A második világháború után hatalomba emelt iráni Mohamed Reza Pahlavi sah Hitler-barát apjától vette át a perzsa állam vezetését. Az új uralkodó kétségkívül modern állameszményeket vallott, és az úgynevezett „fehér forradalom” révén igyekezett kedvezni a tömegeknek. Mindenekelőtt meghirdette a társadalmi igazságosság öt alapelvét – a mindenkinek alanyi jogon járó élelmet, ruházatot, otthont, nevelést és higiéniát –, és népszavazással jóváhagyott tizenkét pontos programban rendelkezett a földreformról és az emberi jogok biztosításáról. Reza Pahlavi rendszere mindazonáltal mélységesen korrupt és harácsoló volt, s akárcsak Szaddám Huszein Irakjában, a sah országában is minden egy kézben összpontosult. Az egyetlen különbség az, hogy amíg a modern kori bagdadi kalifa csak egy ideig élvezte Washington támogatását, addig az iráni sah egészen élete utolsó pillanatáig biztos lehetett abban, hogy túlkapásaiért, törvénytelenségeiért senki sem citálja törvényszék elé.
Az amerikaiak évtizedeken át mindenben támogatták Reza Pahlavit. 1958-ban a nagy hatalmú Rockefeller Bank bábáskodott a Pahlavi Alapítvány létrejöttében, amelynek érdekeltségei közé tartozott – többek között – a Perzsa-öböl Hajózási Társaság, a Fejlesztési Bank, a Császári Könyvkiadó Vállalat, a Melli Biztosítótársaság, az ország cukor- és cementgyárai, valamint szállodák sokasága. Sokatmondó tény, hogy az alapítvány tevékenységéről sohasem készült üzleti beszámoló, mint ahogyan arra sem derült fény, hogy a sahnak pontosan milyen érdekeltségei is voltak. Az amerikaiak mindenesetre elképesztő méretű fegyverszállítási ügyleteket bonyolítottak Iránnal. 1974-ben például az Egyesült Államok kilencmilliárd dollárért adott el fegyvereket a nagyvilágban, a készletből – csaknem négymilliárd dollárért! – Irán vásárolt a legtöbbet.
Washington 1953-ban is a sah mögé állt, amikor a nemzeti mozgalom követelésére államosították a brit kézben lévő olajmezőket. Reza Pahlavi ekkor rövid időre száműzetésbe kényszerült, de a CIA néhány hét elteltével katonai puccsal visszajuttatta trónjára. Akárcsak Szaddám Huszein titkosszolgálata, a sah rettegett politikai rendőrsége, a Savak is bebörtönözte és emigrációba kényszerítette az ellenzékieket. Reza Pahlavi vesztét végül is egy emigráns okozta, a rejtélyes múltú Ruhollah Khomeini síita főpap (ajatollah), aki 1979-ben visszatért száműzetéséből, és kikiáltotta az Iráni Iszlám Köztársaságot. 1979. január 16-án a Pahlavi-dinasztia tagjai – a sah legalább hárommiliárd dolláros magánvagyonát és a család mintegy tízmilliárdos „megtakarításait” kimentve – eltávoztak Iránból. Az emberek megváltóként, Allah embereként fogadták a franciaországi száműzetéséből visszatérő Khomeinit, az asszonyok önként csadort öltöttek, százezrek hömpölyögtek Teherán utcáin – az iszlám forradalom átformálta az egész országot. Reza Pahlavi Egyiptomban lelt menedékre, a később merénylet áldozatává vált elnök, Anvar Szadat tárt karokkal fogadta. Amikor a sah 1980. július 27-én gyógyíthatatlan rákbetegségben elhunyt egy Kairó melletti palotában, a világ egyik leggazdagabb embere volt. Sem több évtizedes uralkodása alatt, sem száműzetésének másfél éve alatt nem került szóba, hogy a nemzetközi közvélemény megbélyegezze bűneiért.
Az egymást követő amerikai elnökök barátjuknak nevezték, a kongresszusban és a képviselőházban egyetlen szóval sem utaltak vétkeire, nem fenyegették, nem üldözték, nem vádolták. Reza Pahlavi kitűnő példája a nagyhatalmi politika kétarcúságának. Talán az sem véletlen, hogy Washington – az adott államok politikai berendezkedésétől függetlenül – negyedszázad alatt háromszor is változtatott a térség országaihoz fűződő viszonyrendszerén. A 70-es években Washington teljes mellszélességgel kiállt az iráni sah mellett, majd az irak–iráni háború idején azt a Szaddám Huszeint támogatta, akit két évizeddel később kinevezett a világ első számú közellenségének.
Chile egykoron teljhatalmú urának, Augusto Pinochetnek a sorsa más szempontból tanulságos. Függetlenül attól, ki hogyan értékelte tevékenységét, mégsem ültették a vádlottak padjára. Megítélése hazájában és külföldön egyaránt erősen eltérő. Ellenségei az egykori megtorlásokat emlegetik fel, támogatói pedig Chile – legalábbis dél-amerikai mércével mért – páratlan gazdasági fellendülését kötik a nevéhez. A tábornok 1973-as puccskísérletét követő években mintegy 3200 ember esett a kiépülő tekintélyuralmi rendszer áldozatául. Ez a szám jócskán alatta marad a más regionális konfliktusokban elhalálozott katonai és polgári személyekének, ennek ellenére Augusto Pinochet a baloldali körök fő célpontjává vált a 70-es, 80-as években, s miközben a világ túlnyomó része szemet hunyt a nagyságrendekkel nagyobb törvénytelenségek felett, a lassan konszolidálódó chilei rendszer ura évtizedeken át első számú közellenségnek számított a világban. Pinochet rendszerét dőreség volna a Szaddám Huszein uralta Irakhoz hasonlítani, bár hasonló elemek mindkét politikus gyakorlatában kétségkívül fellelhetőek. Irak modernizálása – akárcsak a dél-amerikai államé – a körülmények és az egybeesések folytán mindmáig egy személyhez kötődik, és ezen nem változtat az a tény sem, hogy a liberális demokrácia ismérveinek bajosan felel meg a Tigris és az Eufrátesz között berendezkedett állam. Ami Pinochetet illeti, mindmáig alighanem azért kerülte el a nemzetközi ítélőszéket, mert az általa elkövetett cselekmények megítélésekor kényes kérdések is felmerülhettek volna. Bárhogyan is vélekedik a közvélemény az agg tábornok módszereiről, nehéz volna pálcát törni felette az amerikai szál figyelembevétele nélkül. Nem véletlen, hogy emlékezetes londoni fogsága idején a Pinochet kiadatását kérő országok – Spanyolország, Franciaország, Belgium és Svájc – mellett az Egyesült Államok kormánya részéről nem fogalmazódott meg hasonló szándék.
Chile ura a CIA hathatós segítségével került hatalomra harminc évvel ezelőtt, és a hosszan elnyúló kiadatási ügy idején tárult fel valójában, hogy ez a kapcsolatrendszer mindmáig háborítatlan. A volt amerikai külügyminisztert, Henry Kissingert többször is „megtalálták” a Pinochet-ügyben. Egy párizsi bíróság tanúként is megidézte öt eltűnt francia állampolgár ügyével kapcsolatban, más kérdés, hogy a politikus nem jelent meg a tárgyaláson. Az áldozatok hozzátartozói mindmáig úgy vélik, hogy Kissinger tudott a dél-amerikai országban folyó kínzásokról, hiszen a két ország titkosszolgálata szorosan együttműködött a puccs idején. Sokan ma is Kissinger fejére olvassák egykoron Pinochethez intézett szavait. „Az Egyesült Államok, amint az ön előtt ismeretes, rokonszenvezik az ön szándékaival. Kormányának a legjobbakat kívánjuk” – jelentette ki hajdan az amerikai külügyek irányítója. Más lapra tartozik, hogy ma már senki sem emlegeti Donald Rumsfeld 1983-as bagdadi látogatását, amikor a kérlelhetetlen washingtoni „héja” magával Szaddám Huszeinnel parolázott.
Augusto Pinochet esete alaposan megosztotta a világot. Bármilyen hevességű támadást is intéztek ellene, tekintélyes emberek egész sora ágált szabadon bocsátása mellett a londoni incidens során. Margaret Thatcher volt brit miniszterelnök például kendőzetlenül feltárta, hogy a „nemzetközi baloldal” hajszájáról van szó, és erélyesen követelte Pinochet hazaengedését. Az üggyel kapcsolatban Washington is hallgatott, feltehetően azért, mert Chile 1973-as „felszabadítása” az új évezredben is aktuálpolitikai kérdés. A dél-amerikai ország valójában egyfajta lakmuszpapírként tesztelte a hidegháborús amerikai nagypolitika változásait – miután bebizonyosodott, hogy a világkommunizmus előretörését titkosszolgálati módszerekkel is hatékonyan meg lehet akadályozni, a későbbiek során számos országban éppen a CIA készítette elő a terepet az Amerika-barát rezsimeknek. Pinochetet tehát érdemeire való tekintettel nem citálták bíróság elé, s bármennyire is hangoskodtak az emberjogi szervezetek, a tábornoknak nem eshetett bántódása.
Pinochet és Szaddám Huszein annyiban feltétlenül hasonlít, hogy az emberek valamiképpen elboldogultak mindkét rezsim idején. A Moszkva-barát Salvador Allende elnök államosítási kísérleteit követően Pinochet nyugalmat és kiszámítható jövőt nyújtott Chile népének. Hasonlóképpen Szaddám Huszein, akinek az uralma idején milliók éltek a mesterségesen fenntartott állami szektorból, s hogy micsoda jelentősége is volt ennek, az csak most, a káosz és széthullás napjaiban látszik igazán.
origo.hu
Újabb fordulat jön az időjárásban a hét elején
