Jégvirágok

Szótáramban a jégvirág a legszebb magyar szavak között van, s hogy mennyire kockázatos ilyesmit állítani, az is bizonyítja, hogy Kosztolányi tíz legszebb szava közül hirtelen csak a gyöngy és a pillangó jut eszembe. Köztük van-e a szív? A hó? A fátyol? Észre sem veszem, máris elkapott korunk betegsége, a versenymánia. Micsoda butaság rangsorolni a szavakat! Nem tudnám megmondani, melyik a szebb: a kenyér vagy a szellőrózsa.
De hogy a tél, s mindaz, ami hozzá tartozik, hóesés, ünnepek, otthoni meghittség, sőt még a lázas betegségek is, számomra a legcsodálatosabb érzésekhez kötődik, az biztos.
A füstölgő kémény például egész gyerekkoromat felidézi. Milyen kiszámíthatatlan varázslatokra képes az emlékezet! Egy kicsit távolabb kellett leparkolnom, amikor nemrég anyámat mentem meglátogatni, s úgy láttam régi házunkat, ahogy legtöbbször gyerekkoromban iskolából hazafelé menet. A kéményre néztem, s átfutott rajtam: nem füstöl. Zavarba ejtő érzés volt, egész testemben megremegtetett. Hogyan is füstölhetne? Legalább harminc éve nem füstöl már, hiszen anyám is gázzal fűt azóta.
Az a személy, aki azóta lett belőlem, automatikusan becsapja a kocsi ajtaját, fölnéz a régi ház kéményére, és szervezete rejtelmes labirintusában föléled évtizedekkel azelőtti énje. Megy haza az iskolás lány, és a kéményt fürkészi: füstöl-e már? Ha füstöl, akkor lehet, hogy már a vacsora is fő a sparhelten. De legalább már kezd meleg lenni. Vagy már meleg is van.
Ha viszont nem füstöl, akkor baj van. Akkor nem ért még haza senki, és bizony be kell fűteni. Hátramenni az udvarba, ha nincs előkészítve a gyújtós, akkor aprítani kell, vagy összeszedni az apám által szanaszét hagyott tüzelni való aprófát, forgácsokat alágyújtósnak, esetleg van összevágva fa, esetleg nincs. Talán van szén, talán nincs. Aztán a begyújtás kockázatos tevékenysége! Sokszor minden ajtón, ablakon dőlt a füst, mert rossz volt a huzat, füstszagú lett a ruhám, a hajam, még a tea is, amit esetleg hirtelen főztem magamnak. Hol vannak? Miért nem fűtött már be valaki? Nem is annyira a füstszagú hideg volt rossz, hanem az elhagyatottság.
Aztán a kisgyerek boldog büszkesége, ha mégis sikerült meleget varázsolni, mire a többiek hazajöttek, a „jóság” próbálgatása, várakozás a dicséretre, ami persze ritkán jött, hiszen természetes volt, hogy az fűt be, aki először ér haza. Később egy versembe is bekerült a „kémény-élmény”: „S mire zsebemben harminc cserebogár, kémények festik a vacsorát az égnek.” Nyilvánvaló, hogy itt, ebben a versben ősz van. Télen nincs cserebogár.
Télen cinke van és rigó és veréb. Sok fagyott madártetem, melyeket akkor még nem jutott eszembe eltemetni. Annyi jóság még nem szorult belém. A madáretetés korszaka is később jött el.
A jégvirágos ablakok mögött bámészkodva húgommal törődtünk is mi a madarakkal! Mert fűthettünk akárhogyan, az ablakról nem múltak el a csodálatos, fehér bársony csillagminták, az ablakra merevedett, kinagyított hópelyhek. Karcoltunk, rajzoltunk, írtunk, üzentünk a jégfüggönyön át húgommal. Talán versenyeztünk is, ki tud jobbat kitalálni. Vagy csak néztük kifelé a körmünkkel rajzolt műalkotásokon át, a jégvirágok mesés keretet adtak mindennek, ami odakint történik, és annak is, ami odabent.
Neveket adtunk a jégvirágoknak: ez pipacs, nem tudod, hogy a pipacs piros?, de igenis van fehér pipacs, az mákvirág, te hólyag, te vagy a hólyag, ez rózsa, az gyöngyvirág vagy krizantém.
Szegfű. Eltelhet akárhány év, a Szegfű nekem nagyapám tehene lesz mindig, mert így hívták. Utáltam és féltem tőle, mégis nekem kellett néha legeltetni. Laci lovat viszont szerettem, felülhettem a hátára, simogathattam. A frissen hullt hóban néha még ma is látom a vérnyomokat, amikor róka vagy görény hurcolta el a tyúkokat. És disznóvér is folyt a hóra, a visítás elől már jó előre betegnek tettettem magam, magamra húztam az összes ágytakarót, mégis hallottam. A betegség mint menekülés azóta is jól bevált szokásom. Elég volt egyetlen kitalált hógolyó, ami úgy eltalált, hogy még az orrom is vérzett, nagyanyám rögtön dugott az ágyba. Soha, egyetlen percig nem kételkedett bennem. Máig nem értem, hogy nem nyomott agyon az a sok dunyha, súlyos télikabát, amit rám pakolt, én pedig hódoltam kedvenc időtöltésemnek, az olvasásnak. Inkább csak lapozgatás volt ugyan, és a képek nézegetése, mert a betűket még nem ismertem. Azt hittem, az az olvasás. Volt egy háromkötetes könyvünk, egyenként is nagyon nehezek voltak, az volt a címe, hogy Afrika növény- és állatvilága. Az egész könyv barna volt, a külső és belső borító, a képek, utólag úgy tűnik, még a lapok is barnák voltak. Imádtam ezt a könyvet. Nem tudtam betelni a meztelen bennszülöttek és az elefántok látványával. Afrika napja sütötte fázós orromat, amit nem takarhattam el, didergő kezemet, amit időnként elő kellett vennem a lapozáshoz, kint már nem visítottak a disznók, a férfiaknak egyre jobb kedvük lett, készült a hurka és a kolbász, egyedül a sült vérből nem voltam hajlandó enni. A disznó fülét viszont előszeretettel ropogtattam.
De vissza a pesti jégvirágokhoz. Sült tök, sült krupli, sült gesztenye, sült alma illata lengi be az akkori konyhát. Lepcsánka, pirítós kenyér. Néha nagymama rongyos lángosa. De az már nagyon nagy ünnep volt.
És a varázslatos diótörés. Azt nagyon szerettem, így dolgoztam is meg nem is, mert alapvetően lusta voltam, és diótörés közben lehetett álmodozni, mi lehet a jégvirágokon túl. Ott jön valahol lassan a Mikulás, a Jézuska. A frissen darált mák illata! A mazsola, amit mindig megdézsmáltunk. Nem volt hiányunk semmiben.
Hiányuk a mai gyerekeknek van inkább. Sajnálom őket, hogy mindig új és új kell nekik, és mindenből sok. És minél több van, annál kisebb az öröm. Nem tehetnek róla, a felnőttektől tanulják el az igényeket, a felnőttek pedig az üzletektől. Az ajándékozás örömét pedig átveszi a szorongás, a megfelelési kényszer.
Emlékszem a szörnyű élményre, amikor bementem New York – és valószínűleg a világ – legnagyobb lemezboltjába. Tíz percet sem tölthettem el, attól féltem, rám dől az üzlet, az irgalmatlan lemezhegyek és lemezutcák, pánikszerűen menekültem a levegőre.
Történhetett bármi az elmúlt negyven-ötven, akárhány évben, egyedül az áruválaszték és a kényelem nőtt, semmi más nem változott. „Az egyetlen lehetséges igazság az igazságtalanság újfajta elosztása volna. Az emberek azért csinálnak forradalmat, hogy mások kerüljenek a hálókocsikba” – írja szerelmének a változásokban csalódott író, Albert Camus az ötvenes évek elején.
Akkoriban, amikor mi a jégvirágos ablaknál állva húgommal visszafojtott lélegzettel hallgattuk szüleink sustorgását: kabát kell a gyerekeknek. Nem, a csizma fontosabb. Hócipőjük sincs. Lett csizma, kabát, hócipő, szánkó, minden. Mi még olyan gyerekek voltunk, hogy mindennek tudtunk örülni. Csak egyedül lenni nem szerettünk.
Képesek voltunk ordítani, hogy jöjjenek már haza. Kezdetben meg, közvetlenül Pestre költözésünk után – egyetlen helyiségből álló utcai üzlethelyiségben laktunk –, védekezésül egyenesen megbénultunk, ha egyedül voltunk otthon, vártuk, hogy hazajöjjenek. Anyám azóta is meséli, hogy megrémült, amikor munkából jövet meglátott minket ülni a küszöbön, kezünkben egy-egy hatalmas szelet zsíros kenyérrel, húszfokos hidegben, és köszöngettünk az arra járóknak. Volt, aki visszaköszönt, volt, aki nem. Itt nem szokás mindenkinek köszöngetni, mondta, se az ajtóba kiülni. Hamar leszoktunk a köszöngetésről, később már annak sem köszöntünk, akinek kellett volna.
Az első hóval persze nem versenyezhet semmi. Az mindig olyan, mintha először látná az ember. Nem lehet betelni a mesévé szelídülő, lassuló világgal, a fehértől megszépülnek az arcok, gyerek lesz mindenki újra. Örömmel nézem a hatalmas hóban araszoló, csúszkáló, ügyetlenkedő autósokat, most aztán vége a száguldozásnak, megbénul, pöfög, forgolódik többmilliós Mercedes és aprócska Fiat, mintha az Úr csak azért küldené ránk omló, zuhanó, szállingózó hófüggönyét, hogy figyelmeztessen: lassítsatok és gondolkozzatok.
Rátok fér, néhány nap múlva száguldozhattok újra, fröcskölhetitek a sarat egymásra, kerülgethetitek a mocskos hóbuckákat.
Gyalog megyek anyámhoz újra, fölnézek a kéményre. Nem füstöl. De tudom, hogy jó meleg van, az ablakon nyoma sincs jégvirágnak. Ha lesz időm, segítek neki diót törni. A Blaha Lujza téren van egy gesztenyesütő, néha hazáig őrizgetem magamban az illatát. Csizmát is kéne vennem, kabátot is. Majd eldöntöm, melyik a fontosabb.
Eltelik csaknem egy élet, és nem változik semmi.
Semmi lényeges.