Nyitótánc

Bár még nem köszöntött be a báli szezon, az majd csak vízkereszt után kezdődik, javában áll a mulatság az ország középiskoláiban. Kétfajta tizenkettedikes van ma: aki már túl van a keringőn, és aki napokon belül ellejti. Miközben a szülők büszkén figyelik a tovasuhanó párokat, kis időre elfeledkeznek arról, mibe került nekik mindez.

Magyarországon ingyenes a közoktatás, leszámítva azokat a hozzá kapcsolódó kiadásokat – tankönyv, tanszer, számológép, tornafelszerelés, osztálypénz, kirándulás, erdei iskola, valamint egyéb, a tanárok által alkalmilag igényelt segédeszközök –, amelyek nem csekély tanügyi hozzájárulások. Ám azon még az edzett szülők is elképednek, milyen hosszú és mennyi költséget jelent a végzős középiskolásoknál benyújtott lista. Mert ballagnak ugyan ma már a végzősök bölcsődében és óvodában, jobb helyeken a nyolcadik elvégzését is aranyórával jutalmazzák a rokonok, az igazi esemény mégiscsak az érettségi és az azt körülvevő mindenféle esemény a szalagavatótól a bankettig.
Nehéz eldönteni, mikortól sikerült ilyen pompázatos ünnepséggé előléptetni már a szalagavatót is, amelyet egykor iskolai egyenruhában rendeztek meg, az est fénypontjaként pedig néhány ügyesebb negyedikes bemutatta a palotást – a tornateremben. Utána következett a buli ugyanott. Talán közrejátszott az esemény felhajtássá válásában az, amit egy vidéki középiskolai tanárnő igen képszerűen így fogalmazott meg: a tanár a Trabantjával nem tud beállni az iskolai parkolóba a gyerekek autóitól. Úgy tűnik tehát, hogy nem a tanintézmények által benyújtott igények lettek magasak, hanem a szülők „harcolták ki” maguknak, hogy sokba kerüljön az utolsó középiskolai esztendő.
A megpróbáltatások már az első szeptemberi szülői értekezleten elkezdődnek. Ilyenkor hangzanak el az első utalások az év nagy eseményeire (érdekes módon csak kevés szó esik arról, hová, merre is induljon tovább tanulni a gyerek), így merül fel, hogy a leányoknak egyenkosztüm kell a ballagásra, a fiúknak pedig esetleg egyenöltöny. Rosszabb esetben az egyenviselet az egész évfolyamra kiterjed, így hatványozottan nő annak lehetősége, hogy a többség által a kisebbségre erőszakolt ruhadarabot sokan nem fogják viselni a ballagást követően. Azonnal felvetődik természetesen a minőség kérdése is, hisz ha már varratunk, semmire valót nem érdemes, mert az is belekerül tizenöt–húszezerbe, és több a kára, mint a haszna. A minőség pedig húsz fölött kezdődik. Adjuk hozzá még ehhez a cipőt, szintén tizenöt–húszért, s gyermekünk az elkövetkező időszak fontosabb eseményeire fel van ruházva.
A szülő már tenné is le a ceruzáját, azt gondolván, ezzel a legnagyobb költséget letudta, amikor előáll az osztályfőnök a közelebbi, decemberi eseménnyel, a szalagavató bállal. Emeljük fel tehát ismét a tollat, és folytassuk az oszlopot! A bál három részből áll: a szalagfeltűzésből, az osztályok egyéni produkciójából s végül a keringőből. Hogy mi történik majd a teremben, azt javarészt a tánctanárok döntik el. Rajtuk múlik, kell-e több ezerért, esetleg tízezerért kánkánhoz illő jelmezt, század eleji dizőzfelszerelést vagy tüllruhát bérelni. Ehhez persze megint szükséges alkalmas cipő is. A keringőnél nincs döntési lehetőség, azt a lányoknak esküvői ruhában kell eljárniuk.
Az esküvőiruha-kölcsönzők tehát ilyenkor, karácsony előtt olyan forgalmat bonyolítanak le, mint egy jobb májusi hét végén. „Nekem a szalagavató jobb üzlet, mint az esküvő – vallja be a sarki kölcsönző –, ezért az is megéri, hogy erre az alkalomra olcsóbban adjam a ruhát.” E vidéki kis üzletnek az árai persze jóval mérsékeltebbek, mint egy belvárosi szalonéi: egy ruha esküvőre tizenöt–harminc, szalagavatóra csak öt–hatezer forintba kerül. Igaz, a választék is szegényesebb, mint Budapesten, ahol negyven- és nyolcvanezer forint között mozog a ruhák bérleti díja. (Hallottam olyan gimnáziumról, ahol a lányos szülők fele mondta, hogy inkább saját ruhát varrat gyermekének.)
És ki nem akar szép, sőt a legszebb lenni? Ki nem szeretné, ha leánykája a fodros, abroncsos hófehérben, a kivillanó fehér kis körömcipőben, frissen (négyezerért) frizírozva, kozmetikus által diszkréten kikészítve (kétezerért) suhanna mondjuk az iskola által félmillióért kibérelt (ez az alapár) Körcsarnokban, a kedvezményesen hatszázezerért kiadott Petőfi Csarnokban a rokonok és barátok csodálatától kísérve? El kell ismerni, a látvány pompázatos. Ötven ifjú pár forog a parketten, a fiúk frakkjának/zakójának szárnya olykor meglebben, a lányok meztelen válla megvillan a fényben. Szépek és fiatalok, még ha nem is mindegyiknek megy simán a keringőlépés. A látványért persze fizetni kell: a belépők ára nyolcszáz és ezerötszáz forint között változik attól függően, sikerült-e szponzort találnia az iskolának az alkalomra. Nagykanizsán például a Batthyány-gimnázium évente bált rendez a tehetősebb helyi vállalkozóknak, és mert a bál a város egyik jeles eseménye lett, a vendégek szívesen nyitják ki a pénztárcájukat, s fizetik meg a magas belépti díjat. Az iskola alapítványához így befolyt pénzekből fedezik azután a diákok báljának költségeit.
Úgy tűnik, helyenként a szülők túlzásait az iskola próbálja meg keretek között tartani. A veszprémi Vetésy Albert Gimnázium például szerencsés helyzetben van, mert új épületében elférnek a bálozók, tehát nem kell e célra külön termet bérelniük, így a szalagavató bál költsége hétszázezer forint lesz. A szülőnek és diáknak csak a belépőjegy árát kell kifizetnie (felnőttnek 1500, diáknak 800 forint), s ez fedezi is az iskola kiadásait. A hatszázezer forint hatvan százalékát teszi ki a ruhabérlés, a táncok betanítása hatvanezer forint, a zenekar kilencvenezret kér. Az iskolában néhány éve ismét a matrózblúz a lányok kötelező ünnepi viselete, ebben is ballagnak, így a szülőket megkímélik a kosztümvarratás költségétől. Mint Tóth Zsuzsanna, az egyik végzős osztály osztályfőnöke elmondta, azért döntöttek így, mert kezdett túl nagy lenni a rongyrázás, és az iskola azt sem bánja, ha emiatt a konzervatív jelzővel illetik.
Persze minden óvintézkedés ellenére sem tartunk ott, hogy a matrózblúz és a rakott szoknya a XXI. század elejének divatja lenne, arra a bizonyos rongyrázásra pedig a bálon és a ballagáson kívül is kínálkozik lehetőség. Ott van mindjárt a bankett. Ára attól függ, melyik jeles étteremben tartják, és hány tanárt hívnak meg a diákok: kettőt vagy huszonkettőt. Egy biztos: tízezer alatt azt sem úszhatjuk meg.
A következő kiadás már valóban aprópénznek tűnik: az érettségibüfé, amelyet a szülők aggodalma és lelkesedése működtet. Osztályonként negyvenezer, mondják a tapasztaltak. Végül azért ne feledkezzünk meg arról a nagyobb összegről sem, amelyet Szent Antalnak ígértünk arra az esetre, ha gyermekünk sikeresen leteszi az érettségi vizsgáját!