MI A MAGYAR?

Az estén, mikor a háromkirályok belovagolnak a város kapuin, szokatlan zizegéssel telnek meg a pesti erkélyek, a háztetők, a város felett búskomolyan könyöklő felhők, a karácsonyfák elutaznak a városból, miután dolgukat itt elvégezték. Odaadták szívringató, zöld gallyaikról az utolsó havas báránykát, és ők maguk bús füstfoszlányként úsznak a kéményekből visszafelé azon az úton, amerre ifjan és reményteljesen jöttenek néhány hét előtt. Elmondogatták két héten át remegő hangulatú meséiket a megláncolt, rab hegyekről, a könnytisztaságú, ütőérgyors folyókról, a téli estében harangszót sem halló zsúpfedeles falvakról, behavazott, elhalkult városokról, ahol a Prágából vezényelt katonai zenekar fújja Glinkát a piros prémes vigadóban… elmondogatták, hogy ott, ahonnan jöttek, magyarul sóhajtanak a Beszkidek alatt és az Ung folyócska környékén: aztán az erkélyre állították vagy a kamrába dugták őt, mint a vén emigránst, aki már mendemondáit ismételgeti. Aztán senki se gondol többé a megkopasztott lombú, kihallgatott szívdobogású fenyőfára. Egyedül sóhajtozik ő az unott háztetőnek, midőn füst alakjában sodorja őt a délnyugati szél messzi hazája felé, elhagyottan, kifosztottan állong az úri ház erkélyén, a meleg szobából olykor a gyermekek tekintenek rá, mint egy furcsa koldusra, midőn alant a városban az első csörgősapkás vidámak végigfutamodnak az utcákon.
Ez évben a szobából és a szívből kiküldött fenyőfa bánatosabb jeleket mutat a magyar élet vetőkártyájában. Jelenti, hogy ismét elfelejtettük egy teendőkkel teli esztendőre az álomzöld hegyeket, méla és kürtös völgyeket, ahonnan a fenyőfa hozzánk ellátogatott. Megint nem gondolunk egy kengyelfutó-gyors esztendeig a fenyő hazájára, az álomtermő Felvidékre.
Messzibbre felejtjük őt, mint egy megunt szeretőt, pedig álmainkban sápadt szemrehányással látjuk őt. Közömbösen megyünk el visszatérő, ablakon halkan kocogtató gondolata mellett, mint rokonaink sírdombjai mellett, akik évek óta elmúltak mosolyukkal és szeretetükkel. Legfeljebb észrevétlenül sóhajtunk, ha eszünkbe jut ő, mintha egy mohos, ódon ház mellett elhaladnánk, ahol boldog ifjúságunkat töltöttük. Költők verseiben halljuk elgondolkoztató esetben az ősmagyarok rivalgását, amely a Beszkiden visszhangzott; Jókai és Jósika regényeiben találkozunk álmatlan éjszakákon a kikoptatott kövezetű városokkal, amelyek felett varázslatosan, mint egy középkori bűvész játéka, hangzik az óraütés a tornyokból, és a Kárpát felett dúdoló szél a háztetőkön a közelgő Rákóczinak útját mutatja a szélvitorlákkal; Mednyánszky és Katona Nándor festményein látjuk melankolikus őszeit, száraz havú teleit; borpiros arculatú, jegesmedve szakállú régi vadászok koccintásai között halljuk a visszhangos medvebőgést; néha egy tutaj száll alá a gyors Tiszán, onnan felülről, mely Rákóczi földjeinek felejthetetlen illatát, édes-hervadt emlékét hozza; máskor egy bekecses, bús tekintetű vándor jön át a határon, és szívem szerelméről, Ungvárról beszél… de mindez álom és valóság; oly távolságba kezd tünedezni, mint a gyermekkorbeli kacsalábon forgó kastély. Mintha régen, egy másik életben, más szemmel és lélekkel utaztunk volna a tájon, ahol mindig megszólalt egy öreg ember: „itt kezdődnek a Rákóczi földjei”. Mintha régen eltemetett ismerősünk volna az, aki máramarosi macska-gyémánttal játszadozott, a Beszkid ormain Vörösmarty verseivel próbálta a morajló visszhangot, az Ung vizében pőrén gázolt, búskomoly szegény havasi pásztort látogatott, budapestiesen kivilágított városokban kultúráért epedő úrihölgyeknek felolvasott, bort, barátságot, szívet fogadott a szerednyei szüreten, ősvilági télben csengős szánon száguldott aluszékony hegyek és békességes emberek között korán reggeltől alkonyatig, állomásokon találkozott töpörödött öreg parasztokkal, akik Rákóczit és Kossuthot emlegették, a pohárköszöntőkben és a megyei szónoklatokban megilletődve mondták ki Magyarország nevét, a mezőkön sétálgató varjúnak és a falusi földesuraságnak ősi jussa volt a vidékhez, Lányi piros magyar nadrágban vezette bandáját Ungvárott, és Weinbergerné úrnő vendége volt minden átutazó író és művész, két kezet adtak a férfiak, külön illata volt minden piros betűs napnak, a Határszéli Újság a megalkuvás nélküli kuruc politikát hirdette, a folyók, a felhők, a szívek a hegyekről mind Magyarország felé igyekeztek… hová lett a régi ismerős, aki őket látta és kebléhez szorította?
Vízkereszt után kimegy az andalgó fenyőfa a szobákból. Elhagyja a tisztaszemű gyermekeket és ellágyuló öregeket. Szabad lesz ismét, mint testvérei, mint a szél, mint a felhő. Ha megtalálja az utat hazafelé, elmondhatja, hogy őket itt már mindenki elfelejtette.
Krúdy Gyula: Rákóczi földje
(1922. január 8.)