valamely klinikára is szinte mindig ellátogatunk.
– Az efféle karitatív látogatásokat ma már elvárják a diplomáciában?
– Azt hiszem, igen, de a vendégek kérik is ezeket a programokat. Legutóbb a szlovák elnök feleségének kifejezett óhaja volt, hogy a gyermekkardiológiát keressük fel. Azért ragaszkodott ehhez, mert van egy szívbeteg gyermekeket támogató alapítványa. Amikor én utazom olyan országba, ahol működik a Katolikus Caritas, mindig kérem, hogy őket keressük föl.
– Sokszor keres fel beteg, fogyatékos vagy árva gyermeket. Kimutathatja az érzelmeit ilyenkor?
– Sokszor megindít, amit látok, de ki lenne ezzel másképp, ha egy leukémiás kisgyermek ágyánál áll? De azért igyekszem egy kis vidámságot vinni hozzájuk. Hihetetlen, hogy lelkileg milyen erősek ezek a gyermekek… Tudják, hogy mi történik velük, felkészítik őket a kezelésre… Ezeken az osztályokon egyébként rengeteg fényképet tesznek ki a meggyógyult gyerekekről, ami nagyszerű, erőt adó gondolat.
– Megismerik a gyerekek?
– A kórházakban ritkán, de a dévai árvaházban élő gyerekek például már megismernek. Többször találkoztunk, legutóbb néhány hete, egy javukra rendezett jótékonysági hangversenyen. Elém szaladtak a folyosón és a nyakamba ugrottak. Sokan mások is megismernek. Eleinte furcsa volt, hogy az utcán rám köszönnek, megszólítanak, de egyáltalán nem bánom, mert nagyon sok kedvességet kapok. Persze van olyan is, aki keresztülnéz rajtam.
– A magánprogramjai esetében hogyan dönti el, hogy melyik meghívásnak tesz eleget?
– A Katolikus Caritas mindjárt a férjem beiktatása után felkért jószolgálati nagykövetének, és ezt örömmel el is vállaltam. Velük sokszor utazom. Számos más felkérés is érkezik, és nagyon nehéz bárkinek is nemet mondani. A helyi kezdeményezéseket rendkívül fontosnak tartom. Azt gondolom, hogy egy falusi óvoda vagy idősek otthona átadása – de mondhatnék bármit, amit a közösség saját erejéből hozott létre – legalább olyan fontos, mint egy országos, nagy intézmény avatása. Természetesen emellett vannak érzelmi szálak is, amiket figyelembe veszek a döntésnél.
– Mondana egy példát?
– Pécsi születésű vagyok, s nemrég voltam a Pécsi Nemzeti Színházban, egy karácsonyi jótékonysági esten. Hét évvel ezelőtt egy nagyszerű kezdeményezést élesztettek újra a pécsi asszonyok: a XIX. század végén alapított Pécsi Nőegyletet. A nőegylet célja már akkor is a szegények támogatása volt. Most is a szegény sorsú gyerekeket segítik, egy évre befizetik az ebédjüket, nyáron elviszik őket táborozni, kirándulásokat szerveznek, de emellett rendbe hoznak egy játszóteret is, és még sok hasznos dolgot csinálnak. Állandó mottójuk: „Nekem nincs ebédem!” Az esten nagyszerű művészek léptek fel, a hölgyek pedig otthon sütött süteményeiket kínálták a büfében. A szekszárdi és villányi borászok pedig mindig jelentős mértékben támogatják a rendezvényt.
– Ritkán mesél a pécsi gyermekkoráról.
– Hárman voltunk testvérek, édesanyámék viszont öten voltak, úgyhogy rengeteg gyerek nőtt fel a családban. Ma is élő gyönyörű emlékem, mikor mindannyian összejöttünk és jókat játszottunk. Otthon nagyon elkényeztettek, mert késői gyerek voltam: az egyik nővérem 14 évvel idősebb, a mai napig kismamának szólítom, a másik nővérem kilenc évvel volt idősebb nálam, ő már, sajnos, nincs köztünk. Nálunk a családban mindig édesapám díszítette a karácsonyfát, létrán állva, nagy műgonddal. Egy hétbe tellett, míg tökéletes lett, addig a hatalmas ezüstfenyő be volt zárva az egyik szobába. Nekem persze azt mondták, hogy az angyalkák dolgoznak odabent. Ma is emlékszem minden egyes karácsonyi díszre; amikor csengettyűszóra bemehettünk, első dolgom volt ellenőrizni, hogy mind megvan-e. Sajnos a háború ezeket a díszeket is elvitte.
– Miután férjhez ment, őrizte ezt a hangulatot?
– Természetesen. Ma már csak a legkisebb unokám várja a Jézuskát, ő öt és fél éves. A két nagylány unokám betlehemes játékkal készül az ünnepre. Amíg az öccsük kicsi volt, mindig a karjukba vették, ő volt a kis Jézus.
– Dalma asszony is süt ilyenkor?
– Szerencsére nem kell, mert kapok a rokonoktól. Egyébként jobban szeretek főzni, mint sütni.
– Lesz karácsony előtt legalább néhány napja, amit csak a készülődésre szánhat?
– Azt hiszem, nem, de szenteste a vacsorát és a másnapi karácsonyi ebédet mindenképpen én készítem. 24-én biztosan halvacsora lesz, talán harcsa. Másnap pulykamellet sütök, almával és szilvával, az unokáim minden évben ezt kérik tőlem.
– A nagylányokat nemegyszer magával viszi a programjaira, a határon túlra is.
– Talán még gyakrabban kellene vinni őket, de nekik hét közben tanulniuk kell. A karácsonyi szünetben szeretnék több időt tölteni velük, mert sajnos mostanában már csak „vasárnapi nagymama” vagyok.
– Úgy tudom, a jótékonysági munkát nem a köztársasági elnök feleségeként kezdte.
– A szüleim számára természetes volt, hogy ha tehetik, segítenek a rászorulóknak. Kamasz lányok lehettünk a barátnőimmel, amikor elhatároztuk, hogy segíteni fogunk a szegény, sokgyermekes családokon. Gyűjtöttünk ruhát, játékot, élelmiszert, és ezeket becsomagoltuk. Áldom az édesanyámat, hogy megengedte, hogy 24-én este, sötétedés után elmenjünk egy pincelakáshoz, ahol egy nagyon szegény család lakott. Letettük a csomagot, bekopogtattunk és elfutottunk. Volt ebben persze kamaszos lelkesedés is, de emlékszem, milyen jó érzés volt utána az éjféli misére elmenni. Még egy élményemet említeném; ez már az Antall-kormány idején történt. Az egyik újságban megjelent egy cikk, amelyben egy cigány anya sírva mondta el, hogy nem tudott semmit sem venni a gyerekeinek. El kellett adnia a cipőjét, hogy ételt tudjanak tenni az asztalra. Amikor ezt elolvastam, azt mondtam, ebben az országban ez nem történhet meg! A baráti körünkben szóltam néhány embernek, és pillanatok alatt rengeteg ruha, játék gyűlt össze. Elkértem a férjem kocsiját, elvittük az összegyűlt holmit a sáros kis faluba, és leraktuk az iskolában. A mai napig azt vallom, hogy mindig szervezetnek kell adni a támogatást, mert ők tudják, hogy kinek van legnagyobb szüksége a segítségre.
– A többi miniszter felesége is részt vett ezekben az akciókban?
– Hogyne! Csütörtökönként volt a kormányülés, s ez mindig elhúzódott. Ilyenkor mi, asszonyok is összejöttünk a kormány vendégházában, részben azért, hogy jobban megismerjük egymást. Beszélgettünk, közösen megvacsoráztunk, aztán kitettünk egy kalapot vagy egy zacskót, és pénz gyűjtöttünk. Ha jól emlékszem, a hódmezővásárhelyi idősek szervezetétől kértünk neveket, és havonta négy-öt idős embernek tudtunk pénzt küldeni. Csodálatosan szép leveleket kaptunk, amiket most Antall Klára őriz.
– Megmaradt a baráti viszonyuk Antall József özvegyével?
– Nagyon bensőséges, bizalmas barátnők vagyunk. Igyekszem megőrizni a régi kapcsolatokat.
– Nem volt furcsa a régi barátait az elnöki rezidencián fogadni?
– Nem, mert sokat számított, hogy a saját bútorainkkal rendeztük be, és így most már otthonomnak érzem a rezidenciát. A hivatalos fogadóhelyiségek is az én ízlésemet tükrözik.
– Van beleszólása egy-egy fogadás, találkozó lebonyolításába, például az ajándékok kiválasztásába?
– A fogadások menüsorát mindig megbeszélik velem, és a hivatalos személyeknek szánt ajándékokat is igyekszem úgy kiválasztani, hogy ne valljunk szégyent vele. Elsősorban hungaricumokat szoktunk adni.
– Mi a tapasztalata, az ide látogató politikusokat igazán érdekli, hogy milyen ez az ország?
– Nagyszerű és egyik legkedvesebb emlékem a japán császári pár látogatása. Nagy szeretettel, hihetetlenül felkészülten érkeztek Magyarországra. Esztergomba menet a császárnéval ültem egy kocsiban, akkor mesélte, hogy fiatalkorában olvasta Molnár Ferenc Pál utcai fiúk című regényét. Nagy élménye volt a könyv, amelyet most az unokája kezébe szeretne adni. Örömömben igyekeztem gyorsan elmondani, hogy Molnár Ferenc milyen kitűnő színpadi szerző is volt, mire a császárné azt felelte, hogy a Liliomot most is játsszák Japánban. Példaértékű volt az is, hogy amikor a látogatásuk során valahol japánokkal találkoztak, mindig odamentek hozzájuk. Talán még kedvesebb pillanat volt, amikor együtt meglátogattunk egy idősek otthonát – egyébként ők ragaszkodtak ehhez a programhoz. A császárnéval odamentünk néhány nagyon idős emberhez, akik talán már nem is tudták, miért ülnek ott. A császárné leguggolt melléjük, látni kellett volna, ahogyan simogatta a kezüket, a hajukat… Arra gondoltam: igen, ettől az asszonytól tanulnom kell.
– Pedig úgy láttam, igazán van érzéke az emberekhez.
– Igyekszem természetesen viselkedni. Lehet, hogy sokan öntörvényűnek tartanak, de az értékrendemet nem akarom és nem is tudom semmiféle hivatalos elvárásnak alárendelni. Hála istennek, nem is kérte tőlem soha senki. A protokollra sem tanítottak.
– És tanácsot adni szokott? Esetleg az elnök úrnak?
– Nem, hiszen sok megbízható, jó tanácsadója van.
– Látott olyan nyomorúságot, amiről nem is gondolta, hogy létezhet?
– Kárpátaljai példát mondanék. A nagy árvíz után a házakat újjá kellett építeni. Az állam előírta, hogy a régi házak helyébe korszerű házakat kell építeni. Igen ám, de a pénz a legtöbb helyen elfogyott, még mielőtt az ajtók-ablakok a helyükre kerültek volna. A Caritas ezeket a házakat segített befejezni, és velük látogattam el több, ilyen félkész házban élő családhoz. Az egyik ilyen félig felhúzott épület szuterénjében lakott egy család: az apa, az anya, az elvált lányuk két kisgyerekkel; egyiküknek sem volt munkája. Az apának mind a két lábát amputálták, egy könyv nagyságú, kerekekkel felszerelt deszkán élte le az életét. A fűtésről elég annyit mondanom, hogy a macska a – befűtött – kályhán ült.
– Mit tud mondani ezeknek az embereknek?
– Nagyon nehéz ilyenkor bármit is mondani. Amikor a gyerekeknek csokoládét adtam, úgy csodálták, mintha még nem láttak volna olyat. Talán nem is láttak. Próbáltam arról beszélni, hogy milyen jó lesz, ha felépül a ház, és fel lehet menni az emeletre. Akkor azt kérdezte az apa: de hogy jövök le? Ezeket a sorsokat nem lehet elfelejteni. Éppígy nem lehet elfelejteni azt sem, amikor az asszonyok a semmiből varázsolnak lakomát, sütnek, főznek, és elmondhatatlan szeretettel fogadnak.
– Hihetetlenül népszerű a határon túli magyarok körében, hiszen rengeteget megy hozzájuk, törődik velük.
– Mindig meghat, amikor azt hallom, milyen sokat számít egy-egy mozdulat, mosoly vagy jó szó. Mélyen megérintett, amikor a gulácsi plébános elmesélte, mennyit jelentett az egyik asszonynak, aki az árvíz idején mindenét elvesztette, hogy odamentem hozzá és megpróbáltam vigasztalni. Amikor a hajléktalanoknak viszek csomagot, akkor is többször hallom, hogy nem is az számít, mi van a csomagban, hanem az, hogy én adom át. Pedig – és ez szomorú – nem tudok nekik sem pénzt, sem meleg szállást, sem gondoskodást adni, csak két jó szót.
– Van olyan élménye, amiért hálás a sorsnak, és csak a köztársasági elnök feleségeként élhette át?
– Az egyik ilyen élményem, amikor a férjemmel a Vatikánban a szentatya kihallgatáson fogadott. Meghatódottan léptem be, és amikor a szentatya elé értem, azt láttam, hogy feláll; előttem, a senki előtt Krisztus földi helytartója. Azt az érzést nem lehet elmondani! A másik élményem pedig az, hogy amióta a karitatív munkát végzem, nagyon sok nagyszerű, mondhatom, szent emberrel ismerkedtem meg, és hogy az ember tudja: nem csak a pénzről szól az élet. Sőt!
Némethy Dalma Pécsett született értelmiségi család negyedik gyermekeként. 1951-ben Budapesten, a Patrona Hungariae Gimnáziumban érettségizett, majd ugyanebben az évben a pécsi gyermekkórházban kezdett dolgozni.
1955-ben férjhez ment Mádl Ferenchez. 1957-ben Budapesten a Kertészeti Kutatóintézetben, majd 1964-ben a Budapesti Műszaki Egyetemen helyezkedett el, ahol nyugdíjba vonulásáig, illetve nyugdíjasként 2000 márciusáig a mezőgazdasági kémiai technológiai tanszék kutatócsoportjánál dolgozott.
2000. augusztus 4., Mádl Ferenc köztársasági elnökké történt beiktatása óta tevékeny karitatív munkát végez. A Katolikus (korábban Magyar) Caritas jószolgálati nagyköveteként rendszeresen együtt utazik a segélyszervezettel az árvíz sújtotta területekre, Kelet-Magyarországra és a határon túlra, Kárpátaljára.
Tagja az International Women’s Leaders Committee for Mental Healthnek.
origo.hu
Kigyulladt egy balatoni büfé
