Medgyessy kirekesztő kormánya

Orwell szégyellheti magát. Nem azért, amit megírt, hanem azért, amit nem írt meg. Sokáig azt hihettük, hogy az angol szerző örökérvényűen ragadta meg a mindenkori diktatúrák nyelvgyarmatosítási hajlamát, a lélek és a tudat központilag intézményesített igába hajtását. Ahhoz azonban csekélynek bizonyult a fantáziája, hogy a kommunikációs totalitariánizmus nem csupán diktatúrákban, de formális demokráciákban is lehetséges. Igaz, Orwell nem ismerhette a nemzeti középszer kormányát.
A Medgyessy-kabinet legitim kormányzat, amely demokratikus választásokon kapott felhatalmazást a végrehajtó hatalom gyakorlására. (Azóta ugyan megalapozott kételyek merültek fel a voksolás törvényes voltát illetően, de ezt most hagyjuk.) Ám a legitimitás nemcsak jogokat biztosít a kormány számára, hanem alkotmányos kötelezettségeket is ró rája. Ezek közül az egyik leglényegesebb, hogy sokoldalúan tájékoztassa az állampolgárokat a kormányzás államtitkot nem képező részleteiről, adóforintjaink elköltéséről. E folyamatos beszámoló közmegegyezéses fóruma pedig – a közlönyökön és hivatalos tájékoztatókon felül – a média, a sajtó. Egyetlen olyan állásfoglalást sem ismerünk sem jogászoktól, sem politikusoktól, amely e tájékoztatási kötelezettséget illetően szakmai vagy jogi alapon különbséget tenne kormánypárti és ellenzéki médiumok között. Aki ilyen szellemben nyilatkozna, az nem csupán a hatályos alaptörvénnyel és a nyugati civilizáció alapvető elveivel, de magával az Európai Unióval is szembe kerülne.
Ettől függetlenül a Medgyessy-kormány a gyakorlatban is megvalósította az intézményes sajtódiszkriminációt. Ha a köztársaság miniszterelnöke olyan jelentéktelen országokban folytat hivatalos tárgyalásokat, mint az Egyesült Államok vagy Oroszország, a kormánypárti sajtó munkatársai valahogy mindig felférnek a kormány különgépére, míg a Magyar Nemzet újságírói valahogy rendszerint lemaradnak róla. A legutóbbi szentpétervári vizit megszervezése pedig már-már a klasszikus kommunista konspirációs hagyományokat idézte: még a kétoldalú tárgyalások ténye is titokban maradt az ellenzéki és a semleges sajtó előtt. A szabad sajtópiac valutáját, az információt zárták el előlük a közpénzt (azaz a nem rájuk voksolók pénzét is) költő kormányerők. Nem feltételezem, hogy a kormánypárti napilapoknál ne dolgoznának felkészült külpolitikai szakírók, azt azonban kétlem, hogy politikai hovatartozásuk ne befolyásolná interpretációs gyakorlatukat. A legnagyobb jóindulattal sem tudnak felfigyelni olyan fontos részletekre, amelyekre egy ellenzéki kolléga; bizonyos kérdéseket pedig fel sem tesznek, mivel azok meg sem fogalmazódnak bennük. A végrehajtó hatalom társadalmi ellenőrzésének a missziója a média egészére hárul – ha ez féloldalas, akkor a hiteles tájékoztatás egésze sérül.
Az ellenzéki sajtó kormányzati diszkriminációja nem új keletű: másfél esztendeje folyamatosnak mondható. Ami azonban a napokban napvilágra került, az az utolsó csepp a pohárban: maga a kommunikációs diktatúra, a kormányzati médiapolitika rangjára emelt cinizmus. Mint kiderült, Gál J. Zoltán a hivatalos szerdai kormányszóvivői tájékoztatókon kívül, ahol a legszélesebb nyilvánosság fórumai vehetnek részt, csütörtökönként tart egy nem hivatalos kormányszóvivői tájékoztatót is a kebelbélieknek, a megbízható sajtóorgánumoknak. E csütörtöki szeánszokra – ahol nyilván nem csupán a kormányzati kirakat, hanem a hátsó fertályi raktárhelyiség is feltárul – hivatalos például a kormányhoz lojális Népszabadság, a Magyar Hírlap és a Népszava (Gál J. régi lapja), de nem hivatalos az egyetlen országos ellenzéki napilap, a Magyar Nemzet. A szelekciót racionális érvek nem indokolhatják, hiszen a Magyar Nemzet olvasottsága túlszárnyalja a Magyar Hírlap és a Népszava együttes példányszámát – a diszkrimináció tehát nyilvánvalóan politikai természetű. Hivatalos továbbá a közpénzből finanszírozott összejövetelekre a négy országos televízió közül három: a két kereskedelmi (már-már közszolgálati) tévé, illetve a Magyar Televízió, amelynek híradó-főszerkesztőjét a kormányfő temérdek elfoglaltsága ellenére is szereti személyesen kiválasztani.
Diszkriminálják viszont a Duna Televíziót, amely a világ magyarságának jelentős részét egyedül éri el; s nem hívják meg a Hír TV-t sem, amely gyakorlatilag egyedüliként tájékoztat országos fontosságú eseményekről az elektronikus sajtóban. Mellőzik továbbá a politikai pergőtűz alatt tartott, módszeres kiéheztetésre ítélt Magyar Rádiót is, amelynek pedig pillanatnyilag nincsen közszolgálati alternatívája.
Mit is lehet ehhez hozzáfűzni? Hogy ez az egész sajtófelfogás ismerős valahonnan? Hogy Gál J. Zoltán vére nem válik vízzé, s hovatovább felfedezhetjük benne Lakatos apó reinkarnációját? Pedig megannyi szeretetteljes figyelmeztetést kapott már lapunktól közérdekű munkavégzését illetően: úgy gondoltuk, a közös haza érdeke, hogy ilyen amatőr és részrehajló tevékenységgel ne rongálja tovább felelőtlenül az amúgy is rozoga országimázst. Ahelyett azonban, hogy megköszönte és megszívlelte volna az építő kritikát, valószínűleg megsértődött, és úgy döntött: levegőnek néz bennünket.
Ha mi nem létezünk, vélhette, nincsen semmi gond. Pedig nemcsak a dinasztikus káderpolitika szellemében székébe ejtőernyőzött szóvivő szakmai alkalmatlansága az aggályos (félő például, hogy egy páros mérkőzésen nem feltétlenül remizne a hazugságvizsgáló géppel); hanem az is kétséges: vajon vannak-e, akár elvétve is, olyan kormánytagok az Európai Unióban, akik a káderlapjukon a diploma rubrikába puritán vízszintes vonalat húznak? Lehet persze azt mondani, hogy Gál J. nem is kormánytag – ám ilyenkor látszik, milyen veszélyes, ha valaki kéretlenül spórol a költségvetésnek, s úgymond „társadalmi munkában” látja el államtitkári rangú közfeladatát. (Hivatali autó, iroda, titkárnő, esetleg ruhapénz azért, gondolom, jár neki.) Most akkor követeljük a miniszterelnöktől Gál J. Zoltán haladéktalan államtitkári kinevezését, hogy aztán követelhessük az azonnali leváltását?
A probléma azonban túlmutat az ő szerény személyén.
Medgyessy Péter nem oldhatja fel a helyzetet egy kényszerű gyalogáldozattal: maga a szisztéma antidemokratikus. Nem tetszik a kritika – hát kirekesztjük a kritikust. Pedig odafigyelhetnének a független kommunikációs szakértői véleményalkotásra, miszerint, ha a Magyar Nemzet és még néhány orgánum nem létezne, akkor lényegében nem volna Magyarországon kritikai nyilvánosság. Más megfogalmazásban ez annyit jelent, hogy akik csütörtökönként ott ücsörögnek Gálnál, és szürcsölik a cappuccinót, azok – tisztelet a gyér kivételnek – a demokratikus végeredményt tekintve kollaboránsok a gyalázatban. Ki tudja: talán meggyőződéssel osztják is a kormányzat elfogulatlan véleményét, hogy azok odaát nemcsak ostobák, de veszélyesek is – ezért nem kell velük kesztyűs kézzel bánni, minden törvényes és törvénytelen eszköz megengedett velük szemben. Holott ha ők nincsenek, ma sem lehetne tudni, hogy a regnáló miniszterelnök a legendás pártállami időkben miféle titkos pénzkeresettel egészítette ki amúgy sem szerény legális jövedelmét; azt hihetnénk, hogy az intim kormányzati kapcsolatokkal át- meg átszőtt pénzügyi szférában minden rendben van, s fogalmunk sem volna a forint iránti általános bizalmatlanság vélhető valódi okairól; azt gondolnánk, hogy Kulcsár Attila egy vívó vagy egy rádiós kommentátor; meggyőződésünk volna, hogy Teller Ede a síron túlról küld meglepő politikai üzeneteket Whoopi Goldbergen keresztül; sőt abban a hiszemben ringathatnánk magunkat, hogy a magyar bankrendszerben mozgó pénzek olyan mértéktelenül patyolattiszták, hogy sohasem kell mosni őket. Nem mérlegelnénk, hogy a szakértő kormány asszisztálása mellett csődbe megy-e az ország; ehelyett felhőtlenül örvendezhetnénk az Európai Uniónak, hogy végre megszűnt a török átok, kezdődhet az új ezer év – az se baj, hogy esetleg nettó befizetőkként tartjuk majd el a nélkülöző francia és osztrák gazdákat, s hogy az európai kánaán annál is rosszabb feltételekkel ölel bennünket hűlő kebelére, mint amilyeneket szervilis és tehetségtelen kormányzati tárgyalódelegációnk Koppenhágában kialkudott.
A csütörtöki asztaltáncoltató szeánszok azonban csupán a jéghegy csúcsát képezik: a víz alatt már régóta a kormányzat az úr. Ki a közszolgálatból mindenkivel, aki nem a mi emberünk! Nem számít szerződés, nem számít munkajog – nálunk a széf kulcsa, mi gyakoroljuk a nyomást. Nyúljunk utána a szabad piacon is: kiközösítés a sorsa, aki szerződik velük! Haljon éhen ő meg a családja is – minek szaporodik az ilyen! Bontsuk fel a nyomdai szerződéseiket, zúzzuk szét a terjesztői hálózatukat! Adjuk ki ukázba a saját önkormányzatainknak, hogy ne vegyék fel őket a kábelcsatorna kínálatába – még akkor sem, ha ezrével gyűjtik az aláírásokat! Kukába a retrográd szignókkal! Zárjuk el őket a közérdekű információktól, aztán versenyezzenek, ahogy tudnak!
Ha mégis megszerzik, amit el akartunk titkolni előttük, idéztessük őket bíróság elé! Ha jó hatásfokkal verik vissza rohamainkat, indítsunk száz meg száz pert! Gyártsunk letaglózó statisztikákat, hány per indult! Hiteltelenítsük el őket általánosságban, mintha egyetlen soruk sem volna igaz! Zárjuk őket karanténba! Mondjuk azt, hogy az ő kultúrájuk szubkultúra, s hallgassuk el, hogy ez mellékesen a fél ország! Fulladjanak meg a zsírjukban: soha ne kapjanak se egy díjat, se egy elismerő szót! Bánják meg ezerszer azt a pillanatot is, amikor tollat, mikrofont vagy kamerát fogtak a kezükbe!
A csütörtöki kollaboránsok közül bizonyosan volnának, akik a Magyar Nemzet napi előállításának kulimunkáját is örömest átvállalnák. Akkor senki más nem volna, csak ők. Miként a régi daliás időkben. De mit ér a tükör, ha készséges borbélylegények kezében villog? Szebb lesz attól a kliens? Tessék tudomásul venni: mi (péntekiek, szombatiak, vasárnapiak, hétfőiek, keddiek, szerdaiak) vagyunk a tükör – belénk kell tekinteni, ha a kendőzetlen igazságot akarják látni!
Ha Medgyessy adminisztrációja reparálhatatlan is, a nyilvánosságszakma jobb érzésű képviselőitől elvárnék egyet-mást a titkos kormányszóvivői légyottok kapcsán. (Örök optimistaként remélem, nem mondanak csütörtököt.) Itt az ideje például, hogy Kovács Zoltán főszerkesztő felújítsa sorozatát a sajtómunkásokról az Élet és Irodalomban. Itt az ideje a Nyilvánosság Klub állásfoglalásának a sajtószabadság kormányzati lábbal tiprásáról. Itt az ideje, hogy a Freedom House a bizonyítványosztásnál ne csak a kormányzat csütörtöki statisztikáira támaszkodjon. Itt az ideje, hogy Wisinger István MÚOSZ-elnök legalább negyvenöt fokban felemelje mutatóujját. (Ha túlontúl emberpróbáló volna a feladat, úgy adja át a stafétabotot valaki másnak.) S itt volna az ideje sok más dolognak is, de itt most csak annyit: ha lehet ilyet kérni egy gyermekbarát kormánytól, hagyják békén a gyerekeinket.