Könyvajándék

L A P S Z É L J E G Y Z E T E K

Azt hiszem, nem tévedünk nagyot, ha úgy véljük: december 25-éről 2003-ban nem Jézus születése jut a legtöbb ember eszébe, hanem a kötelező ajándékvásárlás, az ezzel járó kényelmetlenségek; a tülekedés, a közlekedési dugók, a pénz és az ötletek szűkös volta – esetleg a karácsonyi meglepetések házi készítésére való készülődés és tervezgetés. A XIX. századtól napjainkig évről évre erősödött az ünnep konzumjellege, melyet az „egymásra való odafigyelés” és az „ajándékozás” sürgető és alapjaiban helyes törekvése szentesít. Kár is lenne elítélni azt a vágyat, amelynek középpontjában a másik ember iránti szeretet kifejezése áll. Karácsonykor senki sem akarja önmagát meglepni, divatos szóval élve magamagát „kényeztetni”, figyelme mások felé irányul, és ez akkor sem elhanyagolható körülmény, ha a vásárlásban és fogyasztásban testet öltő gesztus sokszor egész éves mulasztások elleplezésére hivatott.
De bárhogy van is, vitathatatlan tény, hogy karácsony ünnepének jellege alapjaiban változott meg a sokszor rendszeres odafigyelés hiányát pótolni igyekvő felfokozott ajándékozási vággyal. Mert kisebb-nagyobb meglepetésekkel mindig is igyekeztek megörvendeztetni egymást az emberek, de erre a gesztusra nem okvetlenül karácsonykor került sor. Amikor Herczeg Miklós 1529. december 25-én dunaszekcsői „kényszerlakhelyén” tollat fog, hogy hosszú, panaszos levelet intézzen Batthyány Ferenchez, aki megakadályozta I. Jánoshoz való csatlakozását, eszébe sem jut az ünnep alkalmából üdvözletet küldeni, egyáltalán, fel sem merül, hogy a dátumon kívül bármi módon utaljon karácsony napjára. Kortársaival együtt benne élt az ünnepben, de ez nem okozott meglepetést, és a liturgián való részvételen és a böjt befejezésén kívül talán semmi más módon nem is emlékeztek meg Krisztus születéséről. Nem volt szükségük azokra a pótcselekvésekre, melyek a mi ünnepeinket töltik ki.
A karácsonyi készülődés inkább lelki természetű volt, és külsőségek tekintetében a közvetlen környezet rendbetételére, a takarításra, mosásra, mosakodásra és a főzésre szorítkozott. Temesvári Pelbárt, az Európa-szerte ismert magyar ferences prédikátor is a lelki megtisztulásra helyezi a hangsúlyt XV. század végén írt szentbeszédében, párhuzamba állítva a spiritualitást az e napon általános testi tisztaság iránti vággyal: „Krisztus testében jött el, tehát az ő testi eljövetelének megfelelően testedet is nagy tisztaságban kell megtartanod és megőrizned. Mint ahogyan nem akarsz a holnapi ünnepen fürdetlen testtel részt venni, annál inkább kell bűneid mocskát levetned magadról.”
Az ajándékozás szokásának biblikus magyarázata nyilván a három napkeleti bölcs gesztusában keresendő, de maihoz hasonló formája legföljebb száz–százötven éves múltra tekinthet vissza. Az egymás felé fordulás kisebb-nagyobb jeleit pedig nem évente egyszer adták egymásnak az emberek, hanem ahogyan lehetőségük volt rá, de dátumtól függetlenül. A kolduló rendi ferencesek XVI. századi levelezéséből megtudhatjuk például, hogy milyen apróságokkal kedveskedtek egymásnak a barátok. „Íme küldök számodra egy hegyes késecskét, amelyet tavaly hoztam Szakolcáról” – olvashatjuk az egyik levélben. „Küldd el, kérlek, Szent Ambrus munkáját, miután most nagy szükségem volna rá. Ajándékul most mit sem küldhetek” – írja egy másik szerzetes. A mentegetőzés arra utal, hogy az apróbb ajándékok rendszeresek lehettek, és a levelet küldők úgy érezték, a figyelmesség tárgyiasult formájának hiányát meg kell magyarázni társuknak. Egyik franciskánus így szabadkozott, amikor mostoha életkörülményei miatt semmilyen ajándékot sem küldhetett: „Ide helyezve a tövis, bogáncs és sziklameredélyek hazájába, mint igazi remetéknek egyebünk sincs a nyomorúságnál. Időnket is azzal töltjük, amivel az anakhóréták: imádkozunk és szolgálunk Istennek. Ha én most rothadt almát vagy körtét küldenék ajándékul neked, az úton még inkább megromlanának.”
A sok kis ajándékhoz képest mind fizikai, mind szellemi értékükkel kiemelkedtek a könyvek. Régi könyvtáraink telis-tele vannak ajándék könyvekkel; némelyik címlapján három-négy nagylelkű gesztus történetét is megörökítették. Van ebben valami megható: egy tárgy, amely évszázadokon keresztül szolgált arra, hogy az egymás iránti szeretet kifejezője legyen. Még érdekesebb, ha azt is tudjuk, hajdanában kik kedveskedtek egymásnak. Temesvári Pelbárt egyik nagyböjti prédikációgyűjteménye, a Pomerium 1499-ben Hagenauban nyomtatott példányának utolsó lapján például a számtalan apró betűs jegyzet mellett egy ilyen harmadfél száz éves barátság dokumentumát olvashatjuk: a könyvet Szegedi István örök emlékezetül adta ajándékba Pásztói Bálintnak 1637-ben. Örök emlékezetül! Ma már senki sem tudja, hogyan éltek, hol lelték halálukat, merre van a sírjuk a barátoknak, csak az biztos: 1637-ben Szegedi István megajándékozta Pásztói Bálintot. Szeretetének bizonyítéka „túlélte” őket és sikeresen dacolt az évszázadok viszontagságaival.