Életrajzából kitűnik, szűkebb pátriájában is tudják: már bő egy évtizede járta a világot dalaival, amikor Olasz Ferenc filmjeinek köszönhetően Maczkó Mária széles körben ismertté vált. Ha nincs ez a három film, a Gyertyaszentelő Boldogasszony és a Gyümölcsoltó Boldogaszszony meg az énekművészt magát bemutató portréfilm, a Szivárvány havasán, lehet, hogy ma sem tudja a legnagyobb közönség, a televíziónézők sokasága, kit kell tisztelni Maczkó Máriában?
– Az ember teszi a dolgát, teljesíti a feladatot, amiért a világra jött, de nem biztos, hogy erről mindazok tudomást szereznek, akiknek a kedvéért dolgozik. Először 1983-ban lehetett a nevemmel találkozni, a Kodály Zoltánról elnevezett népdalversenyen Galga menti szülőföldem küldötteként vettem részt. Első helyezett lettem. Ugyanebben az esztendőben a Népművészet Ifjú Mestere kitüntetést is megkaptam. Ez az esemény azután eldöntötte a további életemet. Nem mentem Stuttgartba oratóriuméneklést, egyházi zenét tanulni, ahogyan terveztem, itthon maradtam, a népdaléneklésnél. Sejteni lehetett már korábban is, hogy a népdalok irányítják majd az utamat. A debreceni konzervatóriumban tudták rólam a tanáraim, hogy milyen erős szálak kötnek a népzenei hagyományokhoz, hogy az évfolyamból én éneklem a legjobban a népdalfeldolgozásokat. Ám az a ’83-as elismerés jelzés volt a számomra, nincs más küldetésem, csak ez: népdalokat énekelni. Ahogyan az édesanyám dalolt a bölcsőm felett, és az édesapám a Gyöngyösbokréta tagjaként. A mi házunkban úgy áradt az ének, ahogyan a szeretet. Azon szerencsés kevesek közé tartozom, akik az élő, eleven hagyományvilágba születtek bele, szüleimtől és a nagyanyámtól tanultam meg az éneklés technikáját és a dallamkincset. Turán, szülőházammal szemben áll a katolikus templom, oda jártunk át, advent idején hajnali misékre. Csizmánk alatt csikorgott a hó, s bent, a templomban lélektől lélekig ívelt az ének. A szertartás befejeztével azután magunkkal vittük ezt az élményt az otthonunkba, a várakozással teli mindennapokba.
– Küldetését csak akkor teljesítheti hiánytalanul az ember, ha a sokadalomnak is tudomása van a misszióról, amit vállalt, amivel megbízták. Modern világunkban a média közreműködése nélkül nemigen juthat el senki sem a nagyközönséghez, Maczkó Mária nem gondolt erre?
– Fontosabb dolgom volt, mint híres emberek között forgolódni, a média kegyeit lesni. Csodálatos vidék az én szülőföldem, a Galga mente. Gyönyörű nyelven beszélnek itt az emberek, zenei értelemben is. Éppen ezért nagyon rosszul esett, hogy egynehány rissz-rossz dallam alapján ítélték meg ezt a vidéket, hogy a népzenei mozgalomban nem volt méltó helye a Galga mente dallamvilágának. Bartók Béla 1906-ban sok szép dallamot gyűjtött e tájon, de nem rendszerezte őket. Rónai Lajossal közösen vállaltuk tehát, hogy bejárjuk azokat a „fehér foltjait” e vidéknek, amelyeknek a népdalkincséről nincsen még tudomása a világnak. Száznegyven népdalt tartalmazó gyűjtésünket az aszódi múzeum segítségével jelentettük meg, Rózsát ültettem a gyalogútra… címmel, ez a vállalásunk ki is töltötte a 80-as éveket. Közben az Egyetemi Színpadon alakult Forrás Körnek lettem a tagja – a Forrásból nőtt ki a Szabó András előadóművésszel közös két irodalmi műsorunk, a Könyörgés, valamint az Országunknak megáldoztak, amellyel azóta is járjuk hazánk kis és nagy településeit –, a Tarisnyás zenekarral énekeltem, a kartali asszonykórust vezettem, Domonyban óvodás gyermekeknek szerveztem gyermekjátékkört, az aszódi zeneiskolában tanítottam… Akivel csak lehetett, meg szerettem volna osztani, vissza szerettem volna származtatni azt az ajándékot, amelyet én is másoktól kaptam: a népzenei hagyományt. És, el ne felejtsem, 1986-ban Tímár Sándor vett a védőszárnyai alá, a Magyar Állami Népi Együttes szólistája lettem, az is maradtam tíz esztendeig.
– Az Állami Népi Együttesről a legtöbb embernek a néptánc jut eszébe, s nem a népdal.
– Pedig ez a három: magyar anyanyelvünk, népdalkincsünk és mozgáskultúránk együvé tartozik, ezt az alatt az évtized alatt, amelyet a Tímár Sándor vezette együttesben töltöttem, alaposan megtanultam. Az Állami Népi Együttes vezetője nemcsak azt kérte tőlem, hogy a Galga menti dalokat, saját gyűjtéseimet vegyem fel a műsorba, hanem azt is, hogy tanítsam meg szülőföldem jellegzetes tánclépéseit az együttes tagjainak. Amikor azután véget ért életemnek ez a korszaka, azt gondoltam, rettenetes csapás ez számomra, aztán ráébredtem: dehogy csapás, adomány! Kinyílt előttem a világ, kötöttségek nélkül, szabadon járhattam – járhatom – „szolgatársammal”, Szabó Andrással az országot, hogy „rendhagyó” irodalomóráinkkal kicsinek-nagynak megmutassuk, milyen kincseknek vagyunk az örökösei. A Történelem főutca című műsorommal a polgári köröket látogattam meg, adtam is, kaptam is élményt rengeteget. A Turai énekmondókkal – szülőfalum tehetséges fiatal lányaival – is sok helyen megfordulunk, repertoárjukból előbb lett CD-felvétel, Mennyből jöttünk tihozzátok a címe, mint a saját dalolásaimból.
– Különös adottságokkal rendelkező falu lehet az a Tura, ahol annyi szülőföldjéhez hűséges ember és eredeti, semmi máshoz nem hasonlítható népművészet terem. Nemrég az ugyancsak turai születésű Sára Sándort leltem meg ott, amint éppen édesanyja otthonát reparálta; a csodával határos módon a fővárosban megmaradt népművészeti boltokban turai hímzésekben gyönyörködnek a német és a francia turisták…
– Konok hűségű, kunos magyarok lakják Turát, tántoríthatatlanul ragaszkodnak kultúrájukhoz. Ahhoz a gazdagsághoz, amely megannyi apró sajátosságának köszönhetően még a többi Galga menti község hagyományvilágától is különbözik. Turán más a viselet, a főkötő, a szoknya mintázata, az én falumban másként keményítik az ingvállat, mint a környéken. Dalainkban, talán kivétel nélkül mindegyikben ott a remény: a nagy kaland, amiért a világra jöttünk, az élet nem azért adatott meg nékünk, hogy panaszkodjunk, hanem hogy világítsunk. Népdalainknak nem adattárakban van a helyük, vegyük birtokba őket. Hogy mindnyájunknak lehessen magyar zenei anyanyelve. Ha nem halljuk eleget a dalainkat, akár a Galga mentén születtünk, akár más tájakon, nem is szerethetjük őket. Istennek hála, mindig is voltak és lesznek továbbvivői a magyar népi kultúrának. Velük kerülök most „egy csapatba” a Magyar Örökség kitüntető címnek köszönhetően: Budai Ilonával, Ferencz Évával, Tímár Sándorékkal…
origo.hu
Életbe lépett az új kábítószer-ellenes törvény
