Szent Miklós dele

Időre mindennek vissza kell kerülnie a régi helyére – mondja Pál Karcsi bácsi, miután a harang megpihent a plébániakert udvarán. – Kicsi gyermek voltam, mikor a toronyból ledobták. Azt ugyan nem láttam, de a gödröt, amit vájt magának, igen. Még a föld is feljajdult, ahogy leért, mert képzelheti, szólt rendesen.
Hosszú utat tett meg Gyergyószentmiklós harangja, míg végül hazatérhetett. A második világháború sok társához hasonlóan pusztulásra ítélte: László Ignác plébános hadicélokra átadta. 1944. augusztus 17-én szerelték le, majd indították Nagytétény felé. Itt gyűjtötték és törték össze az elrekvirált harangokat, mielőtt beolvasztották volna őket. A történet innen kezdve kissé homályos, Garbóczi László, a XXII. kerület helytörténésze így folytatja:
– Akkoriban Markó Gyula bácsi volt Nagytétény plébánosa. Öreg házvezetőnője elmondása szerint negyvennégy őszén a mise után a mai Metallochemia telephelye előtt sétált el este, és meglátta a kerítésen belül ezt a gyönyörű harangot. Gyula bácsi még aznap szekeret szerzett, és a saját zsebből kifizetett kétszáz pengő meg egy hordó bor ellenében kicsente a gyár területéről, majd azon frissiben a templom tornyába fel is húzatta a gyergyóiak harangját. Mások úgy emlékeznek, hogy ez már a beolvasztások leállítása után történt, s addig az egyik munkás szeméttel betakarva rejtegette a harangot. Ennek köszönhetően a többivel ellentétben a gyergyószentmiklósiaké megmenekült. A történethez hozzátartozik, hogy a tétényiek tudtak a „stikliről”, de titokban tartották azt.
Hajdó István főesperes-plébánost a harangok villamosítását végző szakemberek értesítették, hogy az elveszettnek hitt harang megkerült. A két plébánia felvette egymással a kapcsolatot, és megszervezték a harang hazaszállítását.
– Elődöm, Marczis Ferenc atya volt a gondolat szellemi-lelki kiötlője. Neki köszönhető, hogy nagy lelkiismereti tehertől szabadul meg ma egyházközségünk – mondja Hegyi Balázs, Nagytétény plébánosa a toronyból leeresztett harang mellett. – Templomunk tornyában mindig is több harang volt. Ezen kívül is van még öt. A Szent Miklós püspök tiszteletére szenteltnek abból a szempontból volt különleges szerepe, hogy a delet harangozta eddig.
– Ennyi idő alatt a tétényiek hozzánőttek ehhez a haranghoz – vélekedik Hajdó István főesperes –, de valószínű, hogy amikor itt a torony magasában megkondult, mindig Erdélyre tekintett, és haza akart jönni.
Majd hatvan év után hazaért. Budapestről Cegléd, Nagyvárad, Kolozsvár, Korond, Bogárfalva, Csíksomlyó érintésével érkezett meg a Hargitán át december hatodikára, a templomi búcsúra.
Ilyenkor az a szokás, hogy a gyergyóiak a körmeneti ökrös szekérre emelik névadójuk szúette szobrát, mely hosszú évtizedekig korhadt a templom homlokzatán, míg nem konzerválták kellőképpen. A megmenekült imbolygó szoborral és egy üres szekérrel indulnak a városlakók meg a környező falvak népei, a határban várakozó harangért. Fúj a szél, esik az eső, a virágokkal díszített ökrök szaporábban lépkednek.
– Kilencventől minden évben itt vagyok az ökreimmel – mondja a gazdájuk. – Tegnap éjfélig fürösztöttük őket, de a vasalásig már nem értünk, pedig jó lett volna patkó mind a kettőre, mert nemsokára lehavazik.
Az esőcseppek közé néma hópelyhek keverednek, míg az ünnepi szónokokat hallgatjuk. Körülöttünk több ezer ember; a környék keresztaljái Borszéktől Tekerőpatakig, székely huszárok, fúvószenekar. S jelzéséül annak, hogy a mai nap nemcsak a katolikusoké, hanem mindenki ünnepe; örmények, ortodoxok, különböző protestáns felekezetek. Közben a harangot lassan átemelik a szekérre, és indulunk vissza a templomhoz. A plébánia udvarán jelölik ki ideiglenes szálláshelyét, míg eredeti harangszékébe húsvétkor be nem költözik.
– Megpróbáltam lelki hátteret adni a mai történelmi eseménynek – magyarázza Hajdó főesperes –, mielőtt hazamegy a harang, elfoglalja kicsi otthonát, hogy a gyerekek és a fiatalok bejöhessenek, megsimogathassák, legyen vele bensőséges találkozásuk. S így, amikor megszólal, eszükbe jusson, hogy ők találkoztak már ezzel a haranggal, és jobban hallgassanak majd a szavára. Erdély földjén, úgy hiszem, mi mindannyian harangozók vagyunk, akik itt maradtunk a széleken, s nekünk az a feladatunk, hogy a harangjainkat ne hagyjuk, s velük együtt itt maradjunk, mert az elnémult harangnál nincs fájóbb a világon.