Meddig tart a kaland?

Helyi idő szerint szombat délben, útban Kuvaitból Irak belseje felé, gépfegyver(ek)ből tüzet nyitottak a humanitárius feladatot teljesítő magyar szállítóalakulatra. A konvojt kísérő lövészek viszonozták a tüzet, a támadót vagy találat érte, vagy lebukott a fedezékébe, a lövöldözés abbamaradt. A csetepaté ezúttal nem követelt áldozatot, továbbra is „csak” egy fő emberveszteségünk van Irakban (az is civil), míg az olaszok és spanyolok máris drámai veszteségeket könyvelhetnek el – katonai szakszóval élve – élő anyagban. A hadjáratot vezető amerikaiaknak pedig a Bush elnök által befejezettnek nyilvánított támadó hadműveletek óta már kétszer annyi halottjuk van, mint a tényleges háború alatt volt.
Mielőtt tovább mérlegelnénk az iraki helyzetet immár hét hónap elteltével a háború második szakaszának kezdete óta, nem árt pontosan tisztázni egy-két idevágó, rég ismert alapfogalmat. A háború – Clausewitz szerint – a politika folytatása más eszközökkel; a megszállás egy adott ország fegyverrel történő elfoglalását, hatalomba kerítését jelenti; a csatlós ország, állam valamely más állam politikájának szolgai követője s érdekeinek engedékeny kiszolgálója (a magyar nyelv értelmező szótárának szavaival). Az amerikaiak Irakban is nyíltan megszállóknak nevezik magukat, míg mi, magyarok – velük szemben – történelmünk során szinte csak megszállások áldozatai voltunk. A csatlós szó ízét pedig forgassa tovább a szájában Juhász hadügyminiszter úr.
Békefenntartásról, úgymond, eleve szó sem lehet ott, ahol egy percig sincs békesség. Minden Irakban tartózkodó idegent állandó háborús veszély fenyeget. Pár hete a levegőbe röpítették a Nemzetközi Vöröskereszt főhadiszállásának is otthont adó bagdadi szállodát, agyonlőttek japán önkénteseket is. Elég egy meggondolatlan gyorshajtás ahhoz, hogy az idegesnek látszó amerikaiak megöljenek egy szövetséges civilt? Emlékszünk még a magyar katonai miszszió kezdetekor „felelős helyen” elhangzott kijelentésre is, amely szerint amennyiben katonáink számára veszélyessé válna a helyzet, újraértékelik a kontingens további Irakban tartását. Kérdés: elég veszélyes-e már a helyzet ott, ahol simán rálőnek a humanitárius feladatot teljesítő teherjárműveinkre, vagy még várnunk kell valami „eredményesebb” támadásra?
A szombati rövid tűzpárbajjal egy időben váratlanul Bagdadba érkezett az amerikai védelmi miniszter. A minden idők talán legostobább politikusi mondatát megfogalmazó, méltán nemzetközi citromdíjas Rumsfeld látogatását, amint előbb Bush elnökét is, azért kell a legnagyobb titokban előkészíteni, nehogy az információ az irakiak tudomására jusson, és minden lehetséges módon és eszközzel likvidálják őket. Amerika vezetői nem szívesen látott vendégek Irakban.
Nekünk, magyaroknak különleges történelmi és erkölcsi kötelességünk megfontolni bárminő megszállásban való, akár passzív részvételt is. Ha katonáink épsége, élete veszélybe került, még inkább mérlegelnünk kell. Nem állunk olyan jól demográfiailag sem, hogy egészséges, fiatal férfiak bőrét vigyük a nemzetközi (olaj)vásárra. Bismarck kancellár mondta: egyetlen porosz gránátos kisujját sem éri meg az egész Balkán. A hét spanyol titkos ügynök iraki halála óta a spanyol közvélemény nagy többsége kontingensük hazahozatala mellett voksolna. Meg kellene próbálni korrektül felmérni a magyar lakosság véleményét is ugyanerről a kérdésről, a válaszok aránya aligha lehet kérdéses.
Miért nem örülünk annak, hogy eddig megúsztuk az emberáldozatot ebben a nem éppen patyolattiszta nemzetközi kalandban? Miért nem mentjük a menthetőt, amíg lehet? A történet vége úgyis kivonulás lesz előbb vagy utóbb, miért kell megvárnunk, amíg megtörténik az igazi nagy baj? Mekkora árat kell fizetnünk az iraki kalandért?