Protokoll, politika, stílus és Márai

n Lukács Csaba
Manapság ha az ember protokollról vagy viselkedéskultúráról hall, valamiért nem a politikusok jutnak az eszébe. Ezért aztán jó adag kíváncsisággal indul Ottlik Károly protokollszakértő új könyvének bemutatójára, ahol – a meghívó szerint – csupa politikus mond beszédet. A kérdés jogos: vajon miről fognak beszélni? Elsírják, hogy ők – ismerve és betartva az illemszabályokat – mindenáron frakkban akartak az Operabálba menni, de a csúnya kampánytanácsadó vörös orkánkabátot és fehér sálat erőltetett reájuk? És dehogy akartak gyalázkodni, legszívesebben a nyíló orgonavirágról elmélkedtek volna a tévévitákon, de a mindenható spin-doktor agymosó tevékenységének köszönhetően mégis a lélegeztetőgép szó jött állandóan a nyelvükre?
A meghívónak volt még egy meglepetése. Az akadémiai tanszékvezető tanár hatodik könyvéhez szakmai segítséget nyújtók között ugyanis többtucatnyi notabilitás mellett felfedeztem Lendvai Ildikó MSZP-s frakcióvezetőt, aki valószínűleg a lassú beszéd és az elmaradó gázáremelés illemtani összefüggéseiről osztotta meg tudományos meglátásait.
Félreértés ne essék: a Protokoll – Viselkedéskultúra című kiadvány jó könyv. De a százezer olvasatlan Sorstalanság országában ez csak egy biztos helyet jelent a sznobok polcán. Ebben a makkos cipős, lealázós világban minimum be kellene vezetni a deresre húzást a jó modor elterjesztése céljából. Száznegyven nappal az ország EU-csatlakozása előtt elindult a fél szaknévsor, hogy részt vegyen a Gundelban tartott könyvbemutatón, és utána – azonnal elfeledve a néhány másodperccel azelőtt hallottakat – egymást letaposva legeljen a svédasztalról. Ottlik igyekezete dicséretes: a nagy egyesülési hurráoptimizmusban ugyanis kevés szó esik arról, vajon kulturális értelemben fel vagyunk-e készülve a csatlakozásra, és ismerjük-e a saját kultúránkat annyira, hogy a társországok sajátosságait is el tudjuk fogadni. A mobiltelefonokkal például még nem tudunk kellően bánni – a beszédek alatt mindegyre felsírt egy-egy készülék. A tudósító ilyenkor különösen figyel, és húzza a rovátkákat a jegyzetfüzetébe, ha orrpiszkálást, nyílt színi tüsszögést lát, vagy ha a Protokoll-világszövetség magyar alelnöke arról beszél, hogy gyakran vétünk bakit.
A magyar nyelvvel különben másnál is komoly gondok vannak, holott egy köztisztviselőnek minimum illendő bírnia azt a nyelvet, amelyen szolgálatra vállalkozott. A hatszázhatvan oldalas kiadványt és szerzőjét levélben üdvözlő Salgó László rendőr vezérőrnagy például összehozott egy ilyen mondatot: „S ha már távol kell lennünk, köszönthetjük-e őt, gratulálhatunk-e neki általunk felkért személy útján hallatlanul hasznos művéhez, melyet gyakorló diplomataként is jó hozadékkal forgattunk, ha kérdésünk támadt hasonló vagy nem hasonló kérdésekben a protokoll világában.”
A királyi többesben írt nyelvi bravúr után Szili Katalin házelnök jóvoltából képezhettük tovább műveletlen önmagunk: „Tudták például önök, hogy a történelem első ajándékozói a rómaiak voltak; mert mikor az újév, január elseje alkalmából ajándékokat küldözgettek, az volt ezzel a céljuk, hogy így biztosítsák egymásnak a sikeres évkezdetet?” Göncz Árpád korábbi köztársasági elnök levele ezek után már valódi felüdülést jelentett, de az mégiscsak furcsa volt egy írótól, hogy a szerintem szót háromszor használta egyetlen mondatban.
A levelek után a jelen lévő politikusok kaptak szót, kínai idézetbombákat és anekdotákat dobálva az ámuló hallgatóságra. A Fidesztől senki nem jött el, minden bizonnyal egyszerre százhatvan képviselőnek volt halaszthatatlan dolga. Az MSZP-s Horváth Csaba bevallotta: a köreinkben uralkodó stílus tarthatatlan, de nem reménytelen. Fodor Gábor (SZDSZ) a magas embereknek az alacsonyra helyezett mikrofonoknál tartott illendő beszédéről értekezett, Herényi Károly (MDF) pedig kifejtette: karácsony előtt minden árokbetemető gesztusnak óriási jelentősége van.
A szponzorok perceiben az is kiderült, hogy az egyik mobilszolgáltató mostantól illemtani forródrótot üzemeltet, kisegítve a komplexusos állampolgárokat. A rendezvényre Újhelyi István jókora csomaggal érkezett, mint mondta, karácsonyi ajándékot hozott Rogán Antalnak. Megérdeklődtük, a politikusok esetében a Ron Werber-i tanács felülírhatja-e az alapvető illemszabályokat, mire azt válaszolta: a viselkedési szabályokat mindenkinek be kell tartania, ám egy vitában a részt vevő felek meghatározhatják, meddig mennek el.
El ne feledjem: a beszédek után a három politikus aláírt egy nyilatkozatot, amelyben kifejezték szándékukat a politikai és vitakultúra jobbítására. Ottlik szerint ez azért fontos különösen, mert a politikai elit viselkedése etalonként működik a társadalom számára: magatartásuk arra buzdítja az ország népét, hogy maguk is hasonlóképpen beszéljenek, öltözzenek, közlekedjenek és ünnepeljenek, mint a tévében látott választottjaik.
Jogos mindezek után a kérdés, hogy az Antall-kabinet egykori protokollosa optimista ember-e, vagy egyszerűen naiv, hogy konok következetességgel adja ki könyveit immár tíz éve? A válasz most Máraitól jött: „Amikor egy korszak fölemelt ököllel jön ellened, te köszönj vissza, nyugodtan és udvariasan, úgy, hogy megemeled a kalapod. Nem tehetsz mást.”