Levél egy elbujdosott barátom után

A második Cato vádat emelt egy előkelő római polgár ellen, mert az volt a meggyőződése, hogy aki kvirinalisi palotájában vagy epiruszi birtokán avagy könyvei és szobrai között mulat, amíg Róma sorsa a fórumon vagy Pharzalus síkján eldől: éppoly bűnt követ el, mint az a katona, aki sátrában marad a csata napján. Cicero a köztársaságról írt művében támadja azokat, akik maguk elcsüggedvén vagy elernyedvén, másokat is elbátorítanak. Megrója azokat, akik azt állítják, hogy az embernek jogában áll nem szolgálni a hazát, keresni az egyéni kibúvó kényelmét és jólétét a haza jóléte és szabadsága nélkül is, akik semmi erőfeszítést se tesznek, hogy a haza veszélyét meggátolják, s csak arra ügyelnek, hogy a leomló romok őket magukat is halálra ne zúzzák. Nem szabad, hogy a fáradtság, a közöny vagy a csömör elűzze a tisztességes, független és tehetséges embereket a nehéz és mégis szükséges küzdelmek színteréről. A köztársaság – hogy újból a nagy római szónokot és írót idézzem – elveszhet nemcsak ellenségeinek merészsége által, hanem híveinek tompa és lelkiismeretlen közömbössége miatt is.

Az idők kétségkívül rendkívüliek. A légkör zsúfolva van az új dolgoknak finom mérgétől. A múlt és a jövő nagy és végzetes cezúrájának közepén állunk. Nem a reformoktól fázunk – senki se óhajtja jobban, hogy azok jó végre menjenek, mint mi, akik egy évtized óta e reformmunka pionírjai voltunk –, hanem attól az „új világ”-tól didergünk, amelynek leghangosabb kikiáltói között talán egy sincs, kinek fogalma lenne olyan jövőnek építéséről, amelyben múltunknak időtlen értékei is helyet foglalnak az új eszmék oldalán. Idegen és vészes világok árnyai járnak közöttünk. Nekünk már alig van valami abból a szerves, biztos lelki tájékozottságból, amely az ösztön reflexével mozdult fel elődeinkben, s amely mint a királyvíz, oldotta föl és marta széjjel a nemesfémet a salaktól, a helyest a helytelentől, a szükségképpenit a fölöslegtől, a célszerűt a haszontalantól, az idegent a magunkétól, az orvosságot a méregtől. Itt a tisztaeszű, művelt és lelkileg független embereknek rendet és világosságot kellene deríteni az eszmék káoszában.
Azért, hogy ellenfeleid olyan hatalmasok, még nem következik, hogy Neked meg kell hátrálnod és elheverned a semmittevés hencserén. Senkitől se követelünk többet, mint ami ereje és kötelessége, s ami nem áll kívül az emberi lehetőségek határain. Nem hivatkozunk Deák példájára, aki, saját bevallása szerint, tudott küzdeni remény nélkül is. S nem azokra a nemes rómaiakra, akik megjelentek a fórumon, ha kellett, széttépett tógában, véres fővel is, ha még kövekkel fogadta is őket a tömeg. Nem fogunk a múlt történeteiből fegyvert kölcsönözni a jelen tusáihoz. Ha le is alacsonyodott korunkban az emberméltóság öntudata, ha elhalványult is az egyéniség színe és dekóruma, s ha nem is szabad több heroizmust követelni azoktól, akik minket követhetnek, mint aminőre magunk is képesek vagyunk: azért az élen álló embereknek vigyázniok kell minden mozdulatukra, s meghátrálásokkal nem szabad elrémíteni azokat a rétegeket, amelyek bíztak bennünk, s amelyek példaadás nélkül könnyű martalékaivá válhatnak az erőszaknak vagy a demagógiának, vagy éppen mind a kettőnek.
(1935)