Szocializmus az anarchista klubban

Tamás Gáspár Miklós nagyot húz az ásványvizéből, mély levegőt vesz, aztán nem szól semmit. Nagy kár, mert ki tudja, miféle világrengető gondolat ragadt odabent. Az asztaltársak viszont mindebből semmit nem észlelnek, csak fáradhatatlanul mondják tovább a magukét, ahogy az már a nagy ember társaságában csillogni vágyó kisembereknél szokás. Az asztal körül pedig a Radikális Anarchista és Környezetvédő Klub (RAKK) szimpatizánsai kavarognak nagy hanggal, ahogy az a péntek esti kamaszbulik bevezető szakaszában lenni szokott. A Marczibányi Téri Művelődési Ház színpadán meg a világhír felé vezető rögös úton éppcsak néhányat lépett zenekar próbál. Teljes tehát a káosz, de ez egyáltalán nem zavaró, sőt a nosztalgia teljes erejével sújt le rám, és repít a klubdélutánok már-már elfeledett világába, ahol szintén volt forralt bor, amatőr együttes és alkalmanként még marxista előadó is.
Tamás Gáspár Miklós ugyanis jelenleg épp marxista időszakát éli – az egykori szabad demokrata politikus ezt azonmód beismeri, amint három ifjú beszélgetőpartnerével egyetemben elhelyezkedik a nézőkkel szemben, és mikrofont ragad. Mire egy vörös csillaggal ékített sapkát viselő fiatalember büszkén körbevigyorog, nyilván öltözködési szokásainak jogosságát véli fölfedezni a némiképp meglepő kijelentésben.
De ez csak a kezdet. Mert a műsorvezetők kérdésére, miszerint van-e esélye és értelme egy anarchista mozgalomnak ma Magyarországon, a következő válasz érkezik:
– Semmi ok nincs arra, hogy az ember egy kibírhatatlan, elviselhetetlen, unalmas, ostoba és büdös társadalomban olyan dolgokhoz csatlakozzon, amelyek ezt a társadalmat fönntartják. Sajnos ezek az erők vannak többségben, ezért olyan a társadalom, amilyen. Ráadásul épp azok az erők a nagyobbak, népszerűbbek, amelyek ezt az ostoba, büdös és kártékony társadalmat fenntartják. Tehát minden ellenkező törekvés értelmes.
Ez az a pillanat, amikor a velem szemközt ülő, vörös hajkoronájú moderátor leány először villantja tekintetét kétségbeesetten az első sorban helyet foglaló ismerősei felé. Aztán ebbe olyannyira belemelegszik, hogy végül egyetlen kérdést sem tesz föl. De nem is nagyon kell, mert a vendégből – aki teljes élvezettel lubickol az anarchista közegben – kérés nélkül is dől a szó.
– Én nem vagyok anarchista, bár hosszú ideig az voltam. De továbbra is nagy rokonszenvvel vagyok az anarchizmus iránt. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az állam megszüntetése, vagyis az anarchisták minimumprogramja nem elég radikális, mert a problémákat a gyökerüknél kellene megragadni – magyarázza Tamás Gáspár Miklós. – A probléma ugyanis az a kapitalista rendszer, amely az állami beavatkozás és kényszer különféle erőssége mellett teszi az embereket megcsonkított lényekké, és amely előidézi azt az állapotot, hogy a technika mai fejlettségi szintje mellett több ember éhezik, mint valaha a történelem során. Az anarchizmus pedig mindenkitől, akinek hatalma van, fáradhatatlanul megkérdezi, hogy milyen jogon gyakorolja a hatalmát. S ez nem csak az anarchistáknak hasznos. Persze nem mindenki akar igazából szabad lenni, mivel egy ilyen világban szabaddá válni fájdalmas dolog. Mert oly mértékben magunkba építettük az öncsonkítást, az önkorlátozást, a tekintélyen alapuló fegyelmet, hogy az ezektől való megszabadulás az egyéniségünk egy részétől való megválást is jelenti. S ez fájdalmas.
Mintha valami hipermodern színmű tetőpontjához érkeznénk, a szomszédos próbateremben fölbrummog a basszusgitár. Ám Tamás Gáspár Miklós nem hagyja magát megzavarni.
– Egy diktatúrát meg lehet dönteni. Napjaink modern társadalmaiban viszont az a trükk, hogy ráveszi az elnyomottakat: saját magukkal és társaikkal szemben is képviseljék a hatalmat. Tehát nem az a baj, hogy a hatalom súlyosan nehezedik az egyénre, hanem a liberális kapitalizmus azon aspektusa a valódi probléma, hogy az egyéneket a demokratikus legitimáció során a bűntársaivá teszi. Ez a „félig-meddig szabadságunk” ára. Ugyanakkor szó sincs róla, hogy nem vagyunk hajlandók szembeszegülni. De a modern társadalomban nagyon nehéz beazonosítani az uralkodó osztályt, a hatalmi mechanizmusok átlátása sem egyszerű, s mivel a meggyőzésnek, a propagandának, az átejtésnek, a reklámnak, az agymosásnak komoly szerepe van abban, hogy az emberek engedelmeskedjenek az érvényes szabályoknak, sokkal nehezebb a tájékozódás is. Így az ellenállás szükségképpen bizonytalanabb, tétovább és gyöngébb.
Odaát a basszusgitáros beleerősít, és Tamás Gáspár Miklós is, talán mert érzi, hogy közönségét kissé megviselte a pártaktívaszagú gondolatkísérlet.
– Önök fiatal emberek, így nyilván nem olvasnak újságot, de talán értesültek róla, hogy valami forintválsághoz hasonló jelenség harapódzott el hazánkban. Na most érdemes megvizsgálni, hogy a magyarországi burzsoá sajtónak a Magyar Demokratától a Magyar Narancsig mi volt erre a spontán reakciója. Mert amikor osztályérdekekről van szó, akkor aztán nincsenek többé különbségek, s a Demokrata és a Narancs is ugyanazt mondja. Azt írták, a forintválság oka, hogy a kormányok osztogattak. Vagyis ki mertek az emberek között javakat osztani. Ezért az állam eladósodott. Szörnyű! Bérkiáramlás történt. Embereknek fölemelték a bérét! Persze nem a munkásokét, nehogy már túlzásokba essen az állam. Mindenesetre az eladósodottságot a kedvezmények megvonásával, csökkentésével kell megszüntetni. Nos, ezekben a cikkekben az viszont soha nem merül föl, hogy ugyanakkor miért szükségszerű, hogy a magyar pénzügyi piac profitja négyszerese az európainak. Természetesen ez mifelénk nem lehet kérdés, hiszen a média, a politika és egyéb népnyúzó intézmények nyomására a közvélemény jelentős része elfogadta, hogy a profit és a tőke bírálhatatlan, a bér és a munka viszont bírálható.
Érdekes eszmefuttatás, utoljára 1989-ben hallottam hasonlót, amikor szülővárosom ifjú kommunistái még ostorozták kicsit a kapitalizmust, mielőtt széthordták a KISZ-vagyont. Ám múltba révedni nincs idő, mivel Tamás Gáspár Miklós újabb kényes témákat sorakoztat elő. Az önkényes lakásfoglaló romák kilakoltatását ellenző akciósorozattal kapcsolatosan például kiderül, hogy egy-egy televízióban is bemutatott megmozdulást követően a filozófust az átlagosnál is többen próbálják leköpni az utcán, de még mindig jók a reflexei. Majd egy másik kedves történet is elhangzik, miszerint néhány nappal a Sziget-fesztivál homoszexuális sátra miatti botrány után bement egy presszóba, ahol az épp a mobilján beszélő hölgy a következőket közölte beszélgetőpartnerével: Itt van ez az átkozott szar buzivédő Tamás Gáspár Miklós, ez a genny. Még be mer ide jönni…
Egy idősebb, jó harmincas anarchista azonban érti, hogy igazából miről is van itt szó, mert sürgősen fölteszi a kérdést, hogy ha a társadalom ennyire közömbös és nemcsak az elesettekkel szemben, hanem úgy általában mindenre, akkor miként tudta a jobboldal polgári körökben mozgósítani a tömegeket.
– Azok, akik a polgári körökben tömörülnek, zömében az értelmiségi és középosztálybeli fiatalsághoz tartoznak, amely fiatalságnak jelentősen kedvezett az Orbán-kormány politikája – hangzik a válasz. – Ugyanakkor ezek azok az emberek, akiknek a helyzete bizonytalan, és van tétje, hogy sikerül-e az életük vagy sem. Ezért hajlamosak arra, hogy fenyegetve érezzék magukat. Amióta politikai radikalizmus van a világon, azóta az állástalan diplomás mindig a szélsőjobboldal talpasainak, gyalogságának volt az igazi bázisa. Például már az első világháború előtt voltak Magyarországon zsidóverések. Hol? Csak az egyetemeken, sehol másutt. Ez az a közeg, a művelt, polgári osztály, ahol ezek a dolgok leginkább bekövetkeztek, s ez ma sincs másként. Az esélyeknek és a bizonytalanságnak, az arroganciának és a szorongásnak ez a kombinációja, megfejelve egy olyan ideológiával, amely rendkívüli gyanakvással kezeli a politikai ellenfeleket, kétségkívül alkalmas arra, hogy rövid távon mozgósítson. Csakhogy ez a mozgósítás a polgári körök esetében nem bizonyult igazán szilárdnak. Látható, hogy a polgári körök épp most pártolnak el Orbán Viktortól – akit még vissza fogunk kívánni – a Jobbik nevű homályos szervezethez, amely társaság ott kezdi a hanyatlást, ahol Orbánék abbahagyták. Ezek már eleve dakotául beszélnek. Ezek a gyerekek sokkal rosszabbak, mint a Fidesz.
A vészjósló kinyilatkoztatásra reagálva néhányan még meg szeretnék tudni, hogy akkor pontosan mi is a megoldás, de csalódniuk kell, mert vendégelőadójuk e téren semmiféle konkrét támpontot nem nyújt, csak ismét Karl Marxról s A német ideológiában lejegyzett, a kommunizmus maga a mozgalom elvéről beszél.
Nekem viszont ez a tökéletes végszó, mert eszembe jut, hogy nemsokára épp Karl Marx német ideológiájából fogok vizsgázni a főiskolán, ahol ráadásul ha nem vigyázok, az esélyek és a bizonytalanság, az arrogancia és a szorongás kombinációja miatt könnyen a szélsőjobboldali gyalogság bázisává válhatok.