Jegelt európai jövő

Csodák nincsenek. Így aztán az sem meglepő, hogy sikertelenül ért véget a hét végén az Európai Unió alkotmányának kidolgozására összehívott csúcsértekezlet Brüsszelben. Sok esélyt az elemzők eleve nem adtak a kompromisszumra, a találkozó nehézségi fokát a diplomáciai nyelv „ötingesnek” minősítette, mivel úgy tűnt, a résztvevők hosszú napokon és éjjeleken át vitatkoznak majd. A bukás nagyságát jelzi, hogy még csak erre sem került sor. Már az első délelőtti kétoldalú egyeztetések során kiderült ugyanis, hogy a megegyezésre még engedmények árán sincs esély, a frontvonalak megszilárdultak, így a plenáris vita megkezdésének nincs értelme. Ráadásul a huszonötöktől még egy új alkotmányozási menetrend kidolgozására sem tellett. A kudarc elkeserítő, amelynek méreteit csak növeli, hogy a tagállamok vezetői olimposzi nyugalommal szemlélték az meglehetősen hosszú ideje épülő Európa Ház romjait. A történtek a legpesszimistább várakozásokat igazolták, kidomborítva Európa mély válságát. Sovány vigasz, s csak a siralmas helyzetet árnyalja, hogy többek véleménye szerint a mostani sikertelenség nem is olyan tragikus, hiszen egy esetleges kompromisszum még irányíthatatlanabbá tette volna az Európai Uniót, ugyanis az alku tárgya legfeljebb egy öszvér. Az alkotmánytervezetből ugyanis csak az nem derült ki, hogy kinek a kezében is van a hatalom.
A kormányközi konferencia kudarcának detonátora egy új és egy régi tag, Lengyelország és Spanyolország ragaszkodása volt a szavazási rend nizzai szerződésben rögzített elvei mellett. Míg Varsó és Madrid ragaszkodtak a minősített többségű döntéshozatali rendszer fenntartásához, amely majdnem annyi szavazatot ad nekik, mint a kétszer népesebb Németországnak, Párizzsal és Berlinnel az élen a résztvevők többsége azonban e mechanizmus megreformálását, az úgynevezett kettős többség bevezetését szorgalmazta, amely nem mellesleg visszasorolná Lengyelországot és Spanyolországot az uniós középhatalmak közé. Nincs egyezség az Európai Bizottság majdani létszámát és összetételét illetően sem. Az alkotmánytervezet értelmében a szavazati joggal rendelkező biztosok számát a hatékonyság növelése érdekében 2009-től tizenötre szűkítenék, ami elsősorban az új tagok és a kisállamok érdekeit sérti. A belépésre váróknak már csak szomorú történelmi tapasztalataik miatt is rosszul esne, ha megint kiszorulnának a valódi döntéshozatalból, így aztán ez a kör érthető módon ragaszkodik az „egy tagállam, egy biztos” elvének megőrzéséhez. A kölcsönös védelmi segítségnyújtás kötelezettségéről szóló alkotmánycikk szövege miatt a semleges államok aggódnak, míg továbbra sem szerepel a tervezetben a kereszténységre mint az egyesülő Európa fontos szellemi örökségére való utalás.
Az oly sokat emlegetett lengyel és spanyol makacsság a fentiek ismeretében azonban csupán a jéghegy csúcsa. Legfeljebb a válság valódi okainak elkendőzését szolgálhatja e két ország, s különösen Lengyelország bűnbakká tétele. Mint például a La Repubblica is fogalmaz, sokkal inkább arról van szó, hogy az EU nem nagyon tud megbirkózni a bővítés nehézségeivel, Nagy-Britannia az öreg kontinens és az Egyesült Államok között lavíroz (egyes vélemények szerint a háttérből most is tüzelte Varsót és Madridot), Németország és Franciaország érezhetően mind szorosabb szövetségük következtében pedig immár nyilvánvalóan egyre nehezebben rendelhető alá az európai központnak. A bővítés körüli huzavonák, a mind kiábrándítóbb és kicsinyesebb viták azt jelzik, hogy Európa elvesztette lelkesedését, míg a keresztény örökség megkérdőjelezése egyebek mellett az érték megingásáról árulkodik. Így aztán nem lehet csodálkozni azon, hogy mind gyakrabban jósolják, politikai értelemben a kimúlás fenyegeti az Európai Uniót, ha nem talál vissza a régi útra, nem szerzi vissza elvesztett lendületét. Az alapokmány nélkül maradt uniót azonban már csak azért is nehéz felpörgetni, mert a tagországok közvéleményei eközben mind euroszkeptikusabbak. Különösen nagy szükség lenne ugyanakkor a dinamizmusra, az egység megtalálására a világrend érezhető változása közepette, hiszen e nélkül Európa még kevésbé fogja tartani a versenyt az Egyesült Államokkal, de a feltörekvő Kínával sem. Sajnos eközben az új Európának legfeljebb a körvonalai látszanak, működőképessége erősen kérdéses. E nélkül pedig komolytalan olyan nagyobb kihívások terén előrelépést várni, mint a közös kül- és védelempolitika.
Az elfedhetetlen brüsszeli kudarc közben a nagyokat, elsősorban megint csak Franciaországot és Németországot a kétsebességes Európa szívükhöz érezhetően közel álló tervének megvalósítása felé tolja. Érezhetően felerősödtek ismét azok a hangok, amelyek egyfajta élcsapatot hoznának létre azokból, akik hajlandóak tovább menni az integráció útján. A megerősített együttműködés elképzelése azonban csak tovább növeli a feszültséget, a széttöredezettséget. A törésvonalak ugyanis átrendeződnek, s immár nem csak a régi és az új Európa között húzódnak. Egyrészről egy táborba került lényegében a többiekkel Madrid és Varsó, de további repedéseket okoz, hogy az újak közül Budapest és Prága a maggal tartana. Ami a magyar kormányt illeti, e döntésével immár rövid időn belül másodszor vállal szerepet az európai egység aláaknázásában. Először az iraki háború kapcsán a vén Európával szemben gondolkodás nélkül aláírva a nyolcak levelét az atlanti oldalra állt, míg most éppen az akkor megleckéztetett Párizs és Berlin mellé sorakozna föl a tegnapi szövetségesek ellenében. E múltban gyökerező elvtelen, sodródó politizálás ismét nem az ország érdekeit tartja szem előtt, mozgatója a mindenkor és mindenkinek megfelelni akarás. Ebben az sem zavarja a Medgyessy–Kovács tandemet, hogy egyszerre akarnak szövetségesek lenni a frontvonalak mindkét oldalán. Az ilyen partnereket azonban általában egyik háznál sem szokták megbecsülni. Szavazatuk ugyanis bárki számára ingyen megszerezhető, ebből következően nem is túlságosan értékes. A most hátba támadott lengyelek is haragudni fognak majd, s ez rosszul jöhet a regionális érdekegyeztetéskor, a franciáknak eszükbe juthat Budapest Amerika-pártisága, így korántsem lesznek bőkezűek. Varsó ugyanakkor most bírálatok özönét kapja, a lelkük mélyén azonban a legnagyobb kritikusok is elismerik, hogy a nemzeti érdekek védelméről van szó. Valahol értékelni is fogják majd a lengyelek kompromisszumait, hiszen nem szolgaként, hanem ellenfélként, egyre inkább vetélytársként néznek rájuk. De vehetünk más példát is. Az új belépők közül több jelből ítélve Észtország és Litvánia sem akar részt venni az unió az unióban, azaz egy új európai „magunió” létrehozásában, de az alapító Olaszország is vonakodik elkötelezni magát a kétsebességes Európa kockázatos elképzelése mellett. Ezzel kapcsolatosan Nagy-Britanniának is vannak félelmei, így London attól tart, hogy különállása miatt a kapaszkodósávban reked.
A hőn óhajtott egység helyett tehát láthatóan egyre nagyobb a töredezettség, amely a válság mélyülésével megkérdőjelezheti az Európai Unió politikai jövőjét is. Aggasztó jel az is, hogy az Egyesült Államokkal szemben oly elvi magatartást követő franciák és németek az Európán belüli vitákban éppoly nagyhatalmi politikát folytatnak, mint Washington, amellyel különösen az erre történelmi okok miatt oly érzékeny kelet-közép-európai új tagok érzékenységét sértik. Mindezek a tendenciák nemcsak az új Európa kialakulását jegelik, de dermesztőleg hatnak a közvélemény hangulatára is.