Menekülő akadémiák

Magyarország nyersanyag-kitermelése az első világháborúig töretlenül növekedett. A vasércbányászat 1913-ban például elérte a kétmillió tonnát, a világ vasérctermelésének két százalékát. A trianoni békediktátummal azonban véget ért a bányászat aranykora, hiszen a szerződés széntermelési kapacitásának egyharmadától fosztotta meg Magyarországot. Ugyanakkor külhonba került az ország valamennyi föltárt szénhidrogén-területe, teljes kősóbányászata, kőbányászatának nagyobb része, a nagy múltú ércbányászatból pedig kizárólag a rudabányai vasérc-, az átmenetileg szünetelő recski rézérc- és az urkúti mangánérc-bányászat maradt meg.
A felvidéki, a szatmári és az erdélyi nemesfémbányászat a XIX. század végén megközelítette az évi 2000–3000 kilogramm arany- és a 20 000–30 000 kilogramm ezüsttermelést. Az első világháborút követően Magyarország ezen kapacitását – vagyis az összes működő színes- és nemesfémbányáját – elveszítette.
A veszteség azért lehetett ilyen megdöbbentő méretű, mert a Kárpát-medencében nemesfémes és nehéz-, színesfémes ércek elsősorban a Selmeci-, a Börzsöny, a Mátra, a Zempléni- és a Gutin hegységben, a Radnai-havasokban és az Erdélyi-érchegységben, vasérclelőhelyek főleg a Szepes-Gömöri- és a Krassó-Szörényi-érchegységben, Hunyadban és a Rudabányai-hegységben voltak fellelhetők, míg a kőolaj- és földgáztelepek is Észak-Erdélyben, Zalában, a Kis- és főleg az Alföldön helyezkedtek el. Az Alpokban pedig a brennbergi barnaszénbánya volt fontos kitermelőhely. A szakemberek a trianoni döntés után kialakult helyzetet ezért úgy jellemezték, hogy a valaha európai jelentőségű magyar bányászat „idehaza” maradt ásványvagyonának minősége gyönge, kitermelhetősége pedig túlontúl költséges.
Trianon azonban nemcsak a bányászatot, hanem a bányászszakképzést is megcsonkította. Az 1735. június 22-én alapított Selmecbányai Berg Scholát, a későbbi Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Akadémiát például a cseh megszállók elől egyetlen éjszaka menekítették a diákok Sopronba. (Az akadémia nevéhez fűződik az 1871–1903 között a Bányászati és Kohászati Lapok kiadása, mely újság fölhívására alakult meg szintén Selmecbányán a napjainkban is működő Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület elődje, amely szervezet 1894. évi választmányi ülésén született meg a jó szerencsét! köszönés.)
Az első teljes soproni tanév 1921 őszén kezdődött.
A következő jelentős változást az 1946-os esztendő hozta, amikor Miskolc vezetői memorandumban kérték a kormánytól, hogy városuk végre megkaphassa az évtizedek óta áhított felsőoktatási intézményt – a miskolciak ugyanis már 1918-ban befogadták volna a Selmecről menekülő főiskolát.
A miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem azonban csak három évvel később kapta meg a bányász és kohász szakot, igaz, a szeptemberi ünnepélyes iskolakezdés még ekkor is komoly akadályokba ütközött, mert hiányoztak az oktatók, a hallgatók, valamint a karok épületei is. A diákokat – nem kis meglepetésükre – egyébként a Budapesti Műszaki Egyetemen tett sikeres felvételi vizsgájuk után irányították Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe.
A kalandozások ideje ekkor ért véget, bár a karok és képzések kihelyezésével a selmeci hagyományok előbb a dunaújvárosi, majd a székesfehérvári főiskolát is „megfertőzték”. Így napjainkban négy város – Sopron, Miskolc, Dunaújváros és Székesfehérvár – polgárai nem lepődnek meg, ha hajnalban bányász-díszegyenruhát viselő, németül éneklő diákokba botlanak az utcán.