Megköveti-e a baloldal Antall Józsefet?

Sokan vettek egy nagy levegőt, amikor a Magyar Szocialista Párt bejelentette: kezdeményezik, hogy a rendszerváltozás óta eltelt időszak négy miniszterelnöke együtt koszorúzza meg Antall József első szabadon választott kormányfő síremlékét. Azért volt meglepő a javaslat, mert Antall Józsefet, illetve kormányát minden rendelkezésre álló eszközzel támadták életében, így a kezdeményezés morális alátámasztása – hogy ők is legalább annyira nagyra becsülték a tudós-politikust, mint a jelenlegi ellenzék – sokak értetlenségével találkozott.
Akik emlékeznek még a több mint tíz évvel ezelőtti időszak politikai történéseire, pontosan tudják, a vádak milyen sokszínű skálán mozogtak az akkori kormányfővel kapcsolatban a baloldal részéről. Úgy tűnik, a jó emlékezetűek köréből kénytelenek vagyunk kiiktatni a mostani kormánypárti politikusokat, hisz a jelek szerint az azóta eltelt idő kimosta emlékezetükből az általuk oly buzgón és sűrűn hangoztatott vádakat. Ezeknek természetesen csak egy része jelent meg nyíltan, jelentős hányaduk az egyértelmű sejtetések, sugallások szintjén fogalmazódott meg, hogy aztán a vazallus szerepre kárhoztatott pszeudo-baloldali sajtó által felhangosítva mint „a közvélemény hangja” szolgáljon érvrendszerül a politika számára. Az egyik ilyen slágervád vele szemben az volt, hogy teret enged a szélsőségeknek, s kormánya burkoltan támogatja is a szélsőjobboldali tendenciákat. Árulkodó volt e tekintetben egy 1992. februári interpellációt követő szavazás, amelynek során nyíltan is színt kellett vallania a képviselőknek: Antall József kormányát végső soron demokratikusnak, szélsőségektől mentesnek tartják-e? Egy képviselő, az SZDSZ-es Gadó György ugyanis legalább hat kérdést tett fel maratoni felszólalásában „A magyar belpolitikai élet egyes jobb- és szélsőjobboldali jelenségei” címmel. (A mostani szocialista házvezetés figyelmébe ajánljuk: Gadótól a házelnök nem vonta meg a szót, nem kapcsolták ki a mikrofonját sem, pedig eksztatikus ívű kirohanása egy miniszteri expozé terjedelmével vetekedett.) Az SZDSZ-es képviselő természetesen a szélsőjobboldali jelenségek – kirekesztés, antiszemitizmus stb. – egész tárházát vélte felfedezni a közéletben, a kormányt kvázi bűnpártolással vádolta meg, s úgy vélte, hogy félni kell az országban az ordas eszmék újraéledésétől. Az igazán figyelemre méltó mégis sokkal inkább az, hogy a választ sok olyan képviselő sem fogadta el – s értett egyet Gadóval abban, hogy Magyarországon a fasisztoid eszmék újraéledésétől lehet tartani –, akik ma is aktívan politizálnak a baloldalon. Ők ezzel kimondták a verdiktet: Antall József és kormánya tulajdonképpen kollaborál holmi szélsőséges eszmékkel. Csehák Judit, Jánosi György, Kovács László, Vitányi Iván egyetértett Gadóval, Gál Zoltán, Horn Gyula, Kósáné Kovács Magda pedig nem kívánt egyértelműen állást foglalni, vagyis tartózkodott a szavazásnál. Az SZDSZ-frakció döntő többsége értelemszerűen kiállt képviselője mellett, bár meg kell jegyezni, jó néhányan szintén tartózkodtak a gombnyomásnál.
Kézenfekvő lehet az ellenvetés: nem Antallt szavazták le, nem őt tartották szélsőségeket pártolónak, hanem a kormánykoalíció egyes tagjait. Csakhogy: a mindenkori miniszterelnök egy személyben felel a kormányzat minden lépéséért a magyar alkotmányos berendezkedés szerint. Másrészt: mindig óvakodtak attól a bal- és liberális oldalon (akkor még volt különbség), hogy a magyar miniszterelnökről bármilyen kontextusban kedvezően nyilatkozzanak.
A terjedelmi korlátok miatt csak szemezgethetünk a demokráciárt folyamatosan aggódó hangokból, az Antall-kabinet szakértelmét teljes egészében kétségbe vonó baloldali kinyilatkoztatásokból, ám nem árt tallózni az akkori vádakból. Horn Gyula már a taxisblokádot követő parlamenti ülésen arról beszélt, hogy abba kellene hagyni a múltban való merengést, majd hozzátette: „de még inkább abba kellene hagyni azokat a szélsőséges kirohanásokat a sajtóban, a rádióban, vasárnap reggelenként és máskor, amelyek a hangulatot szítják, és nem csillapítják.” Csak mai fülnek szokatlan módon arról is beszélt: „Mindenekelőtt arra van szükség, hogy folytassuk vagy újra kezdjük meg az erőfeszítéseket a Szovjetunióval való érdemi tárgyalás érdekében. Enélkül nem csillapíthatók a feszültségek.” Amúgy Horn Gyula, az MSZP elnöke és vezetőtársai szakadatlanul folytatták az aggódást a magyar demokratikus átalakulás miatt. Egyik nagy tetszéssel fogadott, 1991. márciusi beszédében Horn egyenesen úgy fogalmazott, még nagyítóval is alig-alig talál jót a kormány munkájában. Hisz már-már milliókat fenyeget a létbizonytalanság. Bőségesen élt a szociális demagógia eszközével, úgy vélekedett, a kárpótlási törvény olyan társadalmi megosztottságot idéz elő, amire még nem volt példa az ország történelmében. Májusban már arra a következtetésre jut, hogy az utóbbi évtizedekben nem volt olyan magyar kormány, amelyiknek ekkora központi hatalma lett volna az erőszakos centralizáció következtében. Szerinte az Antall-kormány ideológiai szempontokon nyugvó nagytakarítást végzett a szakemberek között, a szakértelem háttérbe szorult a keresztény-nemzeti elkötelezettséggel szemben (a vádak megalapozottságát illetően legyen elegendő egyetlen példa: a honvédelmi tárca szóvivőjét Keleti Györgynek hívták). Természetesen a szocialista szatellitpolitikusok sem fukarkodtak az elítélő, hangulatkeltő megnyilatkozásokkal. Szabó Lajos Mátyás, az MSZP Budapesti Tanácsának elnöke ugyanebben az időben azt hangoztatta: az MSZP szerint napjainkban egyre inkább tekintélyelvű, Európától hazánkat eltávolító, egy párt túlsúlyával kormányzó, s a társadalmat ismét átideologizáló politikai, hatalmi rendszer van kiterjedőben. A szocialista párt mindezt a kárpótlási törvény elfogadásában és Mindszenty József bíboros újratemetésében vélte felfedezni. Az MSZP már ekkor azt sulykolta a társadalomba, hogy Antallék kirekesztő alapon próbálják meghatározni még a magyar fogalmát is. „Csak az a magyar, aki sajátos értelmezésű nemzeti identitástudattal rendelkezik” – fogalmazták meg bírálatukat. A mostani, minden ellenzéki segítséget elutasító kormánypolitika tükrében szinte hihetetlenül hangzanak Szekeres Imrének, az MSZP akkori alelnökének a szavai. Szerinte ugyanis Antall ott követte el az egyik legnagyobb hibát, hogy nem ismerte fel: csak megegyezéses alapon lehet kormányozni, és azokat az érdekeket is be kell vonni a kormányzati munkába, amiket az ellenzék képvisel. A szovjetekkel való jobb kapcsolat ápolását ő is hiányolta: „harangzúgással nem lehet rendezni a magyar–szovjet viszonyt”, s hozzáfűzte, a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatainkban már másfél évet vesztegettünk el. Emlékeztetőül: az MSZP baráti érzelmeit a Szovjetunió iránt magyarázta, hogy a megszálló csapatok csupán 1991. június végén hagyták el hazánkat. Horn Gyula például azt is szorgalmazta, hogy fizessünk a szovjetek által itt hagyott létesítményekért.
A tekintélyelvű, gőgös, múltba néző és más becsmérlő állandó jelzőkkel illetett miniszterelnök elleni támadások igazi sikertörténetének a nyitányát azonban a Demokratikus Charta 1991. szeptember végi nyilatkozata, zászlóbontása jelentette. Közéleti személyiségek és baloldali politikusok egész sora tett hitet amellett, hogy Magyarországon a demokrácia válságban, veszélyben van. Tegyük hozzá, az MSZP számára is ez jelentette a politikai karanténból való kitörési pontot, hiszen a résztvevő szocialista politikusok és a holdudvar ekkor kezdett láthatóan „comme il faut” lenni a parlamenti ellenzék egy része számára. A charta kibocsátásának közvetlen kiváltó oka mai szemmel szinte komikusnak tűnik: Kónya Imre MDF-es frakcióvezető egy belső tanulmányát kiszivárogtatták, amelyben szorgalmazta, hogy a legnagyobb kormányzó párt foglalja el azokat a pozíciókat a közéletben, amelyekre a választók akarata feljogosította. Az MSZP-t és a liberális oldalt összeboronálni hivatott charta – mint emlékezetes – akkor alakult mozgalommá, amikor a december 1-jén életbe lépő jegybanki törvény értelmében új elnököt kellett kinevezni a Magyar Nemzeti Bank élére. Az addigi elnök, Surányi György megbízatása megszűnt, Antall József pedig nem őt jelölte ismét a jegybank élére. A kormányfő hangsúlyozta, hogy Surányit más szerepkörben szívesen látja, ám megjegyezte: őt terheli a felelősség, hogy kit terjeszt elő a jegybankelnöki posztra. Surányi pedig azzal, hogy aláírta a chartát, végeredményben a többi aláíróhoz hasonlóan kétségbe vonta, hogy demokrácia van az országban, s a kialakuló bankrendszer megfelel az európai normáknak, ez pedig összeegyeztethetetlen a jegybank új elnöki tisztségével.
Az MNB élén történt változás jó apropót teremtett arra, hogy a charta mozgalommá szerveződjön, s egészen az 1994-es választásokig a jobboldali „ordas eszmék” politikai térhódítását lássa Antall József és az első polgári kormány minden olyan intézkedésében, amely – bár megfelelt a törvényesség kritériumainak – az immár összefonódott szociálliberális oldal érdekeit veszélyeztette. Az új helyzetben az MSZP lassan átvette a vezető szerepet az SZDSZ-től, s már decemberben offenzívába ment át. Horn Gyula Antall Józsefet immár egyre nyíltabban, személyében is támadta, egy nyilatkozatával kapcsolatban például úgy fogalmazott: a miniszterelnök újból megerősítette azt, hogy a demokratikus és a liberális alapértékek nyílt vállalását a kormányzat nem tűri el. Annak ellenére, hogy az Antall-kormány az első és a második MSZP-kabinettől eltérően csak kismértékű személyi változtatásokat foganatosított az államapparátusban – közismerten elmaradt a tavaszi nagytakarítás –, Hornék a politikai tisztogatás, a boszorkányüldözés általánossá válását vélelmezték. Az MSZP vezetősége felkérte tagságát s szimpatizánsi körét, csatlakozzanak a Demokratikus Chartához. A ma szerény, halk szavú politikusnak tartott Jánosi György is úgy vélekedett, hogy Antall József kormánya a társadalom megfélemlítésére, megosztására és az indulatok felkorbácsolására törekszik. Egy ízben kijelentette: „élelem nélkül, félelemben élünk.” A mai szocialista pártelnök, Kovács László bejelentette: nemzetközi fórumokhoz fordulnak egyes törvények miatt. Összességében az MSZP egészen a választásokig azt kommunikálta – a chartával együtt, amelyben fokozatosan dominanciára tett szert –, hogy az Antall-kormány a demokráciában megengedhetetlen, erőszakos politikai eszközökkel egypártrendszer létrehozatalára tör.
Hogy mennyire voltak megalapozottak a társadalomban a félelem érzetét sulykoló vádak, arra egy, a mai politikai viszonyokkal való összehasonlítás adhatja meg a választ. 1992–93-ban egymást érték a sajtószabadságot, a demokráciát és az emberi jogokat féltő utcai tüntetések, megmozdulások, ám a kormányzat egyetlenegy alkalommal sem tett kísérletet sem azok korlátozására, még kevésbé betiltására. Ma, amikor a magát baloldalinak és liberális elkötelezettségűnek tartó Medgyessy-kormány apparátusa még kis létszámú demonstrációkat sem engedélyez, különösen tragikomikusnak látszanak az akkori siránkozások. Az Antall-kormány idején viszont egyetlen tüntetőnek sem görbült a haja szála sem, a legcsekélyebb mértékben sem sérült tehát a szólás- és gyülekezési szabadság. Szemben a mostani kurzus gyakorlatával, amelyben tüntetőkkel szemben erőszakot alkalmazhatnak.
Leszűrhető tehát a konklúzió: mielőtt egyesek – politikai hasznot remélve – közös koszorút akarnának elhelyezni az antalli örökség folytatóival, előtte talán elvárható lenne, hogy megkövessék a néhai miniszterelnököt a hamis vádakért, alaptalan támadásokért.