Gerhard Schröder a brüsszeli tárgyalások előtt mindent megtett annak érdekében, hogy jobb belátásra, kompromisszumra bírja Lengyelországot. Előbb Kwasniewski államelnökkel, majd Miller miniszterelnökkel igyekezett egyeztetni az európai alkotmány elfogadásának érdekében, mindhiába.
Varsó a maga igazát hangoztatva a múlt történelmi ereklyéit vette elő, és konfrontálta azokkal a meglepett németeket. „Mások soha többé nem mondhatják meg, hogy mit tegyünk” – hangoztatta Kwasniewski, utalva hazája tragikus történetére a II. világháború során. Cimoszewicz külügyminiszter ismételten történelmi jóvátételt követelt Berlintől. Hajdani elődje, Bronislav Geremek szerint a kétoldalú lengyel–német kapcsolatok sajnálatosan megromlottak. A kijelentéseiben mindig is tartózkodó és óvatos Joschka Fischer ezúttal határozottan fogalmazott: „A kibővített Európát nem lehet kisebbségi blokádpolitikára építeni.”
Schröder kancellár a jövőbe tekintve arra az álláspontra helyezkedik, hogy Európa két különböző sínpáron halad. Az egyik oldalon azok az országok állnak, amelyek a közösség érdekeit előbbre helyezik a nemzeti érdekeknél. A másikon a vélt nacionalista előnyök dominálnak. A lengyelek például elutasítják a volt NDK területének szubvencionált ipari fejlesztését, mert ez számukra mint szomszédra konkurrenciát jelent, és követelik a lengyel agrárgazdaság támogatását.
A tavasszal – az EU pénzügyi politikájáról – sorra kerülő újabb tárgyalásokon könnyen visszafelé sülhet el Varsó fegyvere. Luxemburg máris javaslatot tett arra, hogy az európai egyesítés alapját megteremtő hat ország képviselői (franciák, olaszok, németek, hollandok, belgák és luxemburgiak) üljenek össze, és egyeztessék további elképzeléseiket.
origo.hu
Pánik a Tisza Pártnál: nem tetszik Magyar Péter dézsmaprogramja a híveknek
