Tudni annyit tesz, mint tenni tudni: megtalálni, létrehozni, megoldani. Tudásunk java eszközeinkben rejlik, de mondhatjuk-e valóban, hogy korunk eszközei enciklopédikus tudást testesítenek meg?
A középkor derekán, az enciklopédiák fénykorában a tudás teljes gyűjteménye nem tűnt lehetetlen álomnak. A középkor felfogásában a világ Isten elméjének tükre, Isten pedig két könyvvel ajándékozott meg minket, a Bibliával és magával a természet könyvével; az enciklopédiák ezen két könyv igazságainak öszszegzésére törekedtek, miközben a késő antikvitástól kezdve mindvégig eleven volt a hét szabad művészet – a grammatika, a retorika, a logika, az aritmetika, a geometria, a zene és az asztronómia – irányai szerint történő rendszerezés is.
A tudásanyag gazdagodása a kora újkortól kezdve egyre inkább az enciklopédiagondolat ellenében hatott. Alsted 1630-ban kiadott művében az enciklopédia célját még így jellemezte: „mindannak módszeres megértése, amit az embernek élete során meg kell tanulnia”. Az 1751-től – Diderot és d’Alembert szerkesztésében – megjelenő Enciklopédia radikálisan új fejezetet nyitott a lexikonok történetében. Tudatosan használom a lexikon szót az enciklopédia helyett, hiszen ez a 17 kötetnyi szöveget és 11 kötetnyi képet tartalmazó, számtalan szerző által írt összeállítás immár nyilván nem számíthatott arra, hogy anyagát az olvasó mint egyetlen, öszszefüggő teljességet fogadja be. Bevezető tanulmányában d’Alembert kifejezetten el is vetette a tudományok egységbe foglalásának eszméjét. Az újkori tudásrobbanás világában az immár szükségképpen szerzők garmadája által készített s pusztán ábécérendbe illeszkedő címszavak nem adódnak össze átlátható, bejárható tudásegésszé. Jellemző, hogy az 1768-tól megjelenő Encyclopaedia Britannica már kerüli a tudományok osztályozását, s az egyes tudományokat tárgyaló értekezései csak elvétve utalnak egymásra.
A XVIII. századtól a XX. század utolsó harmadáig a tudományok fokozódó elkülönülését figyelhetjük meg. Ám mindvégig hatottak, és az utóbbi évtizedekben felerősödtek az újraegyesítő nagy elméletek és a résztudományok közötti együttműködés irányába mutató tendenciák is. Ezekre a tendenciákra a Mindentudás Egyeteme eddigi három félévének előadásai során újra meg újra utalások történtek. Kroó Norbert 2002 októberében tartott előadásában emlékeztetett arra, hogy a tudomány sokáig többé-kevésbé egységes egészt alkotott, s csak mintegy 150–200 évvel ezelőtt vált szét a fizika és kémia, majd váltak le az élettudományok is. De Kroó úgy fogalmazott, hogy „a fizika tudománya a természet leírásának legalapvetőbb, legátfogóbb kísérlete”, s hogy „a XX. század eleje óta… a fizika a többi természettudomány alapjává vált”. Néhány héttel ezelőtt Horváth Zalán tért vissza arra a gondolatra, hogy a fizika úgymond elsődleges célja: „egységes módon” megérteni „a természet csodálatos változatosságát”. Horváth Zalán szerint minden múltbeli nagy eredmény e cél felé vezető újabb lépés volt: az égi és földi mechanika newtoni egyesítése a XVII. században; az elektromosság és mágnesesség elmélete a XIX. században; a téridő geometriájának és a gravitáció elméletének egyesítése Einstein által 1905–1916 között; a kémia és az atomfizika megértése a kvantummechanika kialakulásával az 1920-as években.
Az átfogó, tudományterületeket összekötő elméletek közelebb visznek ahhoz, hogy a tudomány viszonylag nagyobb területeire viszonylag értelmesebb rálátása legyen akár az illető területeken dolgozó tudósoknak, akár a nem szakember érdeklődőknek. Ám az ilyen elméletek létrejötte sem változtat azon, hogy a legszélesebben tájékozódni képes tudós is csak néhány szűk tudományágban szerezhet, illetve őrizhet meg tényleges jártasságot. Robin Dunbar evolúciós pszichológus „szociális agy” elmélete szerint a főemlősök agya azért nagyobb az összes többi gerincesénél, mert erősen szociális jellegű életmódot alakítottak ki. A szociális csoportjaikat összetartó viszonyok körültekintő kezelése olyan fontossá vált, hogy ki kellett fejleszteniük azt az információfeldolgozó kapacitást, amely képes számon tartani az állandóan változó szociális viszonyokat, valamint hasznosítani ezt az információt a komplex szociális viszonyokban való eligazodásban. Dunbar az emberi agytérfogat arányítása alapján azt tételezi fel, hogy körülbelül 150 fős csoport viszonyait tudjuk még átlátni; ezen belül azonban körülbelül öt személy lehet az, akihez különösen erős kapcsolat fűzhet, vagyis mintegy öt ismerős észjárással vagyunk képesek gondolatilag megbirkózni. A Mindentudás Egyeteme nyitó előadásán, 2002 szeptemberében Vizi E. Szilveszter azt a felismerést állította gondolatmenete középpontjába, hogy minden ember egyedi, külön világ, s megismerőképességeink arra elegendők, hogy egyszerre mintegy öt ilyen világban ismerjük ki magunkat. Az ember bizonyos időhatáron belül legfeljebb öt nyelvet képes igazán megtanulni (legtöbbünk ennyit se), s legfeljebb öt – Patkós András októberben elhangozott előadása kifejezésével élve – „tudományos tájszólást” képes elsajátítani.
Újra ahhoz a felismeréshez jutottunk el, hogy a XXI. században semmiképpen sem lehetséges enciklopédikus elméleti tudás egyetlen elmében. Ám lehetséges-e ilyen tudás – az elmén kívül? A kérdés magyarázatra szorul, s magyarázatért ismét az evolúciós pszichológiához fordulunk, nevezetesen annak a Merlin Donaldnak a munkájához, akire Pléh Csaba is utalt 2002 szeptemberében tartott előadásában. Donald a homo sapiens kialakulásának biológiai lezárulását követően újabb, az elmúlt évezredekben lezajlott, nem biológiai evolúciós átmenetet tételez fel, amelynek lényege úgymond a külső memória kialakulása: a rajzolt-festett képek, a képírás és végül a betűírás megjelenése. Donald gondolatmenetét folytatva: a középkor és az újkor enciklopédikus tudását elsősorban könyvek s csak átvitt értelemben egyes elmék hordozták. A XVIII. század derekától kezdve pedig aligha feltételezhetjük, hogy az egyre terjedelmesebb lexikonokban lévő hatalmas tudásanyag önmagában enciklopédikus, azaz teljes körű és összefüggő lett volna, hiszen ama anyag egészéről és belső kapcsolatairól már semmiféle áttekintő terv megalkotására nem történt kísérlet. A XXI. század kezdetén az emberiség külső memóriájának szerepét egyre inkább új közeg veszi át: a digitális világháló.
Mindnyájan ismerjük a World Wide Webet. Lenyűgözően gazdag anyagot tartalmaz. Az egyes dokumentumok általában túl is mutatnak magukon: a linkek újabb, tartalmilag kapcsolódó helyekre vezetnek. A kapcsok mentén haladva óriási tudástartományokat járhatunk körbe – ám szó sincs arról, hogy a tudás teljes világát bejárhatnánk. Egy-egy dokumentumból indulva nagy átlagban a világhálón található összes dokumentum egynegyedéhez juthatunk csak el. És ha mégis minden dokumentumot megtalálnánk, akkor is csak töredékével találkozhatnánk annak, amit az emberiség története során írásban, képben, hangban felhalmozott.
Magyar nyelven a www.enc.hu webcímen november óta hozzáférhetők annak a virtuális enciklopédiának első címszavai, amelynek felépítését az MTA Filozófiai Kutatóintézete koordinálja. Hagyományos értelemben vett enciklopédia megalkotására törekszünk anélkül, hogy részletes elképzelésünk volna vagy lehetne a tudományos diszciplínák, szubdiszciplínák, témák és problémák mai összefüggésrendszeréről. Mintegy hatvan tudományág több száz képviselőjének közreműködésével számtalan címszó készül, s minden címszó szövegében az illető szerző jelöli ki azokat a kifejezéseket, amelyekről úgy gondolja, hogy azokhoz újabb címszavakat kellene rendelnünk. Az elkészült címszavak között létesült kapcsolatokat az erre a célra kifejlesztett szoftver észreveszi és – bonyolult mögöttes matematikai eszközöket alkalmazva – grafikailag megjeleníti. A Magyar Virtuális Enciklopédia a tudás teljes köréről eszményi esetben is csak műholdtávlatú képet adhat. Ugyanakkor ez az enciklopédia tudományfilozófiai kísérlet is, amelynek során arra a kérdésre várunk választ, vajon mennyire szakadozott diszciplínákra, vagy éppen mennyire egész a tudomány a XXI. század kezdetén? Az épülő enciklopédia tartalmi gazdagságát a linkek gazdagsága közvetíti: maguk a címdokumentumok kis terjedelműek, egyetlen pillantásra átláthatók. Képpel, animációval, hanggal integrált szövegeket hozunk létre. Szó és kép integrációjának különös jelentőséget tulajdonítunk. Hiszen a valódi tudás elsősorban gyakorlati, márpedig azt pusztán szavakkal nehezebb közvetíteni, mint szavak és képek együttesével. Id. Plinius az ókori görög botanikának, mint tudománynak teljes kudarcáról számol be. A görög botanikusok – tudósít Plinius – felismerték, hogy leírásuk érthetőségéhez szükség van illusztrációkra is. Ezért megpróbálkoztak képek alkalmazásával, de ezeket csak olyan módszerekkel tudták előállítani, amelyek alkalmatlanok voltak a vizuális tények teljes és pontos megismétlésére. A képnyomatok technikáját 1400 körül találták fel. William Ivins szerint ez a találmány a kommunikáció történetének sokkal forradalmibb eseménye volt, mint a könyvnyomtatás feltalálása fél évszázaddal később. A képek többé-kevésbé pontosan megismételhetők lettek. De a fényképezés megjelenése előtt – hangsúlyozza Ivins – nem volt olyan technológia, amely alkalmas lett volna egyes tárgyak pontos képi ábrázolására. S tegyük akkor itt hozzá: a számítógépes grafika megalkotásáig nem létezett olyan technológia, amelynek segítségével közelebb kerülhetett volna egymáshoz a közvetett – tehát nem személyes – kommunikáció és belső gondolati világunk. Hiszen az emberi gondolkodás eredendően nem szónyelvi formában, hanem lelki képek közegében zajlik. A tudomány ma egyre inkább visszatér ehhez a hagyományos felfogáshoz, sőt újra teret nyer az az elmélet is, amely szerint a nyelv előtti gondolkodás epizodikus képiességébe az ember törzs- és egyedfejlődése során először nem a szónyelv, hanem a gesztusok nyelve vitt fogalmi rendet.
A tudományos vizualizáció jelentőségére jó példa a meteorológia, amely – ahogy Vissy Károly májusban tartott előadásában bemutatta – éppen azáltal érte el legfontosabb felfedezéseit, hogy a térképre vitt adatok egyenlő paraméterű pontjait vonalakkal összekötve láthatókká tett láthatatlan összefüggéseket.
A meteorológia jól példázza azt a gondolatot is, hogy a természetre vonatkozó tudásunk ma már egyértelműen gyakorlati tudás. Vajon elmondható-e ugyanez a társadalomra s a kultúrára vonatkozó tudásunkról? Nyújt-e gyakorlati tudást a mai magyar társadalomtudomány? Hadd térjek ki a válasz elől azzal, hogy legalábbis a Mindentudás Egyetemén elhangzott társadalomtudományi előadásokat igencsak időszerűnek és életközelinek érezhettük: a most záruló szemeszter programjából hadd emlékeztessek Palló Gábor előadására a magyar tudós zsenikről, Sajó András előadására a büntetés értelméről és ésszerűtlenségéről és legutóbb Nádasdy Ádám előadására a nyelvi változásokról. S persze életközelinek remélem saját előadásomat is.
A XXI. század emberét olyan eszközök veszik körül, amelyekben hatalmas tudás testesül meg, s amelyek ennek gyakorlati alkalmazását az egyes ember számára lehetségessé teszik. Szinte nincs olyan természet- és műszaki tudomány például, amelynek eredményei a mobiltelefonban ne testesülnének meg. Sőt e maroknyi készülékhez a nyelvészet, a szociológia, a formatervezés stb. is hozzáadta a maga tudását. A mobiltelefon nemcsak a társadalmi kapcsolattartás mindentudó eszköze, de olyan készülék is, amelynek révén használója a társadalmi össztudás hatalmas részét birtokolja. Marokban tartott enciklopédia.
A fenti szöveg a december 15-én elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata.
Az előadás megtekinthető november 20-án (szombat) 10.55-kor a Duna Tv-n, november 21-én (vasárnap) 13.20-kor az MTV-n, valamint 21.25-től az M 2-n.
A Mindentudás Egyetemének következő előadása december 22-én 19.30-kor kezdődik a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem informatikai épületének B28-as előadójában (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2/B).
Az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.
