Rákosiékról jelen időben

Történelmi látlelet egy korról, avagy egy orvosi pontossággal rögzített hiteles diagnózis napjainkról? Nehéz eldönteni, melyik meghatározás lehet találóbb Szerencsés Károly legújabb kötetét jellemezve. Gyurkovics Tibor író a Rákosi Mátyás a Forgács utcában bemutatóján nem fukarkodott a szuperlatívuszokkal, s azt mondta: a történész-író valahogy olyan fölényes magabiztossággal tud bánni műve tárgyával, a személyes és a jelenkori történelemmel, mint az az ember, aki egy pillangót egy mozdulattal a hófehér papírkartonra tűz.
Pedig maga a téma, a szemrevételezés tárgya korántsem fájdalommentes – a szó átvitt és szoros értelmében sem. A fiatal történészgeneráció tagjának embert próbáló személyes sorsa ugyanis összekapcsolódik a szintén megpróbáltatásokkal teli jelennel, távoli és közeli múlttal. Egyáltalán lehet-e, szabad-e művi, mesterséges módon szétválasztanunk személyes, privát históriánkat a köztörténelemtől? Szerencsés válasza egyértelmű nem, s nem csak azért, mert tíz esztendeje súlyos betegségével vívja meg mindennapi harcát, túlesve számtalan művesekezelésen, két vesetranszplantáción. Ma elmondhatjuk: győzelemre áll, s szintén nem pusztán azért, mert a második veseátültetés 1997-ben sikeresnek bizonyult. Úgy is fogalmazhatnánk, ha nem tűnne patetikusan frivolnak: sok gólt berámolt a halál hálójába, ha tetszik: immár behozhatatlan előnyre tett szert. Merthogy az a történelmi maszkabál, amely fölsejlik a kötet lapjain, csak látszólag eklektikus, műfaji és tematikus szempontból egyaránt. Összecsúsznak az idősíkok, s azon kapjuk magunkat, hogy szemeink előtt megjelenik Rákosi Mátyás Révaival, Eduard Benessel és Klement Gottwalddal karonfogva, hogy az egész múltba masírozó maszkabálon együtt tudjunk mulatni Szerencséssel, azzal a történésszel, aki az objektív analízis mellett meg is tudja idézni a történelmi (le)szereplőket, mint holmi irodalmi spiritiszta a levitézlett sereget. S hogy levitézlett-e ez a társulat? A történész-író kerüli a didaktikus felhangokat, a jelennel való áthallásokat is ránk bízza, ám sokaknak lehet(ne) kellemetlen érzésük, amikor Révai József alábbi kinyilatkoztatását adja közre a szerző a parlamentarizmus szocializmusbeli szerepéről: „Kétségtelen, hogy parlamentünket is meg kell reformálni, mert még magán hordozza a polgári, fecsegő parlamentarizmus maradványait, a törvényhozás és végrehajtás kettősségét.” A fecsegés megszűnt, s vele a parlamentarizmus és a demokrácia is – fűzi hozzá Szerencsés. Azt pedig már mi tehetjük hozzá: lám, Révai elvtárs már akkor tisztán látta, hogy bizonyos intézmények önállóskodása veszélyes, miként érezte azt is, az országot úgymond megosztó, veszekedő, vagyis demokratikus országház is milyen káros tendenciáknak lehet a melegágya.
Szerencsés Károly önsajnálat nélkül szemléli a történelmet, s benne saját sorsát is, s ez teszi még különlegesebbé a művet. Furcsa módon amikor saját kórtörténetéről ír, s naplójegyzeteiből tallóz, szenvtelenebb, mint amikor kéznyújtásnyira hozza a félmúlt kórtörténetét. Az írás volt az, ami a múltból a jövőbe vezetett, s ami segített kitörni a betegség bezártságából, s kalandozni mindenfelé – vallja minderről a szerző. Mint mondta, segítségükkel ott lehetett például 1939. március 15-én, amikor a német csapatok megjelentek Prágában, s a jó csehek – tisztelet a kivételnek – díszegyenruhában fogadták őket a Vencel téren. Aztán mégis el tudták intézni, hogy győztesként kerüljenek ki a háborúból, a legkevesebb veszteséget szenvedjék el, s az önbecsülésük is megmaradjon. Fantasztikus teljesítmény volt az alatt a hat év alatt, sokat tanulhatunk tőlük. Prágában idén nyáron alig kerülte el Mick Jaggert, aki ott ünnepelte 60. születésnapját, s a koncerten viselt trikójára az volt írva: B… meg a cseh és morva kommunista pártot. Ebből a cseheknél nem lett semmilyen botrány, el tudták viselni még azok is, akiket ez érintett. S ott lehetett novellái, esszéi segítségével a Gulágon is, ahová úgy hurcoltak el valakit, hogy éppen leszállt a vonatról, amely a koncentrációs táborból hozta haza. De írásai által benézhetett Rákosival a Forgács utcai munkáskolónia lakásaiba, nem rejtegetnek-e valamilyen élelmiszert, s átélhette azt a riadalmat, amit a nagy fekete autók megjelenése keltett. Hogy aztán megtudjuk: a vezérnek a néppel való leereszkedő kvaterkázását a Forgács utca lakóinak bezsuppolása követte. „Érted jöttünk elvtárs, nem ellened” – hangzik el az akasztófahumorú szlogen egy másik írásban, amely megvalósul a Rákosiról szóló novellában. Fikció? Az, mert éppen olyan, mint a valóság, az idővel történelemmé szelídülő jelen. Arra viszont, hogy az egykori jelen még nem vált történelemmé, éppen az olyan munkák világítanak rá, mint amilyen Szerencsés Károlyé.