Karácsonyi könyvesház

Elemérnek Zentára
A régi Magyarország képeslapokon
Major Anita

Ha eltekintünk a botladozó kezdő soroktól és az „eurokonform” záró gondolatoktól, Saly Noémi adatokban gazdag, invenciózus ajánlása méltó nyitánya a kötetnek. Megtudhatjuk, hogy a levelezőlap intézményes bevezetése 1869-ben Emmanuel Herrmann-nak köszönhető: két krajcárért árulták a lapocskákat, s mindjárt a megjelenés napján tízezer darab fogyott belőlük. Nem sokkal később már illusztrálták is azokat. Barthes fotóesszéjéből kiindulva valóban szinte minden képen felfedezhető a „punktum”, vagyis az apró részlet, amely megfogja a szemlélőt. Érdemes nagyítóval vizsgálódni: elidőzni egy-egy arcnál, feliratnál, kerítéskorlátnál, ruhafodornál. A régi Magyarország elevenedik meg a fotókon, s ha nem is kiáltunk Trianon miatt, csak menekülhetünk a nosztalgia elől.
Igazi Monarchia-hangulat: magyar és német feliratokkal, kávéházakkal, konflisokkal, szecessziós bútorokkal. Néprajz, stílustörténet, frizuradivat, korabeli helyesírás, életképek. A „modelleknek” a hosszú exponálás alatt mozdulatlanná kellett dermedniük, a pillanat mégis ott a fotókon. Nem beszélve az intimitásról: ki ne böngészné kandi kíváncsisággal a „szépreményű Herter Mariska úrleányt szivélyesen üdvözli becses nevenapja alkalmával egy tisztelője” kalligrafikus sorokat? Úgy látszik, a posta már akkor is késett, legalábbis Elemérnek Zentán, aki „Aranyos Gizusa édes lapocskáját” csak 23-án kapta meg, holott 21-ére volt keltezve. Keménykalapos fiatalember támaszkodik sétapálcájára, katonák kugliznak, gőzhajó pöfög. Szellemes reklám népszerűsíti a pöstyéni gyógyfürdő csodavizét: peckesen lépkedő úrfivá emelkedik az evolúciós lánc elején még görnyedt, mankós beteg. Egy szürreális látomás Nyíregyházát mutatja be a jövőben – égi villamosokkal. A nagybecskereki vízvezeték pedig nem más, mint két öszvér dézsákkal megrakva.
Domokos Mátyást az irodalmi szemelvények válogatásánál a hangulat visszaadása motiválta, így lettek teljesek a régi históriák. A több mint nyolcszáz képeslapot, szöveghű címleírással – Budapest, Dunántúl, Kisalföld, Felvidék, Erdély, Alföld, Bánát, Tengermellék fejezetekbe gyűjtve –, az Országos Széchényi Könyvtár anyagából tallózta Cseh Mária és Szarka Anita. A „Kedves Kálmán bácsi! Sokszor gondolom, jobb itt lúbiczkolni mint az iskolában tanúlni üdvözlettel a hálás tanitványa” őszinte szavakkal ajánlom a reprezentáns albumot – mely lubickolva tanít, szórakoztat és szomorkodtat.
(A régi Magyarország képeslapokon. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 9800 forint)

Kétszólamú kórus
Romsics Ignác a rendszerváltásról
Kő András

„A tegnap csupán álom, / A holnap nem több, mint látomás, / Minden tegnap a boldogság álma, / Minden holnap csak remény csillogása. / Vigyázz ezért, hogy mit kezdesz a máddal!” Ez a bölcs szanszkrit szöveg jutott eszembe azután, hogy végigolvastam a magyarországi rendszerváltásról szóló könyvet. A tegnap csupán álom lenne? A holnap sem több, mint látomás? Az idő alapegysége az esemény, ezért az időgazdálkodás titka az események irányítása. Kezünkben egy könyv, amely visszaidézi azokat az eseményeket, amelyek a nagy fordulat előidézői, kiváltói voltak. Újra lepereg a szemünk előtt az a néhány év és hónap, amely a demokratikus átalakuláshoz vezetett. A távlat már elég ahhoz, hogy öszszefüggéseiben lássuk, milyen történelmi időszak részesei voltunk; felfedezzük tegnapi önmagunkat, ahogy a tüntető tömeg részesei vagyunk; az újratemetésen, a Hősök terén állunk; közérzetünket firtató kérdésekre válaszolunk; a Nemzeti Kerekasztal döntéseit latolgatjuk, az utcanevek visszakeresztelését támogatjuk; a címervitában egyértelmű az álláspontunk; az orosz csapatoknak visszaintegetünk – és így tovább, és így tovább, hogy aztán az átmenet első (1988) és második (1989) évét követően eljussunk a demokrácia legelső évéig (1990).
Ezt az időszakot pergeti végig igényes megközelítéssel a könyv. Régi és új arcok tűnnek fel, amelyek a változások különböző időszakaiban hol visszafiatalodnak, hol megöregednek (attól függően, hogy mikor és milyen kameraállásból szemléljük őket); az ellenzéki oldalon még egy csapatban küzdenek olyanok, akik ma már kőkemény ellenfelek – egyszóval jó végigolvasni a könyvet, mert a jó ügy összetereli a hősöket.
A szerző kamerája távolságtartó, kiegyensúlyozott, precíz, pontos, lényegre törő, összegező, az egész köteten végigvonuló idézetei frappánsak, hangsúlyosak, mint például az író Csengey Dénes itt következő mondata: „Kormány és ellenzék kétszólamú kórusban kibontakozást sürget, egymás sarkába hágnak a mindenféle felhívások, programok – és az ország néma és nem mozdul.” Budapest pedig „ma sem Magyarországon fekszik, hanem a levegőben lebeg, kétfelé szakadva az ideológiai irányadó Moszkva és a hitelező Nyugat között” (1987).
A könyv Prohászka Imre kétszáz felvételével válik igazán emlékezetessé, kiegészítve mindazt, ami szavakkal elmondhatatlan.
Szép időszak volt, de – „Vigyázz, hogy mit kezdesz a máddal!”
(Romsics Ignác: Volt egyszer egy rendszerváltás. Rubicon-könyvek, Budapest, 2003. Ára: 4980 forint)

Batu kán az Alföldön
A tatárjárás emlékezete
F. B.

A tatárjárás menetéről és következményeiről a mai napig vitatkoznak a történészek. Az 1241 tavaszán kezdődő és egy teljes esztendeig tartó hihetetlen mértékű vandál pusztítás hatással volt a demográfiai viszonyokra, a politikai reformokra, a mezőgazdaságra, de még az Alföld településszerkezetére is. Az 1241. április 11-én lezajlott muhi csata az Árpád-kor talán legnagyobb katonai kudarca volt, ennek lehetséges okait számtalan tanulmány elemzi; szerencsére aránylag bőséges a korabeli, hitelesnek elfogadható forrás. Ennek ellenére a pusztítás mértékét illetően becslésekre hagyatkozunk, a történészek szerint Batu kán, Kadan, Büdzsek, Borundaj, Bajdar, Orda és Szübeteej seregei Magyarország lakosságának a felét mészárolták le, de a legóvatosabb becslések sem teszik 15–20 százaléknál kevesebbre a veszteséget. Tudjuk azt is, hogy a tatárok nem elégedtek meg a vérengzéssel, mindent elpusztítottak, felégettek, ami csak az útjukba került. (A legnagyobb veszteségeket az Alföld szenvedte el, ott falvak tucatjai tűntek el a föld felszínéről.)
Persze az előzmények is roppant tanulságosak. Rogerius mester (Spalato későbbi érseke) maga is tatár fogságba esett, majd szerencsés megmenekülését követően papírra vetette élményeit. Tanulságos, izgalmas olvasmány. Kiderül belőle, hogy a magyar főrendek a kunok letelepítését nem tudták megbocsátani IV. Bélának, ezért aztán nem adták meg neki a kellő tiszteletet, „szóval és tettel megalázták”, majd, amikor a király hadba szólította az országot, „a magyarok szerfölött nagy vigasságuk közepette nem hitték el, azt erősítgették, hogy már sokszor hallottak ilyen híreszteléseket a tatárokról, és mindig azt tapasztalták, hogy az semmit nem jelent”.
Az Osiris újabb nagyszabású vállalkozásában, a Nemzet és emlékezet sorozat harmadik köteteként (az előzőek: Szent István és az államalapítás, valamint Trianon) jelent most meg a tatárjárásról szóló, tekintélyes terjedelmű összefoglaló, amely korabeli és későbbi forrásokból, valamint a tárgyhoz kapcsolódó – olykor egymással is vitatkozó – tanulmányokból válogat. Ezek közül több most olvasható először magyarul.
(Tatárjárás. Szerk.: Nagy Balázs. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 7980 forint)

Az aacheni kincs
Műveltségünk lexikona
Szepesi Attila

Száznál is több szerző sokesztendei munkáját dicséri a nagyszabású vállalkozás, a Magyar művelődéstörténeti lexikon (középkor és kora újkor) tízkötetesre tervezett sorozat első darabjának megjelenése. Kőszeghy Péter, a kötet közreadója előszavában beszámol a munka megkezdéséről, elmondja, ki mindenki támogatta és üdvözölte Benda Kálmántól Szörényi Lászlóig és Jankovics Józsefig „a régiség lexikona” ötletét. Értelmezi továbbá a „művelődéstörténet” fogalmát, miszerint „ez a szaktudományok által kihasított tudományszeletek (irodalomtörténet, művészettörténet, zenetörténet, jogtörténet, nyelvtörténet, filozófiatörténet, orvoslástörténet, ipar- és mezőgazdaságtörténet, pénztörténet stb.) együttes, komplex vizsgálata…” Szükségesnek tartja továbbá megjegyezni, hogy „a magyar jelzőn a magyarországit értjük”, ami fontos, hiszen a reményteli könyvfolyam – mint alcíme is utal erre – olyan hajdani időket vizsgál, melyekben a magyarság fogalma igencsak különbözött a ma használatos (és a XIX. században kialakult) változattól. Kőszeghy bölcsen utal arra is, hogy a kutatás olyan folyamat, amelyben vitatott kérdések és nem egységes megközelítések is értelemszerűen jelentkeznek, s „nincs kezünkben a bölcsek köve, amelynek segítségével egyik vagy másik szempont mellett kizárólagosan dönthetnénk”.
A reprezentatív, a tudományost a közművelődési szempontokkal összeegyeztetni igyekvő mű első kötete mindössze az a és b betűs címszavakat tartalmazza (Aachen – Bylica), és már ez az esetleges tény is jelzi, hogy a kultúrhistóriai búvárkodás területe topográfiailag nehezen körülhatárolható, hiszen az első címszó, az „aacheni kincs” Nagy Lajos királyunk által a nevezett városnak ajándékozott különféle tárgyakat (Madonna-kép, násfa, palást és gyertyatartó) regisztrálja, míg a könyvet záró címszó Mátyás király lengyel csillagászának (Marcyn Bylica, magyaros nevén Ilkus Márton) művét taglalja.
Kőszeghy Péter arra is utal előszavában: „A Maműlt tíz, egyenként ötszáz oldalas, gazdagon illusztrált kötetben tervezzük megjelentetni, évente 2–3 kötetet.” Mindez, eltekintve a talán nem éppen szerencsés, „törökös csengésű” Maműl (Magyar művelődéstörténeti lexikon) rövidítéstől, amely a kötet gerincén is megjelenik, szép reményekre jogosít. Bízzunk benne, hogy három-négy esztendő alatt valóban kezünkbe vehetjük a könyvsorozat valamennyi kötetét.
(Magyar művelődéstörténeti lexikon – Középkor és kora újkor, I. Aachen – Bylica. Balassi Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 5700 forint)

Hetedhét ország leírása
Könyvritkaság hasonmás kiadásban
L. Cs.

Fantasztikus könyvritkaságot vehet kezébe az olvasó a felvidéki Méry Ratio könyvkiadó jóvoltából: Vályi András Magyar Országnak leírása című háromkötetes munkáját. Az 1796–1799 között Budán megjelent történeti-statisztikai-geográfiai mű a magyar nyelvű tudományosság egyik úttörője – a kor szenzációjának számító könyvet annak idején versben köszöntötte Baróti Szabó Dávid és Virág Benedek is.
A kassai segéd-tanfelügyelő a budai országgyűlés azon határozata után húzott csizmát, hogy az urak megszavazták a magyar nyelv taníthatóságát. Sietnie kellett, mert a kiszoruló latin nyelv helyére igen szívesen került volna a német. Olyan magyar könyvet akart adni az emberek kezébe, amelybe még az írástudatlanok is szívesen belenéznek – merthogy abban róluk is szó esik. Ha nem is név szerint, de szülőhelyükről, őseikről, papjukról-tanítójukról mindenképpen. Az akkori Magyarország tizenkét és fél ezer helysége kapott címszavat és ízes nyelven leírt „tudósításokat”: Vályi felleltározta az egész hazát.
A „nemzetünknek javát és előmenetelét is eszközlő, hiba nélkül való” könyv „sanyarúságos időben készült” – az utazások mellett rengeteg levelezés és kínlódás árán gyűltek csak az adatok, de a szerző nem hagyta magát: „ki fogom nyomtatni, ha én változó egészségem miatt belé halnék is”.
A könyvgyűjtők számára igazi csemegét kínáló három vaskos kötet hasonmás kiadása felmenőinket, kedves településeink egykori arcát mutatja be élvezetesen. Minden magyar megtalálja benne városát-faluját, még ha az adott település azóta már másik ország térképén található is. A régi köszöntővers szerzője szerint Vályi „fáradozása körül két haza népe örül”, de azóta már hét országban lakik a magyar haza népe.
(Vályi András: Magyar Országnak leírása. Méry Ratio Kiadó, Somorja, 2003. Ármegjelölés nélkül)

Istennek háta
Grendel-mű egy régi titkos ügynökről
Lázár Fruzsina

És eljön az Ő országa…
Na, de ki az az Ő? Ács Krisztián József és Mária gyermeke, aki a biztosítási ügynök küldötte, és azért jött a Földre, hogy megteremtse a mekdonaldsz, a diznilend és a vidalszasszonvosengó világát? Vagy Richard Wagner, a titkos ügynök egy eltűnőben levő hazug és gyilkos rendszer katonája?
1989-et írunk, a Kelet-Közép-Európát elválasztó vasfüggöny már darabokban, de hogy mi jön ezután, azt senki sem tudhatja előre. Káosz: valóság, valószerűtlenség és álmok – többek között összenőtt ujjú, szőrös kezű, kénszagú biztosítási ügynökökről, akik nem szeretik, ha az ördögöt emlegetik – keverednek Grendel Lajos regény-pamflet-drámájának lapjain. Ám ki tudja eldönteni, hogy mi a valóság abban a világban, amelyben a templomokat először fegyverraktárrá alakítják, aztán mekdonaldsszá, ahol bor helyett Coca-Colát isznak, ostya helyett hamburgert esznek a „hívők”. Amelyben a csodákat hatástalanítani lehet; melyben, ha már minden ellenséget lelepleztünk, a maradékot saját embereink között kell keresni. Ahol így vagy úgy, de a hatalom kizárólag a félelmen alapul.
Mi történt? Talán Isten hátat fordított nekünk? – kérdezik egymástól a szereplők. Az nem lehet, hiszen Isten mindenütt jelen van, meg nincs is neki háta. „Mi szerettünk volna hátat fordítani neki, de ez nem sikerülhetett. Akármilyen irányba fordulunk, ő mindig szembenéz velünk.”
Két világ határán kétféle – valójában egymástól nem túl sokban különböző – értékrend ütközik, ám mindkettő ugyanazt eredményezi: félelmet, megaláztatást. És ugyanolyan emberekre van szükség mindkét oldalon, akik tanulnak ugyan, de nem gondolkodnak. A modern „szenvedéstörténetet” átszövi a fanyar humorú, némileg önironikus Elbeszélő története, aki amellett, hogy szerelmes, tárgyilagos kívülállóként szemléli a körülötte zajló eseményeket, és pamfletet ír egy régi rendszer titkos ügynökéről. Vagy a titkos ügynök írja meg az általa nem sokra tartott író szerelmi történetét? Ez már titok marad…
(Grendel Lajos: És eljön az Ő országa. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2003. Ára: 2300 forint)

Kettétört pénz
Talányos jelképeink
P. Szabó Ernő

Ha azt várjuk e színes szimbólumtártól, hogy családunknak fölolvashatjuk: mit jelképezett a jászol különböző korok embere számára, csalódni fogunk, mert ez nincs benne a könyvben, ahogyan a (betlehemi) csillag jelentéstörténetének értelmezése is hiányzik. Megtudjuk viszont, hogy mely jelképek – és miért éppen azok – voltak a legfontosabbak az egyes nagy kultúrák, vallások számára, illetve hogy hogyan formálódott egyes korokban a jelképeken alapuló kommunikáció, amely minden nép kultúrájának alapja. Kultúr-, vallás-, üdvtörténeti albumot lapozgatunk, olyasféle művet, amelyről Hans Biedermann grazi professzor, a Szimbólumlexikon szerzője (Corvina, 1996) várakozásteljesen így írt: „Úgy látszik, hogy még várnunk kell egy bevezető, összefoglaló mű megjelenésére, amely teljes szélességében öleli föl Európa, Ázsia, Afrika és az Újvilág szimbolikáját, az ősidőktől napjainkig, amely szóban és képben behatol e lebilincselő témakörbe, szóhoz juttatva magukat a régi forrásokat is…”
Ez a könyv lépés egy efféle mű felé, hiszen az őskor éppen úgy szerepel benne, mint az ókor, az ázsiai, afrikai vallások. Európát illetően azonban a szerző érthetetlen módon megáll a korai kereszténységnél. Sem az érett középkor gazdag szimbolikáját, sem a reneszánsz izgalmas időszakát, sem a szabadkőművességet nem tárgyalja, arról nem is beszélve, hogy a XX. század politikai jelképeinek vagy a fogyasztói társadalom szimbólumainak történeti-filozófiai hátterét bemutatva adhatna igazi szellemi izgalmat. Igaz, találós kérdéseket – ha nem is jelképtáriakat – kínál e szép album is: miért hiányoznak belőle például a mutatók? Miért kell Közép- helyett Mezo-Amerikát írni még fejezetcímben is? S főként: mikor keletkezett a Piacenzában előkerült világot jelképező etruszk májmodell: Krisztus előtt a IV. században, ahogyan a fülszöveg állítja, a III.-ban, ahogyan a képaláírásban áll, vagy a II.-ban, mint a szövegben olvasható? A megfejtők jutalma: a szimbólum szó a görög symbolonból származik, így nevezték a kettétört tárgyat, többnyire pénzt, amelynek összeillesztésével azonosíthatták egymást az emberek, jelen esetben a könyvek és az olvasók.
(Natale Spineto: Szimbólumok az emberiség történetében. Officina ’96 Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 7990 forint)

A lázadó ember
Olivier Todd Camus-monográfiája
Ferch

Eseményszámba menne ez a könyv, ha még lehetne valódi esemény egy könyv megjelenése. A Cambridge-ben végzett Olivier Todd, a volt sztárriporter, a L’Express egykori főszerkesztője az életrajzírás legjobb hagyományait felelevenítve írta meg Albert Camus-ről szóló könyvét.
Todd 1996-ban a budapesti könyvesztiválon mutatta be a franciául akkor megjelent kötetet. „Camus »bűne« az volt – mondta a Magyar Nemzetnek adott interjúban –, hogy fél évszázaddal korábban mondott el olyan dolgokat, amelyek ma közhelyek.” Ma viszont – tegyük hozzá – ezeket a dolgokat sokszor azzal intézik el, hogy közhelyek, ezért nem foglalkoznak velük.
Camus az egyik legolvasottabb európai író, igazán azonban nagyon kevesen ismerik. Hazájában elszigetelt maradt, még a Nobel-díj átvétele után is, amiért – ma már tudjuk – elsősorban Sartre és a Sartre-imádó értelmiségiek a felelősek. Olivier Todd könyve egyszerre ösztönöz felfedezésre és mélyebb ismeretek megszerzésére. Szerzője nem ítélkezik, nem oszt igazságot, arra törekszik, hogy eloszlassa a Camus körül lebegő ködöket. Felidézi életének legfontosabb problémáit, időszakait, szereplőit. Viszonyát szülőföldjéhez, Algériához, az ellenálláshoz, a kommunista párthoz, az asszonyokhoz, akiket szeretett, vitáját Sartre-ral és más francia értelmiségiekkel. Elemzi az újságíró, a színházcsináló, a kiadói szerkesztő s persze mindenekelőtt az író Camus tevékenységét. Hatalmas tömegű levéltári dokumentumot dolgozott fel. Kutatott Franciaország több városában, Washingtonban és Moszkvában (ott, a Komintern levéltárában találta meg az algériai kommunista párt iratait). A szerző maga is meglepődött, mennyire önéletrajzi ihletésű ez a tragikus körülmények között megszakadt életmű. (Camus A boldog ember című regénye kéziratát viszi barátaival Párizsba, amikor az autó, ki tudja, miért, nekirohan egy fának. Az író azonnal meghal.)
Olivier Todd a mindig kételkedő, lázadó emberről fest kivételesen hiteles portrét. Arról az alkotóról, aki szerint „az egyetlen koherens filozófiai álláspont a lázadás”, és akinek „minden kompromisszum kompromittáló”. Az életrajzíró szerint Camus „alapvetően az emberrel magyarázza az embert. Az emberi lényt és kibontakozását, a boldogságot tartja végső célnak.” Todd tudósnak is dicsőségére váló alapossággal dolgozza fel anyagát, nem „regényesít”, könyvét mégsem lehet letenni. Olyan következetes embert ismerünk meg belőle, aki minden körülmények között, betegségben, szegénységben, sikerek és politikai támadások közepette is azonos tudott maradni önmagával. Köpönyeget soha nem fordított.
(Olivier Todd: Albert Camus élete, 1–2. köt. Ford.: Mihályi Zsuzsa és Lőrinszky Ildikó. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003. Ára: 4200 forint)

Kötéltánc egy báróért
Rendhagyó Mednyánszky-album
Margittai Gábor

Három dölyfös tekintetű, skatulyából előhúzott monarchiás katonatiszt álldogál az erdő szélén; a negyedik egy hófehér Tolsztoj-szakállú, nyitott zubbonyú, borzas vénember, révetegen mosolyog, mint Vanek úr a légióban. Ő báró Mednyánszky László, a felvidéki koldusmágnás, aki hatvankét évesen haditudósítóként járja be az első világháború legvéresebb frontjait, ontva magából a halottakkal, sebesültekkel, semmiből a semmibe vonuló menetoszlopokkal zsúfolt rajzait. Ezen a fotón keresztbe font karjai, huncut arcjátéka, szembefordulása a többiekkel pontosan ábrázolja e sehová nem tartozó, bizarr vágyaitól űzött, mégis minden környezetébe diszkréten illeszkedő személyiséget. Aki a párizsi rongyszedők és útonállók, az alföldi parasztkocsisok vagy a pesti zsidónegyed lakói között éppúgy el tudott vegyülni, akár a legfinomabb arisztokraták társaságában.
A Mednyánszky-életművet összefoglaló kötet az év egyik legtorokszorítóbb, legrobbanékonyabb vállalkozása. Akárcsak az októbertől jövő februárig nyitva tartó monumentális kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában, amelynek voltaképpen katalógusa és szellemi foglalata ez a könyv. Lesz, aki pogány örömmel forgatja majd lapjait, lesz, aki dühödten lesöpri polcáról, hazánkban és Szlovákiában egyaránt – de így van ez rendjén. Mert ősrégi, bebetonozott tabuk dőlnek meg egy csapásra. Horribile dictu: magyar és szlovák szakértők közös vándorkiállításon, közös kötetben vallanak színt arról a festőzseniről, aki miatt korábban – és többnyire még ma is – nem voltak beszélő viszonyban egymással. Egy kettéhasított életmű és egy szétszakított alkotó forrhat ideig-óráig össze, és a Szlovákiában ragadt korai Mednyánszky meg a hazai érett Mednyánszky újra önazonossá válhat.
Nem kis fegyvertény ez, amit mi sem mutat jobban, hogy a kiállítás képei előtt sorakozó tanulmányokat átjárja az ideges feszültség, a harcias vitakedv, és, különösen a szlovák szerzőknél, a védekező-önigazoló szándék. A sajátos közép-európai elhülyülés mintapéldája az a kisszerű disputa, mely Mednyánszky László nemzeti hovatartozásáról zajlik csaknem Trianon óta. A szlovákiai kutatók minden becsületes kompromiszszumkészségük ellenére még jelen forradalmi kiadványban is azon igyekeznek, hogy a legjobb esetben is „kozmopolitának”, „közép-európainak”, „internacionalistának” kilúgozott magyar arisztokratát és alkotásait homályos, bizonytalan körvonalú szellemi térben helyezzék el, amely szerintük semmiképpen sem magyar, inkább szervesen kötődik a szlovák modernizmushoz. Ez a kötéltánc leginkább arra alkalmas, hogy elterelje mindkét fél figyelmét annak az életműnek a legfőbb problémáiról, amely a magyar művészettörténet egyik csúcsteljesítménye; de egyszersmind alkalmas arra is, hogy a másokéin keresztül mi is szembenézzünk saját történelmi komplexusainkkal.
Ám a tanulmány- és képgyűjtemény szerencsére a legkevésbé sem állatorvosi ló: újító szemléletű, bátor tanulmányok, szakszerű kritikatörténeti elemzések, a kor művészi környezetét, Mednyánszky örök elszigeteltségét bemutató filozofikus értekezések, a mundér becsületét derekasan védő, egyszersmind a nacionalista közhelyekkel jobbára szakító, józan szlovák interpretációk állnak össze friss, rendkívül izgalmas gyűjteménnyé, egy ma is zavarba ejtő életmű méltó foglalatává.
(Mednyánszky, 1852–1919. Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. Szerk.: Markója Csilla. Kossuth Kiadó – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2003. Ára: 7990 forint)

Barlangrajztól a vécékagylóig
Művészettörténeti képeskönyv a Vince Kiadótól
B. Gy.

Zavarba jönne a recenzens, ha valaki afelől érdeklődne, miben különbözik a Claude Frontisi által szerkesztett, nemrég kiadott könyv az eddig napvilágot látott képes művészettörténetektől. Bár a fülszöveg a mű egyediségét hirdeti, a kötet nem nyit vadonatúj kultúrhistóriai perspektívákat. Mégis a műfaj élvonalában a helye, ugyanis számos erénnyel bír: tartalmaz korrekt történeti bevezetőt, időrendi táblázatot, érdekes tanulmányt az esztétikum szerepéről, a műalkotás és az idő viszonyáról. Aztán annak rendje-módja szerint bemutat körülbelül ezer jeles alkotást a prehisztorikus barlangrajzoktól a posztmodern korig.
Ami tényleg újszerű: noha a kiadvány a stíluskorszakokat tisztességgel végigveszi, részletes tárgyalásukat már nem időrendben, hanem tematika szerint végzi. Ismerteti – nem középiskolás fokon – az adott kor divatos képzőművészeti technikáit, történelmi eseményeit, filozófiáját; külön fejezetben tárgyalja egy-egy jellegzetes alkotó életművét. További fontos erény, hogy a művészet történetét nem fejlődésként mutatja be (csakugyan nem az), hanem olyasvalaminek, ami a maga uralkodó pillanatában mindig teljes, és lényeges, ami volt és van és lesz, mert hozzátartozik a gondolkodó majom életéhez, akár a lélegzés vagy a klausztrofóbia. De kissé hazabeszél a szerkesztő (a párizsi egyetem kortársművészet-tanára); a kötet közepén már a XIX. századnál, a modernizmus kezdeteinél tartunk. Ez azonban típushiba, a szokványos művészettörténeti elképzelés defektusa. A tördelés nagyon ügyes, mozgalmas, a mai nem olvasó olvasó igényeihez van igazítva, mint a modern szakácskönyvek és életmódmagazinok. A képek válogatása is izgalmas: üdítően hiányzik Boticelli Vénusza és Magritte nem pipája, van viszont Michelangelo-féle Mózes és Duchamp-vécékagyló, valamint – kukkolóbarát módon – tengernyi akt és erotikus alkotás. Mindent összevetve: a kötet igazi sznobcsemege – monumentális, elegáns, illeni fog hozzá a fenyőillat meg a szaloncukor.
(Claude Frontisi: A művészet képes története. Vince Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 11 000 forint)

Gabo szerencséje
Az önéletrajzíró Garcia Márquez
Hanthy

Gabónak valóban szerencséje van. Eszmélése óta író szeretett volna lenni. Az lett. Méghozzá egyike a legjobbaknak. Gabriel Garcia Márquez, a kolumbiai zseni először a Száz év magánnyal írta be magát a világirodalomba, azután jött a többi: A bölömbikák éjszakája, A pátriárka alkonya, a Szerelem a kolera idején, novellák és regények áradata. És most a legújabb, az összefoglaló mű, az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet. Az önéletrajz 2002-ben készült el, és a Magvető Kiadó jóvoltából most itt van karácsonyi könyvkínálatunkban.
A címfordítás ugyan nem túl szerencsés, pontosabban nem követi a modern PR-szabályokat (az eredeti: Vivir para contarla sokkal összefogottabb), az életrajzi regény maga csodálatos írásmű. Benne egy élet bölcsessége, tehetsége, egy kontinens lelke. Nem könnyű európai fejjel kiigazodni ebben a latin-amerikai kavalkádban. Nem könnyű elképzelni, hogyan élt, érzett és vergődött a tizenegy gyermekes család, amellyel Gabo, a legnagyobb fiú számításai szerint összesen ha három évet töltött együtt életében. Ám ebben a három évben és mindabban, ami körülötte történik, évszázadokra visszamenően nyomot hagyott az ősök sorsa és végzete.
Olvashatjuk ezt az önéletírást irodalomnak, pszichoanalitikus műnek, történelmi leírásnak vagy aminek akarjuk. Irigykedni biztosan nem támad kedvünk, hisz Gabónak nem volt sem könnyű, sem gondtalan élete. De mégis. Hol van bennünk az az elszántság és tudatosság, amely már az ifjú emberben ott lappangott, és ami nem riasztotta vissza a nehéz úttól? Garcia Márquez olyan természetességgel ír, ahogy él. Most megajándékozta olvasóit azzal a történettel, amiért élt. Székács Vera, a fordító mindent elkövetett, hogy tiszta, szép szöveget kapjunk. Hogy élvezettel olvashassuk ezt a páratlan történetet.
(Gabriel Garcia Márquez: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet. Magvető Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 2990 forint)