Pucér liba télen

Miért láncolta magát a vágóhíd kapujához Lakatos Sándor nyírmártonfalvai libatenyésztő? Lehet-e egy év alatti „negyvenhét százalékos termelésnövekedés”-re visszavezetni a szabolcsi, hajdúsági, kunsági beszállítók milliós veszteségeit, ha tavaly még virágzott a lúdágazat? A téma súlyát csak növeli, hogy világviszonylatban a legtöbb libát Magyarországon dolgozzák fel, túlnyomórészt magyar kézen lévő üzemekben.

Itt a tél, jó volna elhinni, hogy igazat állít a népdal: „Elesett a lúd a jégen, majd fölkel a jövő héten.” A debreceni illetőségű Hajdúsági Baromfitermelő és -értékesítő Rt. (Hajdú-Bét) alapanyag-szállítóinak esete csak egy része a hirtelen támadt magyar libaválságnak, de megfelelő kezdőpont a vizsgálódáshoz.
Percekig volt csak látható a termelői elkeseredés élő jelképe Zagyvarékason. A Hajdú-Bét Rt. helyi üzemegységének vezetői hívták a rendőrséget, és eltávolíttatták az előzetes bejelentés nélkül tüntető férfit. Lakatos Sándor nem akarta eloldozni magát a vágóhídi kaputól, mondván, ha engedetlensége miatt lefogják, a rendőrőrsön legalább lesz mit ennie.
A baromfi-feldolgozó cég, amellyel szerződött, 5,2 millió forinttal tartozott neki a beszállított libákért. Most már csak 2,7 millióval tartozik, mert az adósság kisebb felét Lakatos a demonstráció után megkapta. Rajta kívül csak egy személy részesült ilyen kegyben: mellette tüntető földije.
Ez bizony kevés ahhoz, hogy változtasson a botrány arányain: az idei piaci értékesítés nehézségeire hivatkozó Hajdú-Bét Rt. összesen legalább 5,5 milliárd forinttal adósa beszállítóinak! A járandóság visszatartása nemcsak nekik árt, hanem például azoknak a takarmány-előállítóknak is, akiknek a víziszárnyastelepek ezért nem tudnak fizetni. Családok ezreit elérő adósságlánc…
E hét szerdáig senki nem kezdeményezett felszámolást a debreceni illetőségű cég ellen. Tekintettel a tetemes köztartozásra, mindenki attól fél, hogy felszámolás esetén végképp nem jut a pénzéhez. Így legalább csalhatják magukat – a termelők kifejezése ez – a jövő év elejéig. Januárra ígérte Nagy György, a részvénytársaság elnöke, hogy az összes szerződött libázó megkapja járandóságát. Tessék, kérem, kitartóan bízni: Nagy György – egy kiadvány szerint – az ország 76. leggazdagabb embere, hárommilliárdra becsült magánvagyonnal. (A százas listán szereplő urat egyébként nem az élelmiszeripar tette gazdaggá; eredeti területe a kereskedelem és a vendéglátás.)
Augusztus óta nyilvánvaló a vállalat fizetésképtelensége, de Nagy György csak két hete távozott elnöki posztjáról. No nem mindjárt a Hajdú-Bét, csak a Baromfi-terméktanács éléről, az üzletember ugyanis ezt a szakmai koordináló szervezetet is elnökölte. Az mellékes, hogy e sorok írója éppen a lemondás napjának reggelén küldte el neki a kérdéseit, többek között ezeket: „Hol a hústermelők pénze, és mi a biztosítéka, hogy januárban ki tudják őket fizetni?” „Erkölcsös-e a mostani helyzetben, hogy Ön még mindig a – termelőket is képviselő – Baromfi-terméktanács elnöke?” Válasz nem érkezett, csak egy előzetes hír december 16-án hatályossá váló leköszönéséről.
– A kislibák kihelyezésétől kezdve a falka leadásáig mindenről nekünk kell gondoskodnunk, hogy aztán azok, akik szinte semmit nem tesznek, zsebükbe söpörhessék a mi pénzünket is – így gondolja Vajda Bálint libatenyésztő, aki a minap együtt tüntetett Lakatos Sándorral.
Ő volt a másik kivételezett, aki a november végi tiltakozás hatására kapott valamicskét a márciustól nevelt, nyár közepén leadott, kilenchetes pecsenyelibáiért. Maradt a cég rovásán egymillió-hétszázezer. De mivel áprilisban másik falkát is vállalt, zabos libákat, hat hónapra (vannak német fogyasztók, akik a zabon hizlalt, fehér hájú liba húsát keresik), Márton-nap előtt ismét adott le jószágot. A szerződésben egy hónapos fizetési határidő szerepel: tehát december közepén az átvevőnek majd ezért is fizetnie kell. Kellene…
– Talán jobb lett volna ezt már nem leadni – morfondírozik Vajda –, de hát féléves, többször tépett libámat hogyan tartsam tovább? Kinek, meddig és milyen takarmányból? Tépjem meg még egyszer, hogy a toll árából valamit könnyítsek saját adósságomon? Kemény télen pucér liba?
Ahogyan a libázók többsége, ez a mártonfalvai férfi is bértartásban vállalta a jószágok hizlalását. A kislibákat és a tápot a feldolgozótól kapta hitelbe. De mivel az idén akadozva érkezett és nem is volt elegendő ez a táp, máshonnan is kellett vásárolnia. Azt pedig rövid határidőre kell kifizetni, ellentétben a vállalattól származóval, melynek árát az átadott jószágok felvásárlásakor vonják le.
Fontos ezekkel a részletekkel törődni, mert azt gondolná az ember, bértartónak lenni maga a biztonság. Ezzel szemben a Hajdú-Béttel pórul járt, szerződéses lúdtartók nem tudják törleszteni fejlesztési hiteleiket, nem tudják átutalni a kitöltött számlákon feltüntetett forgalmi adót, mivel a számlák ellenértéke nincs sehol.
Halálos fullánk lehet a részletekben: Hajdúnánáson az is elég volt egy termelő öngyilkosságához, hogy a felvásárló nyár végén önkényesen módosította a tavasszal szerződésben rögzített felvásárlási árat. A környéken azt mesélik, e gazdálkodónak, aki előzőleg hitelt vett föl vállalkozásához, tizenhatmillió forint vesztesége lett a jószágain.
Nagy bajba sodródtak az idén az úgynevezett szabad libával foglalkozók is. A jelző nem a szabad tartásra utal – hisz négyhetes kortól a víziszárnyast mindenütt szabadban szokás tartani –, hanem arra, hogy ez a fajta termelő tavasszal, a naposlibák telepítése idején nem köt eladási szerződést, hanem saját finanszírozásban hizlalja a madarat, és csak a végén dönti el, kinek adja. Egy kabai asszony, Szegi Emma már kilenc éve ehhez a tőkeerősebb réteghez tartozik. Neki aztán hiába mondták, hogy a libaüzlet fegyelmezett szereplőket, kiszámítható együttműködést igényel, s a termelő jobban teszi, ha előre megköti a szerződést.
– Szerződnék én, de nem olyan feltételekkel, amiket ránk tukmálna az élelmiszeripar – ragadja meg a probléma gyökerét Szegi Emma.
Nem csak azt érti ezalatt, hogy szerződésszegés esetén – mikor az átvevő egyáltalán nem vagy csak kevesebbet, illetve késve fizet – nincs mód megfelelő jogorvoslatra. Ő azzal is számol, hogy márciusban, a naposlibák kihelyezésekor még nem lehet látni, mekkora lesz a húsliba tényleges előállítási költsége.
E logika mellett szól, hogy az aszály okozta idei takarmányhiány miatt a tavasszal aláírt felvásárlási árakon – még ha kifizetik is – általában nincs haszon. (De mint a hajdúnánási eset bizonyítja, a szerződött ártól a gyakorlatban el lehet térni.) A szabad libás viszont válogathat: libáit fölnevelvén ott értékesít, ahol jó árat kínálnak neki. Tavaly, míg a szerződéses kilónkénti felvásárlási ár 410 forint körüli volt, a kabai szabad vágólibák kilója 500 forintért kelt el.
Ám ebben az évben miért termelt Szegi Emma minden szabad libája ezer forint veszteséget – a kilencezer liba összesen kilencmilliót?
Azért, mert a felvásárló vágóhidak, húsipari üzemek most, 2003-ban nem sokkal többet – ahogyan a korábbi években –, hanem még kevesebbet adnak a szabad libáért, mint a „szerződöttért”. Míg a szerződéses árak az idén 350-360 forint körüliek voltak, Nyírgelsén a Nyírségi Szárnyas Kft. ajánlata Szegi jószágaira mindössze 250 forint volt, és el kellett fogadni, mert más sem ajánlott többet. A túltermelésről, a nyugati kereslet megcsappanásáról beszélő libás feldolgozók mintha összebeszéltek volna. Sok termelő éppen erre: összebeszélésre – kartellra – gyanakszik.
– Sajnálkoznak, hogy nem megy az export, meg hogy szinte már képtelenek többet készletezni, de szeretném én látni a hűtőjüket – mondja egyikük, neve eltitkolását kérve. – Tudunk róla, hogy fölhívták egymást, árat egyeztettek, és most úgy állítják be magukat, mintha ők lennének az irgalmasok, hogy bagóért megvásárolják a „kóbor libát”.
Magyarországon ez év tavaszán körülbelül kilencmillió naposlibát telepítettek, és most, az idény végén 300–500 ezret neveznek ebből „kóbor libának”. Károly Imréék a Hernád partján tavasszal még nem gondolhatták, hogy az ő eredetileg szerződéses szürke ludaikat is ilyen csúfnévvel lehet majd illetni. A nagycsécsi házaspár egy osztrák tulajdonú jászberényi baromfi-feldolgozóval szerződött. Május közepén meg is kapták a majdani májalapanyagnak való naposlibákat. A szerződés kilenc hónapra szólt, utána Jászberény tömőkhöz akarta szállíttatni az állományt, ám menet közben a feldolgozó arra kérte a gazdálkodókat, hogy tartsák tovább a libát, mert a közbejött fizetésképtelenség miatt a tömők elpártoltak a cégtől. Azóta a vállalat fel is számolódott, a jószágok viszont még mindig a házaspár nyakán vannak!

Így lett a kilenc hétre vállalt libából hat hónapos, háromszor tépett liba – a házaspár bizakodásából pedig szűnni nem akaró tépelődés. Hogy fog a rengeteg befektetett pénz és vesződség megtérülni?
Teherbírásuk fogytával úgy döntöttek, elfogadják a Nyírségi Szárnyas Kft. kilogrammonként 250 forintos ajánlatát. De mire telefonon közölték, hogy ráállnak az alkura, akkorra már csak 200 forint volt az átvétel megajánlott ellenértéke.
– Mi elvégeztük becsülettel, amit vállaltunk, de nem vagyunk nyomozók, hogy is tudhattuk volna tavasszal, milyen a cég helyzete. De ettől még az egészségesen fölnevelt állományunk nem ér kevesebbet – érvel Károly Imréné, aki nem tud belenyugodni, hogy végül esetleg súlyosan ráfizet. – Ne mondják Nyírgelsén, hogy ezzel a kilónkénti 200 forintos felvásárlási árral segítenek rajtunk! Pontosan az ellenkezőjét teszik: tönkretesznek! Mert ha én adok 1200 forintért egy hatkilós libát, abból le kell vonni 200-at a toll miatt, pedig a cég azt is értékesítheti. Marad 1000 forint – csakhogy áfával együtt 500 forint volt a naposliba ára. Marad tehát ötszáz, amiből egy hatkilósnak hizlalt állatot takarmányozni sem lehet. Nem tehetünk mást, tartjuk tovább, pedig hat hónapon túl előbb-utóbb magát eszi meg a liba!
– Engedtessék meg, hogy felvásárlási árainkat a piaci lehetőségeknek megfelelően alakítsuk ki – feleli erre Varga Ferenc, a Nyírségi Szárnyas Kft. főtulajdonosa, aki négy-öt éve még a Hajdú-Bét ágazati igazgatója volt. – Ötszázezer kóbor liba kószál az országban; értékmentés, ha ebből vásárolunk, akkor is, ha decembertől már csak 200, januártól 100 forintos áron. Úgy döntöttünk, hogy pénzügyi és tárolókapacitásunknak megfelelően amit lehet, megteszünk a magyar termelőkért, hiszen közös a jövőnk. Ismétlem, nem volt szükségünk további alapanyag-mennyiségre. Betesszük a hűtőbe, kilencven napra vállaltuk a kifizetését, bár még nincs meg rá a pénz.
Ez az ezredforduló környékén létesült, feltörekvő nyírgelsei lúdvágóhíd az idén tetemes mennyiségű liba vágását vállalta át a Hajdú-Béttől. Egy hete a Nyírségi Szárnyas Kft. első embere felszólalt a szerződésszegések, illetve az alacsony felvásárlási árak miatt kétségbeesett termelők debreceni fórumán. Varga mindenekelőtt tagadta, hogy a feldolgozók kartelleznének. Aztán kijelentette, hogy szerinte azok, akik a Hajdú-Bétnek leadták libaállományukat, de fityinget sem kaptak érte, csak akkor juthatnának járandóságukhoz, ha az állami tulajdonú Bábolna Rt. még a privatizáció előtt bekebelezi a Wallis-érdekeltségű Hajdú-Bét Rt.-t. A jogutódnak ugyanis kötelezettséget kell vállalnia elődje tartozásaiért. A nyírgelsei lúdvágóhíd vezetőjének látomásában az is szerepel, hogy a Hajdú-Bét és a Bábolna az összeolvadás előtt egyaránt profiltisztítást hajt végre, azaz megválik víziszárnyas-ágazatától…
Augusztusban a sajtó mellesleg megírta, hogy Medgyessy és Nastase miniszterelnökök vadkacsavadászatát Varga másik cége, a Hortobágyi Lúdtenyésztő Rt. készítette elő. De hát annál inkább érdemes ennek a magas körökben forgó baromfiembernek a véleményére figyelni, már csak ezért is, mert a Bábolna és a Hajdú-Bét egyesítésének terve állítólag kormánykörökből származik. Lapokban, szakmagazinokban sokat lehet olvasni arról, hogy előrehaladott tárgyalások zajlanak. Ha a Hajdú-Bét Rt. ilyen mesésen tűnne el, tulajdonosi köre átélhetné annak örömét, hogy a Bábolna sokadszori állami konszolidációja – adófizetői pénzből – a libázók 5,5 milliárdos követelését is fedezi. A majd újra kisámfázott állami óriáscéget végül a jelenlegi hajdú-bétes tulajdonosi csoport vásárolhatná meg? Effajta kombinációk a hivatalos hírzárlat ellenhatásaként szoktak elterjedni.
Csak a múlt a bizonyos. A Hajdú-Bét Rt. eddig még csak kétszer cserélt gazdát. Most az ingatlanfejlesztéssel, autókereskedelemmel és még sok egyébbel foglalkozó Wallis Holdingé. A cégcsoport meghatározó tulajdonosa, Veres Tibor a már említett kiadvány szerint az ötödik leggazdagabb ember hazánkban, becsült magánvagyona harmincmilliárd forint.
Lukács László, a Földművelésügyi Minisztérium osztályvezetője az Állami Privatizációs Vagyonügynökség felé tereli a Bábolna–Hajdú-Bétről érdeklődőt, Büky Dorottya, az ÁPV Rt. szóvivője pedig azzal hárít, hogy kormánydöntésig nincs miről nyilatkozni.
A többi jelentékeny baromfi-feldolgozó cég csúcsvezetői viszont nyilatkoznak. Rosszabbat el se tudnának képzelni annál, hogy a veszteséges állami cégóriás és a szintén veszteséges és kiterjedt Hajdú-Bét együtt fedje le a piac harminc százalékát. Magyar József, a szentesi Hungerit Rt. vezérigazgatója például így méltatlankodik.
– Nincs jogom irigynek lenni a Bábolnára? Tíz év alatt 24 milliárd forintot kapott az adófizetők pénzéből, többek között az enyémből is, ennek ellenére jelenleg 17 milliárdos az adósságállománya. A két cég összevonása és együttes állami megtámogatása tönkretehetné a többi négy-öt nagy piaci szereplőt, a harminc százalék a hetvenet. Pedig a magyar élelmiszeriparra már csak itt jellemző a magyar tulajdonlás, a nyugati feldolgozók a csatlakozás után egyedül a mi 400 millió dolláros árbevételű baromfiiparunkban látnak versenytársat.
Magyar József szerint a kormánynak intézkednie kellene, hogy Bábolna telepeit, eszközállományát honi magán-baromfifeldolgozók szerezhessék meg, és működtethessék tovább konzorciumban.
Bárány László, a Magyar Szabadtartásos Baromfitermelők Szövetségének elnöke úgy gondolja, bizony attól is tartani kell, hogy végül multinacionális vállalatnak adják el a Bábolna Rt.-t. Ez veszélyeztetné csak igazán az itt élő termelőket és a hazai feldolgozókat. A tengerentúli vagy európai multi élelmiszer-ipari szereplő nyilván gyors terjeszkedésbe fogna, amiben segítené, hogy kitűnő a kapcsolata az áruházláncokkal.
A nemzetközi kitekintést Földi Péter, a Baromfi- terméktanács mezőgazdasági titkára egészíti ki: Európát immár elárasztotta a brazil és thaiföldi fagyasztott baromfihús. Ez a jelenség is közrejátszik abban, hogy a Nyugat egyre kevesebb magyar terméket vásárol. Kereskedelmi trükk van a háttérben: az EU importszabályozása kissé „lyukas”. A sózott-fűszerezett húsok vámtétele töredéke a feldolgozatlannak. Az európai feldolgozók-forgalmazók ezért mind gyakrabban távolról hozatnak olcsó alapanyagot, melyet a behozatal előtt felületesen megsóztak. A feldolgozott terméken már európai országnév szerepel.
A lúdágazat tavaly még elkerülte a válságot, pedig szinte kizárólag exportra termel. A libahús elsősorban a németeknek, a máj a franciáknak megy. A nálunk keletkező 35 ezer tonna libahúsból legfeljebb 1500 tonna fogy el itthon.
Földi Péter szerint eddig két tényező késleltette a libabajt. Az egyik: vetélytársunknak, Lengyelországnak az előző években kevesebb vágólibát sikerült előállítania, feldolgoznia. A másik: 2000–2001-ben a nyugat-európai sertés- és marhajárványok széles fogyasztói réteget riasztottak el ezen húsok vásárlásától. Csakhogy a lengyelek termelési teljesítménye az idén ismét megnőtt, ráadásul azok a nyugati lakosok, akik időlegesen áttértek a libatermékek vásárlására, immár újra biztonságosnak tartják az egyéb húsok, hústermékek fogyasztását.
Ami a Hajdú-Bét Rt. körüli eseményeket illeti, ezek összefügghetnek a nyírgelsei üzem pár évvel ezelőtti megjelenésével is. A Nyírségi Szárnyas Kft.-t részben a korábbi hajdú-bétes szakembergárda alapította. Szekeres Imre Zoltán, a földművelésügyi tárca főtanácsosa kijelenti, annak idején előre látta, hogy ha a Tiszántúlon újabb libafeldolgozó jelenik meg, akkor vagy a régi cég „dől be”, vagy az új nem kap lábra, mert letörik a külpiacon egymás eladási árait. Szekeres azt is állítja, hogy az idén 47 százalékkal több vágóliba van Magyarországon, mint tavaly. Ebben, mint mondja, a pulykások is ludasak, mert a pulyka iránti kereslet visszaesése miatt, illetve a tavalyi magas szabadliba-árakat látva átálltak a lúdtartásra.
A libatenyésztők azonban kételkednek abban, hogy ilyen nagy – a felvásárlók számára váratlan – túltermelés keletkezett egyetlen év alatt, hiszen a naposlibákat a majdani vágólibák felvásárlói adják el, így érvelnek.
Egyre több termelő követeli, hogy az állam avatkozzék közbe, ne engedje tönkremenetelüket. Vagyis: tisztességes áron vásárolja föl a termelők szerződésszegés miatt át nem vett vagy át nem adott libáit. Nyújtson a minisztérium jogorvoslatot a Hajdú-Béttel szemben, vagy előlegezze meg a kisemmizettek perköltségeit.
Lukács László, az FVM osztályvezetője mindössze azt ígérhette meg a minapi debreceni fórumon, hogy a tárca kész segíteni abban, hogy a vitázó felek tárgyalóasztalhoz üljenek. Intervenciós felvásárlásra nincs lehetősége a tárcának, mert 1990 óta egyik kormány idején sem kapott olyan pénzkeretet, amelyből jót lehetne állni a vállalásukat nem teljesítő magáncégek helyett.
A minisztériumi hivatalnokok „természetesen” nem tudják értelmezni, amit alább Faludi Sándor, a Fidesz gazdatagozatának elnöke mond. Legyen övé a zárszó.
– Vajon további öngyilkosságokra van szükség ahhoz, hogy valami történjen húszezer baromfitenyésztő érdekében? Ha nem várhatók hivatalos lépések, akkor ideje tájékoztatást adni, milyen titkos záradéka van a csatlakozási szerződésnek, hány ágazatot „köteles” tönkretenni a magyar kormányzat 2004 májusáig!